Békés Megyei Népújság, 1962. november (17. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-20 / 271. szám

1962. november 20.

5

Kedd

EM LEGYEK A IROSSZ FIÚ?

Candide, avagy a XX. század optimizmusa

Voitaire-nak, a korai francia felvilágosodás vezéralakjának életében, 31 éves korában következett be a fordulat. Megsértett egy főurat, aki bezáratta őt a Bastüle-ba, s itt a börtönben határoztad, hogy egész életében az emberi jogokért fog küzdeni. Az író egyik legjelentősebb műve, a Candide című bölcselő regény. Voltaire e nagy sikerű regényét választotta filmjének alapjául Norbert Carbonnaux, és a regény eseményeit aktualizálva epés szatírát alkotott. A film története a második világháború napjaiban pereg és a nacionalizmus, a nácizmus, a koncentrációs táborok pokla és a Gestapo, a feketepiacok és militarizmus, klerikalizmus és kolonializmus egyaránt terítékre kerül. A rendező mindezek ellen a leghatásosabb fegyverrel küzd: a nevetségessé tétellel. A film szereplői kitűnő alakítást nyújtanak és jól sikerült a szinkron is.

(Bemutatja a Békéscsabai Szabadság Mozi november 21-ig.)

Háládatlanság; nélkül

|ia jár-kél az ember, talán * 1 nincs is olyan hely, ahol bele ne ütközne ebbe a néha közhelynek tűnő, gyakran ismétlődő mondatba. A múltkor szövetkezeti parasztemberekkel találkoztunk Dobozon. Az egyik dohogva mondta, hogy a vezetőség nem torolja meg, nem vonja felelősségre azokat, akiik a közös tulajdonhoz nyúlnak. A kérdésre — hogy miért nem követelik meg a bűnösök felelősségre vonását — sután jött a válasz: „Én szólják?” „Én legyek a rossz fiú?”

A vésztői Aranykalász Tsz-ben — a főagronómus utasítására — a tavasszal tekintélyes területen nem a megkívánt mélységben vetették el a kukoricát, s az a szárazság miatt nem kelt ki. Az emberek látták, maguk között zúgolódtak is, de nem álltak sarkukra, mondván: „Én személyeskedjek?” „Szóljon más, haragudjanak arra.”

Korántsem arról van sző, hogy az ilyen szemlélet nyert polgárjogot a mi életünkben. Hiszen a mi társadalmunk a néptömegek forradalmi harcának műve. Az akarni tudók harcának szülötte. És új életünk eredményeiben megannyi példája van a bátorságnak, a harcosságnak, az alkuivásmentes küzdőkészségnek. Ma is nagy a harcos, küzdőképes ember rangja a mi társadalmunkban. Köztisztelet és megbecsülés övezi a munkást, aki többet és jobbat akar, ha kell megküzd az igazáért, vitázik és bizonyít, nem hagyja magát és nem hűti le a sivár szóbeszéd: „Másoknak akarod kikaparni a parázsból a. gesztenyét?” Másoknak? Itt mindent önmagunknak: is teszünk, amikor másoknak teszünk. Másoknak is, de önmaguknak is hasznos lett volna, ha idejében szólalnak meg a vésztői emberek. Másoknak is, önmaguknak is hasznára válik, ha a doboziak „kellemetlenkednek”, ha sarkallják a tsz vezetőit a bűnösök felelősségre vonására. Hisz’ annak az embernek van igazi rangja — legyen az vezető tisztségben vagy beosztott —, aki nem tűri el a fegyelmezetlenséget, aki nem húny szemet a hanyagságok láttán, és nem annak, aki jámborul elkönyvel minden rendellenességet. A munkások és a szövetkezeti parasztok is azokat a

vezetőket tisztelik, akik kézben tartják a gazdálkodást, akik megkövetelik. a köz és az egyéni érdek érvényesítését, nem pedig azokat, akik a hibák, a bajok láttán csak dünnyögnek és sóhajtoznak.

persze nem mennek simán a dolgok. Akadnak olyanok, akik kákán is csomót keresve, nagyítóüveggel kutatják a hibákat vagy rosszindulatból mondvacsinált ügyekkel szeretnék elterelni fontos, közérdekű kérdésekről a figyelmet. Az élet szekerét egyre jobban előretoló emberek elé különböző módon gyakran hurkot vetnek az ilyen elvtelen gáncsoskodók. Doboziak mondták: Belevaló főagronómusuk

van. Azt akarja, hogy Dobozon is bővebben adja áldását a föld. De mit ér az, ha érdemtelenül áskálódnak ellene éppen azok, akik szakmai gőgtől fűtve másként hajtják végre az utasításait. Bizony gyakran megesik Dobozon is és másutt is, hogy egyesek ráncolt homlokkal néznek az akarni kész emberekre. Érvényesülni alkar, feltűnési viszketegségben szenved, nem fér a gúnyájában — mondják. Az utóbbi megjegyzés, noha gúnyosan hangzik igaz, mert e vedlő komák igaz embere nem is férhet el az avult megszokottság és megrögzöttség ócska ködmönében. Szűk neki a tegnapi gúnya, mely akadályozza abban, hogy felérjen a holnapig.

C Sy gyermekkori cimborám —

*" most tsz-elnök — panaszkodott a múltkor néhány emberre. Bajkeverőknek nevezte őket, mert szinte keresik a hibákat, egyszóval nehéz velük dolgozni. Igaz — tette hozzá — kettő közülük ellenőrző bizottsági tag, de mégis mire való az állandó szúrka-piszkálás, mikor általában jól állunk, lesz annyi jövedelem, amennyit terveztünk. Nos, éppen ez az ódon szemlélet, amelybe a többet akarók bele-beleütköznek, mert az „általában rendben mennek a dolgok” mögött a részletekben koránt sincs minden rendben, s az akadékoskodók éppen ezeken a részleteken akadnak fenn, mert vallják: az élet nem áll meg; ami ma tökéletes, holnap elavulttá válhat. Az is igaz, hogy egyesek elfáradnak, „az általában rendiben mennek a dolgok” elleni viaskodásban. A minap néhány esanádapácai ember járt a szerkesztőségben. Jól élünk — mondták —, de jobbat akarunk, s ha szavunkat emeljük a hibák láttán — az süket fülekre talál. Mi sem példázza jobban, mint ez, hogy nem elegendő csak arélyt és harcosságot kívánni az emberektől, hanem küzdeni is kell a bürokratikus fennhéjázás és a restség ellen.

A tunya vezető, aki a gondok, bajok erélyes és lendületes megoldása helyett inkább a bajok okát szereti magyarázgatni, persze nem kedveli az ilyen „nyűgös” embereket. De a párt a becsületes szándékkal harcoló emberek mellett áll, támogatja őket. Van úgy, hogy hosszúra nyúlik a harcuk, de végül is érvényre jut az igazság. Megannyi levélíró fordul szerkesztőségünkhöz is gondjával-bajával. Igaz, akad közöttük rágalmazó szándékú is, de legtöbb azoknak a száma, aki fontos, közérdekbe ütköző hibára hívja fel a figyelmet. S ügyük a hibák feltárása révén rendszerint jó révbe jut.

C ha valaki azt kérdezi tő** lünk holnap: Én szóljak? Én harcoljak? — a válasz csak határozott, egyértelmű lehet! Igen! Te és mindannyian szóljunk és harcoljunk azért, hogy az élet egyre jobb, gond nélkülibb legyen, hogy a jó ügy soha el ne sikkadjon, s hogy ami ma tökéletes, az holnap tökéletesebb legyen. Deák Gyula

.KÖZSÉGI NÉPKÖNYVTÁR.

Kölcsönzés: szerdán és szombaton délután 2—6 óráig” — olvasható a felirat a kunágotai könyvtár ajtaja felett. Noha zárva van, mégis megtaláljuk a módját, hogy bejussunk. Nem is nehéz, hiszen könyvtárosa, a hatvanadik éve felé járó Rigó József bácsi helyben lakik. Mindössze 369 könyve volt, ami községi könyvtárban semmi. Az olvasókat is valósággal toborozni kellett. Nehéz volt hozzászoktatni könyvet ritkán kézbe vevő embereket a rendszeres könyvtárba járáshoz. A három év szorgalmas gyümölcse: 752 olvasó

(a mezőkovácsházi járási könyvtárnak 712 volt és csak a mostani könyvbarát napon emelkedett 863-ra), közel háromezer kötet könyv. A legutóbbi két napon 100—110 volt a könyvkölcsönzők száma. Hogy ez milyen forgalmat tükröz, azt csak a szakmabeliek tudják igazán értékelni! És hogy nemcsak a klasszikusok megszokott,, „bevált” műveit váltogató taposómalomban maradozik az olvasó, hanem változik, előre is igyekszik, azt a könyvtáros egy éles villanattal így mutatja meg:

— MÁR VISZIK az atheista irodalmat is!

tári munkát igényel olyan szaktudást, melynek megszerzéséhez az érettségi is csak kiindulási alap, de nélkülözhetetlen alap ma már.

A KÖZSÉG VEZETŐSÉGE szereti és eddigi könyvtári munkája után nagyra becsüli Rigó bácsit. Jártunk a járási könyvtárban. Ott is szeretettel beszéltek róla és az őszinte segítés gondja látszódott Balogh Györgynek, a könyvtárvezetőnek az arcán, hogy hát úgy kellene megoldani a dolgot, hogy Rigó bácsi erkölcsi megbecsülése és anyagi helyzete se szenvedjen csorbát, viszont a kunágotai községi könyvtár fejlődésében se le— Nagyszerű autója van, igazgató úr! — mondta Aszker, hogy szóval tartsa Khümetzt. — Sokféle kocsit vezettem már, de Buidkot még soha. Hadizsák mány, ugye?

Khümetz bólintott.

— Ezek az amerikaiak tudnak autót csinálni, — mormogta az igazgató. — Ami igaz, az igaz.

— Nem, nem! — Aszker elengedte a kormánykereket, s szétnyitott ujjakkal rázta a kezét. — Nem rossz a Buick, de én nem adnék oda egy Mercedest, vagy mondjuk egy Horchot semmiféle Buickért, vagy Lincolnért A motor, a sebességváltó, a kapcsolási rendszer, mind ég és föld, igazgató úr!

— Igen, ez az én véleményem is, — felelte Khümetz, miközben érdeklődéssel nézett Aszkerra. — Régóta ül volán mellett, Gube?

Aszker felnevetett.

— Nem fogja elhinni igazgató

úr, de azt kell felelnem a kérdésére: éppen ma jubilálok.

Méghozzá kétszeresen. Huszonnyolc éves lettem és pontosan tíz esztendővel ezelőtt kaptam meg a gépkocsivezetői igazolványomat.

Aszker benyúlt a zsebébe, kivette az igazolványát, s odanyújtotta Khümetznek.

Az igazgató afféle jó-embernek, demokratikus érzelműnek tartotta magát. S ezenkívül jól emlékezetébe véste a Führer szavait, amelyeket az egyik müncheni pártnapon mondott: erősíteni kell a germán nemzet, a világot meghódító és uraló faj egységét. Éppen ezért, — miután belelapozott és minden tekintetben rendben lévőnek találta az igazolványt, — így szólt sofőrjéhez:

— Ezt a kettős jubileumot akkor, meg kell ünnepelni. Ott, nem messze látom, van egy kis tisztás, néhány fával. Megpihenünk valamelyest. Különben is éppen ideje már, hogy megreggelizzünk.

Khümetz a sofőrre nézett, s elégedetten állapította meg: zavar és meghatottság látszik az arcán.

— Németek vagyunk, Gube! Németek, és ezzel mindent megmondtunk. — Khümetz leereszkedően megveregette Aszker vállát.

Jó félórát töltöttek a tisztáson. Aszker szétterített a füvön egy újságot, s telerakta ennivalóval. Khümetz bőven hozott az útra. Az igazgató elővett a zsebéből egy lapos, bedugaszolt kulacsot

— Szesz — felelte Aszker kérdő pillantására. — Ez a szesz,

Gube, orvosság. Gyógyír minden bajra és bánatra.

Khümetz tölött egy útipohárba az üvegből, felhajtotta, s utána odanyújtotta Aszlkernék is, de az a fejét rázta.

— Nem lehet — mondta. — Amikor a volán mellett ülök, én felőlem ez folyhat valamennyi patakban, akkor sem kell.

Az igazgató helyeslőén bólintott. Csak ellenőrizni akarta az új sofőrt, nem iszákos-e, tudja-e kötelességét.

Khümetz ismét ivott egy pohárral, s aztán még kettővel. Sovány nyaka és petyhüdt arca egészen kipirult, a szeme csillogni kezdett. Hosszú, vékony ujjaival időnként elvett egy-egy darabot a kirakott hideg disznósültből, s nagy falatokban a szájába gyűrte. Hangosain csámcsogva evett, miközben folyton hunyorgott apró szemeivel.

Khümetz sokáig és mohón evett. Amikor végzett a reggelivel, visszacsavarta a kulacs kupakját, füléhez emelte, megrázta, s elégedetlenkedve csóválta a fejét. Aztán felállt, s lépett néhányat a füvön, hógv meemozqassa euv kicsit az üléstói el’sibbadt lábait. Aszker összegyűjtötte a reggeli maradékait, s a kocsiba tette. (Folytatjuk)

Az idén eddig 10 ezer kötet könyvet adott olvasói kezébe. Ha ilyen ütemben halad tovább a munka, akkor a kunágotai közművelődési könyvtár kezelője nemsokára eléri a könyvtárosak által az országban a második ötéves terv végére, 1965-re kitűzött célt, azt. hogy a falusi dolgozók 15 százaléka rendszeres olvasó legyen. Hogy mi eredményeinek a titka? Kérdésünkre így válaszol:

— Szeretem az olvasóimat, örültem az eredményeknek és szép terveim voltak...

— Voltak? Hogyhogy?... — bámulunk rá.

Elmondja, hogy noha munkája éllen senkinek sincs kifogása és I már vagy három könyvtárosi tanfolyam is van a háta mögött, ez év júliusa óta Damoklész kardjaként lebeg a feje felett a járási könyvtár üzenete, mely szerint 1962-ben szigorú miniszteri rendelet tiltja teljesen függetlenített, vagyis egész napos elfoglaltságé könyvtári munkakörnek a betöltését olyanok részére, akiknek nincs érettségijük. Neki csak négy elemije van. A kunágotai könyvtárat pedig a heti két délutános nyitvatartás helyett mindennap, nyolc órán át nyitva tartóvá akariák -s*c->jrvezrn —. ami nagyon helyes. Persze ez a jelenleginél szélesebb, mélyebb színtű könyvgyen törés. Érettségizett könyvtáros kell, aki bírja majd a továbbfejlődés diktálta nagyobb iramot, elsajátítja a könyvtárvezetés bonyolultabb módszertani oldalát. Ugyanakkor háládatlanság nélkül illik ezt megértetni Rigó József könyvtárossal. A könyvtár a tanács kezelésében van. Valahogy módot kellene találniuk, lehetőséget adniok Rigó bácsinak, hogy afféle segédkönyvtárosként továbbra is ott tegyen-vegyen a könyvtárban a jelenlegi igen szerény stallumért. Hogy a szavaival éljünk: „Ha valaki szeret valamit, nem a javadalmazást tekinti elsőbben...” Hát így valahogy.

Mikor először hozakodott elő azzal, hogy „leváltják”, azt mondta keserűen, hogy most már minden kedve oda. Búcsúzáskor azon. ban már bizakodva újságolta:

— Én sem maradok itthon. Sietek a Petőfi, meg a Béke Tsz KISZ-szervezetébe. Várnak. Megbeszéljük a József Attila olvasómozgalomban kitűntek jelvényeinek a kiosztását meg hasonlókat...

KUNÄGOTÄN bizonyára akként oldódik meg a szükséges „őrségváltás”, hogy Rigó bácsi ember- és könyvszeretetével, nagy tapasztalatává1 segítheti majd utódját mindkettőjük, s a község olvasómozgalma javára.

Huszár Rezső