Békés Megyei Népújság, 1962. október (17. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-14 / 241. szám
IMt október 11. 6 Vasárnap Közvélemény és irányítói A békéscsabaiak által eléggé ismert Teleky Dezső bácsi mindig ezzel fogad bennünket, ha találkozunk vele: „Azért szeretem a sajtói, mert mindig megírja az igazat’. Ha jól írunk meg valamit, akkor is ezzel adja tiszteletét, ha valamit elrontunk, akkor is ezzel traíktál bennünket, csak ilyenkor kissé gúnyosan: „Azért szeretem a sajtót, mert mindig megírja az igazat”. Hétfőn reggel aztán semmit sem szólt a köszönésen kívül, csak mosolygott, amikor találkoztunk. Nem vagyok biztos benne, de valószínűnek tartom^ hogy olvasta a Felsőnyomási Állami Gazdaság igazgatójának „Nyilatkozatát”, melyet lapunk múlt vasárnapi számában közöltünk. A nyilatkozat arról tanúskodik, hogy bizony a 4-á lapunkban nem írtunk igazat, vagyis a közvéleményt félrevezettük. Ez esetben azonban nem mi voltunk a gondatlanok, hanem azok az „ille - féktelen” közvélemény-irányítók, akik a .árasukra ütöttek”, s a gazdaság vezetőjét is félrevezették. Nem tagadjuk, igaz, hogy md is írtunk már meggondolatlanul, felületesen, ami azzal járt, hogy az olvasó elferdítve kapta a tényeket az újságtól. De most nem erről akarunk szólni, hanem a közvélemény más irányítóiról. A sajtónak, rádiónak, televíziónak talán a legnagyobb szerepe van a közvélemény irányításában, formálásában. Azonban bőven van mit tenni a különböző társadalmi szer. vek embereinek, akik naponta beszélnek kisebb-nagyobb összejövetelekeni s találkoznak a „közvéleménnyel”. Azért van nagy szerepük az illetékeseiknek és minden becsületes embernek ebben, mert sajnos „illetéktelen”, „hasraütő” közvéleményformálók is működnek. Tőlük származnak a különböző fantasztikus, szenzáményt. Emlékezhetünk, hat évvel ezelőtt mennyire félrevezettek embereket, becsaptak, hamissá változtattak tömeg-véleményeket. Kisebb dolgokban is megmutatja erejét a közösségek véleménye, ítélete. Ha egy embert — még ha alaptalanul is — szájra vesznek, sok nyugtalan- hétbe, hónapba kerül, míg az visszaszerzi becsületét. Az lenne a helyes, ha a közösség véleménye mindig az igazat állítaná. Nem lenne szükségük embereknek felesleges védekezésre, nem lenne szükség tengerikígyóvítálkat rendezni ügyek tisztázására, egyszóval, ha mindig az igazat tudja a kollektíva, akkor igaz, tárgyilagos az ítélete is. Ebben lehet és keM is a sajtón kívül szerepet vállalnia minden embernek. Ne engedjünk félrevezetni másokat, munkatársakat, egész kollektívákat, hanem igazul, tárgyilagosan beszéljünk mindenről. Legyen az országos ügy, legyen városunk vagy községünk ügye — csak igazat! A pletyka, a kitalálás ne nőjön közvéleménnyé! Sok módja, lehetősége van annak, hogy beavatkozzunk a közvélemény helyes irányításába. Egyik legjobb módja talán mégis az, ha ott él az emberek között az, aki egy kicsit is a maga ügyének érzi a társadalom életét, gondját, problémáját, hallja őket, beszél hozzájuk. Mert, ha rossz a közösség véleménye, ha hamisan ismeri az élet zenéjét, rögtön segíteni tud a „hangolásban”. Aki menekül az emberek elől — munkások, parasztok, vagy városi kispolgárok elől — az már eleve nem nevezheti magát a közvélemény formálójának. Természetesen, elsősorban munka közben kell ott élni az emberek között. De ha a közvélemény formálásáról beszédlünk, akkor ez nem elég. Ott is ott kell lenni, ahol az emberek szórakoznak, művelődnek, társalognak. Eléggé tekintélyes békéscsabai elvtársat invitáltam egyik nap, hogy jöjjön el velem a presszóba egy duplára. Még hallani sem akart róla. — De miért? — Elvből nem teszem be a lábamat a presszóba... Nem tudom, jó élv-e ez? Talán éppen elvből kellene elmenni egyszer-kétszer a cukrászdába, látni, hallani az embereket, beszélgetni velük, s hangolni az élet húrjait. Azzal indokolta ez az elvtárs az „elvét”, hogy — szó szerint — „különböző elemek közé nem megyek, oda pedig csak azok járnak ...” Még ha igaza is lenne — ugyanis nem a „különböző” elemek járnak csak az eszpresszóba, oda megy a munkás is, meg most már. hála, oda megy a duplára a paraszt néni is — akkor is el kell oda menni és tudni a „különböző” elemek véleményét országról, városról, politikáról egyaránt. Mert, ha ez a vélemény ferde, akkor rögtön lehet segíteni a kiegyenesítését. Nagyon fontos, hogy az államhatalmi munka, a társadalmi és gazdasági élet irányítója hivatalosan tájékozódjon, az alsóbb vezetőktől a hangulatról, az emberek ítéletéről — a közvélemény, ről. Csakhogy ez kevés. S tegyük a szívünkre a kezünket: van rá eset, hogy nem is mindig pontos egészen. Márpedig, aiki az ügy agitátorának érzi magát, annak higany-pontossággal kell ismernie a tömegek véleményét, s ha abban valami fals, akkor ott álljon okos, jó szóval. Nagy ereje van a közvéleménynek. Ha pedig a közvélemény rosszul tud valamit, ártalmas lehet az ítélete, ami aztán zavart, kedvetlenséget okozhat a kollektívában. Ezért jó és hálás tisztség a közvélemény formálójának lenni — igazságos, becsületes formálójának! Varga Tibor Nagyon nehéz tárgyilagos véleményt mondani egy filmről, mely re. mekmű, hiszen éppen művészi eszközei következtében olyan mély, szubjektív érzelmi hatást vált ki a nézőből, amelytől nem lehet szabadulni. A Bekerítve című film két ember tragikus sorsát választja témául, feltárja a német koncentrációs táborok borzalmait, a foglyok életét, küzdelmét az életért. (A nagykamarási Nemzeti Filmszínház vetíti 1962. október 13—14-ig.) Felhívás! Értesítjük kedves közönségünket, hogy október Wri és 17-i (Szelvénybérlet, Bajor-bérlet) bérletek még válthatok a színház szervező irodájában. 5*038 A vatikáni egyetemes ssinat ciósnak mondott „csemegék”: „Hallotta? A tanácselnök elsikkasztotta a pénzt”, vagy „X Y otthagyta a férjét”. Legutóbb Csabán közvéleménnyé pletykáltak egy kitalált gyilkost, aki a város szélén kútba dobálta áldozatait. Ugyancsak a város szettében, hosszában fantasztikus rémtörténeteket csaptak Dóby írisz művésznő tragikus halálához. Óriási ereje van a közvéleménynek. És ha félrevezetik, hamissá formálják, akkor egy egész tömeg képviselhet igazságtól eltérő véle-OKTÖBER 14. Békési Bástya: Az elveszett paradicsom. Békéscsabai Brigád: Revűparádé. Békéscsabai Szabadság: Lopott boldogság. Békéscsabai Terv: Áprilisi riadó. Gyomai Szabadság: Anatol úr kalapja. Gyulai Petőfi: A milady bosszúja. Mezőkovácsházi Vörös Október: Rákóczi hadnagya. Orosházi Partizán: A francia nő és a szerelem. Sarkadi Petőfi: A kapu nyitva marad. Szarvasi Táncsics: Pirosbetűs hétköznapok. Szeghalmi Ady: Túl fiatal a szerelemre. Gyulai Erkel: Hófehérke és a 7 törpe. Orosházi Béke: önfeláldozás. műsora afctofcer 14-én este 7 órakor PYGMALION Blaha- és szelvénybérlet. Október 14-én este fél 8 órakor Meíőkovácsházán: MAJD AZ UTÁNPÓTLÁS A világ minden részéről — ” köztük Magyarországról —* egybegyűlt több mint 2800 főpap részvételével, október 11-én megkezdődött a II. vatikáni zsinat. Tulajdonképpen a huszonegyedik egyetemes zsinat ez a pápaság kétezer éves történetében. Az 1870-ben (hosszú és bonyolult belső küzdelmek után) „csalhatatlan”-ná nyilvánított IX. Pius pápa azonban az 1869-es zsinatot I. vatikáni zsinatnak nevezte el. így hát a kilencvenháröm év múlva, ugyancsak a római Szent Péter bazilikában összeült gyülekezet a több mint két esztendeig uralkodó, előkészítő főbizottságtól a II. vatikáni zsinat nevet nyerte és így nevezi azt XXIII. János pápa is október 6-án keltezett pásztorlevelében. Nem az elnevezés a fontos azonban, hanem hogy miért ült össze az egyetemes zsinat, amelyet a pápa — fent említett pásztói-levelében — minden eddigi zsinatnál nagyobbszabásúnak jelez. A magyar sajtó is megírta már — nyugati polgári lapok, köztük a római katolikus egyház hivatalos és félhivatalos lapjainak kommentárjaira támaszkodva —, hogy a Vatikán felismerte: az elmúlt évtizedekben, különösen pedig a legutolsó évtizedbea bekövetkezett hatalmas társadalmi változások tovább gyengítették az egyház pozícióit. És érzik, tudják azt is, hogy ezek a „hívők seregét szinte szüntelenül megtizedelő változások” — a leghivatalosabb egyházi lap, a l’Osservatore Romano terminológiáját használjuk — különböző csoportosulásokat, különböző áramlatokat hoztak létre az „egyetlen igazság” egyházán belül is. A római egyház, amely igényt tart a világ mintegy négyszázmillió katolikusának vezetésére — és amely a papság több mint négy-1 százezres és a szerzetesek és apácák majd egymilliókétszázezres seregével rendelkezik —, minden erőt és módszert meg kíván mozgatni, hogy az „eddiginél hatékonyabb, okosabb eszközökkel küzdjön a „kommunizmus valósággá lett kísérteié ellen”. Egy francia nyelvű, hivatalos katolikus brosúra, a „Les Catiioliques Dans la Vie Internationale” (A katolikusok a nemzetközi életben) használta ezeket a kifejezéseket, valóságos vészjelet küldve az egyház vezetőinek, hogy „ne késlekedjenek, hiszen az egyház ellen energikusan támadó marxizmus alapján is végbemehet a világ egyesülése”. Több katolikus főpap — köztük a nyugatnémet és a holland püspöki kar tagjai, s néhány skandináv országban tevékenykedő püspök — az elmúlt hónapokban burkolt (s néha nem is nagyon burkolt) formában támadni merték a Vatikán vezetőit, amiért óvakodnak a reformoktól. Különösen támadások érték a „bíborosok szent kollégiumá”-t, amelynek nyolcvanhét tagja közül ma is több mint harminc olasz és amely — ahogy azt a holland püspökhöz közelálló katolikus lapok többször is nyomatékosan megjegyezték — „az olasz püspökök sajátos érdekeiket fontosabbnak tartják annál, hogy enyhíteni igyekezzenek a nemzetközi katolicizmus súlyos problémáit”. Az egyház legfőbb vezetésével, a „római curia” merevségével elégedetlen főpapok többsége nem érti meg, hogy a szocializmus, a kommunizmus erőit olyan okok hívták életre, amelyek korunk társadalmi viszonyainak mélyén rejlenek- E főpapok is szembe kívánnak szállni a szocializmus legyőzhetetlen erejével, visszafelé akarják forgatni a történelem órájának mutatóját. Csak éppen rugalmasabb — vagy legalábbis: annak vélt — módszerekkel. \/annak azonban a főpapok ” között is olyanok, akik — a valóság tényeivel számolva és a békét őszintén akarva — nem csupán eltérő reformokért küzdenek, hanem azt kívánják, hogy az egyház működjön együtt a szocializmus erőivel a békéért. A lengyel „pax”-mozgalom — amelyet a lengyel püspöki kar egy í’észe is támogat — október 6-án nyilatkozatot adott ki, amely — többek között — megállapítja, hogy „mind a szocialista, mind a kapitalista országokban létrejött keresztény baloldal nem vallási, hanem társadalmi-politikai jelenség”. A „keresztény baloldal” — a nyilatkozat megfogalmazása szerint — „támogatja vagy legalább is tárgyilagosan értékeli a Szovjetuniónak a béke megvédésére és a különböző rendszerű államok békés versenyére irányuló politikáját”. A nyilatkozat a kor parancsának tekinti, hogy a katolikus társadalomban a baloldal teljes egyenjogúságot nyerjen. Az egyes főpapok által is támogatott katolikus baloldal létezése, s a nemzetközi katolicizmus már említett válságproblémái a Vatikán vezető köreit is arra intik, hogy új taktikát alkalmazzanak. Bár a katolikus baloldal számos képviselőjének a legutolsó időkben is kiátkozás, üldözés volt a sorsa — jellemző ebből a szempontból Sisto Pelaya szicíliai ferences szerzetes üldöztetésének és titokzatos „eltűnésé”-nek a magyar sajtóban is ismertetett ügye — és bár a hivatalos vatikáni körök eddig elutasító (vagy legjobb esetben kitérő) válaszokat adtak a nyugatnémet és a holland püspökök „elterelő” reformtervezetére is, az egyház legfelsőbb vezetőinek is bizonyos rugalmasságot kell mutatnia számos kérdésben. A nyugati sajtó a legutóbbi idők tapasztalatai alapján a Vatikán vezetésében megkülönbözteti a „centrista” — egyes problémakörökben egyezkedni óhajtó, a formális reformok elől nem elzárkózó — irányvonalat és azt az Ottaviani bíboros vezetése alatt álló — főleg olasz püspökök és más főpapok által támogatott — szélsőségesen intranzingens vonalat, amely hallani sem akar reformokról (a legszelídebbekről sem) és az egyetemes zsinatot nyíltan valamiféle „vallásos NATO-vá” akarja változtatni. A világ közvéleménye — s ” benne a józanul gondolkodó katolikus hívők tömege — azt vallja, hogy a római katolikus egyház sem térhet ki a pozitív állásfoglalás elől a béke létfontosságú kérdésében. Antal Gábor
