Békés Megyei Népújság, 1962. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-07 / 157. szám
1962. július 7. 3 Szombat FEHÉREN, FEKETÉN... Jobb a meleg műszakváltás Ez év elején egy ízben már áttértek a Békéscsabai Kötöttárugyárban a meleg műszakváltásra. A gyárvezetőség a reális lehetőségeket figyelembe véve úgy számított, hogy ezzel a módszerrel, beruházások nélkül, tísupán a munkaidő jobb kihasználásával mintegy 2—3 százalékkal növelheti a termelést. A meleg műszakváltás azonban, mivel azt nem előzte meg annak Idején alaposabb műszaki és politikai előkészítés — kudarcot vallott. Egyszerre megnövekedett a visszavetések száma, s a blokkvezetők késhegyig menő vitákat folytattak saját és váltó blokkjuk dolgozóival, mert sohasem tudták megállapítani, hogy kinek a műszakja hibás a visszavetésekért, személy szerint ki adta le a sok selejíet. A civakodás ideges hangulatot teremtett a műszakok között, s ez volt egyik oka annak, hogy a nap^varroda nem teljesítette negyedéves tervét. A csökkenő keresetben is természetesen megmutatkozott ez, s a dolgozók egyöntetűen kérték az Igazgatóságot, hogy szüntesse meg a meleg műszakváltást. Az igazgatóság engedett a kérésnek, de nem mondott le véglegesen az új módszerről. Volt ugyanis olyan blokk a gyárban, Kiss Jánosné export-pulóverkészítő blokkja, amelynek dolgozói annyira megszerették a melegműszakváltást, hogy továbbra is kitartottak mellette. Vajon mi volt ennek az oka? — ezt vizsgálgáttá a gyár vezetősége. Az elsősorban. hogy Kiss Jánosné blokkja és váltó műszakjuk dolgozói megértették a meleg műszakváltás lényegét. Amikor ugyanis a régi módszer szerint dolgozlak, naponta legalább tizenöt—húsz perc pocsékolódott cl improduktívan azzal, hogy felkészültek a tényleges termelésre; keresték a megfelelő cérnákat, sokszor új gépet kellett beállítani, vagy más segédanyagot kellett a gépekhez készíteni. Az előző műszak nem volt abban érdekelve, hogy mindez ne hiányozzék az őket váltó dolgozóknak. A meleg műszakváltással kiküszöbölődött ez az improduktív idő. A két műszak dolgozói ugyanakkor kiküszöbölték a vitákat is a visszavetések miatt. Minden egyes darab áruba belevarrták saját számaikat a dolgozók, s ilyen módon nem kellett keresni, vagy vitázni afelett, hogy kié a visszavetés. A hibákat aztán egymást segítve javították ki. Mindent összevetve, az új módszerre való áttéréssel a két műszak havi termelése a korábbi 98 százalékról 104 százalékra emelkedett. A gyárvezetőség felhasználta ezeket a tapasztalatokat, amikor újra hozzálátott az üzemben a meleg műszakra való áttérés előkészítéséhez. Most azonban már jobban megszervezte a dolgot, s a műszaki intézkedések mellett a blokkok kommunistáinak, szakszervezeti aktivistáinak és vezetőinek a segítségére támaszkodott, aktk megértették a dolgozókkal: milyen eredményekre lehet szá mítani az új módszerrel a gazdaságosabb termelésben, de az egyéni keresetnövekedés szempontjából is. A legjobb munkásokból gyártásközi ellenőröket állítottak minden blokkba, akiknek feladatává tették, hogy menet közben ellenőrizzék a termelést, segítsenek a visszavetések kijavításában, s a gyengébbeknek adják át a jó tapasztalatokat. Ugyanakkor az egyéni felelősség növelésére, a közös megbeszélés alapján kötelezték a blokkok tagjait, hogy minden egyes áruba mindenkinek bele kell varrni a saját számát. Egy hónapja újra meleg mű* szakváltás van a kötöttárugyárban, s a jó műszaki és politikái előkészítés máris megmutatja az eredményét. Megszűntek a viták, növekedett a termelés, és csökkent a visszavetések száma. Kiss Bálint né blokkjának dolgozói, akik elsőnek követelték annak idején a hideg műszakra való visszatérést, most a legnagyobb megelégedés hangján beszelnek az új módszerről. Nem csoda. Most egy műszak visszavetése náluk 22 darab, régen 80— 70 darab volt. Ugyanígy van a többi blokknál is. Átlagosan 2—3 százalékkal növekedett a termelés, s ennek több mint fele a munka termelékenységének növekedéséből származik. Ugyanakkor havonta mintegy 80—100 forinttal emelkedett a dolgozók keresete. Méltán mondhatják ezek után a kötöttárugyáriak.- mégiscsak jobb a meleg műszakváltás. V. D. Aki iparkodik a munkában, Hárman UlUnk a békéscsabai Petőfi Termelőszövetkezet elnöki irodájában. Zsilák Márton, az elnök, Medovarszki Pál, a párttitkár és én. Zsilák elvtárs az íróasztalán heverő kimutatásokat tanulmányozza, nehogy pontatlan tájékoztatást adjon. A párttitkár bele-belekapcsolódlk a beszélgetésünkbe, de inkább figyeli a társalgást. Kint sűrűn, kövéren esik az eső. A víz végigcsurog az ablaküvegen. Kell ez az eső, szomjas a határ, önkéntelenül Krnács Mihály idős gazda, a tsz udvarosának szavait ismétlem gondolatban. Fél órája találkoztam vele, az egyik üzemegységben. Szó közt érdeklődtem nála a vezetésről Is. Mit Is mondott? Az elnök az olyan ember, hogy aki Iparkodik a munkában, annak jó. Akkurátus volt a válasza. Ebben a mondatban minden benne van, amit a vezetésről akartam írni... Eddig jutottam a gondolataimmal, amikor Zsilák elvtárs felnézett az iratok közül és szavai nyomén a számok tükrében is bepillantást nyerhettem életük menetébe. Az ellenforradalom után — 1956-ban — alig maradt valaki a közösben. Huszonhatan 700 holdon kezdték. Ma több mint három és fél ezer holdon 415 család dolgozik, 683 gazda vesz részt a közös munkában. Összvagyonuk csaknem 20 millió. Jó földjeik vannak. Igaz, az I960, évi gyors növekedés időlegesen lecsökkentette a már elért 15 és fél ezer forint értékű egy gazdára jutó évi részesedést. De azóta az évi jövedelmek állandó növekedést mutatnak. Biztos alapokon fejlődnek. Ez évre az egy gazdára jutó átlagjövedelmet 13,5 ezer forintra tervezték. (A 65 százalékos természetbeni részesedést állami áron számítva.) És ezenkívül mintegy ötezer forintot hoz a konyhákra a háztáji jövedelem. Szorgalomért nem járnak a szomszédba. Több mint félezer holdon háromszor géppel kapálták meg a kukoricát és kétszer kézi erővel. A cukorrépa is megkapta a háromszori kapálást. A kalászosaik jól fejlődnek. Szépen annak jó díszük a csaknem félezer hold szovjet búzájuk. Ezernél többre rúg a sertésállományuk. Ezeregyszáz hízott sertést adnak ebben az esztendőben az államnak, és szarvasmarhát is szállítanak másfélszázat. Kétezerhatszáz darabból áll a baromíitörzstenyészetük és a baromfinevelési tervük majdnem 30 ezer. Az államnak eddig nyolcezret adtak ... Sorolhatnám még a gépesítési adataikat is és még sok minden mást, ami ennek a nagy gazdaságnak arculatára vetne fényt. Azonban ennek a beszélgetésnek Inkább az a célja, hogy megtudjak valamit arról, ilyen nagy gazdaságot hogyan vezet, milyen felelősségérzettel irányít egy munkáskollektíva élén az elnök. Nyolc elemivel, több évtizedes élettapasztalattal és egy egyéves zsámbéki elnökképző iskola tudományával a tarsolyában áll felelős posztján Zsilák elvtárs. Annak idején, 1958-ban szakadt a felelősség a nyakába. A tagság váratlanul kikiáltotta elnöknek. Igaz — ahogy ő mondja — a borozóéban nőtt fel —, de azért a nyolc hold, melyen egykor gazdálkodott — mégsem három és fél ezer. Nem csoda, ha egy kicsit meghökkent. És ahogy említi, vonakodot is, de a gazdatársak nem engedtek a kimondott szóból, így lett hát elnök. Hogyan fogott hozzá? Milyen gondolatai voltak? Hogyan látja ma? — kérdésekkel árasztom el. Magam is megsokallom, de izgat, érdekel a válasz... Megismerni az egész gazdaságot, és elsősorban személy szerint az embereket, mindenkit, ez volt az első gondolata, mert sokféleképpen lehet megmondani az igazságot, de úgy. hogy legjobban használjon, ahhoz jól kell ismerni az emberek lelkét. Ahogy beszél, látom rajta, hogy kissé zavarban van. Érzem, hogy tulajdonképpen soha nem tervezte meg a munkastílusát, egyszerű ember maradt, olyan, aki egyidőben ott dolgozott a fogatosok között, majd később a növénytermesztésben és az állattenyésztésben. Talán akkori önnön igényeit, akaratát is igyekszik most megvalósítani, most, amikor erőfeszítéseket tesz, hogy úgy vezessen. ahogyan ott „lent” elvárják tőle, ahogyan ő is elvárta annak idején. Azt mondja, lelke van az embereknek. S az érzelmekkel a vezetőnek számolnia kell. Jó ezt hallani egy vezetőtől. Ha valaki az elnökhöz fordul, nem távozhat úgy el, hogy az ügyét ne intézzék. Azt hallom tőle, hogy hitegetni az embereket nagyon rossz dolog. No és a fegyelem? Ketten is nehezen találnak ese_ leket, amikor intézkedni kellett fegyelembomtás miatt. De azért, ha kelleti, megtették. Az egyik gazda, amikor dézsmálni kezdte a közöst, azonnal figyelmeztetést kapott és ha ilyen eset előfordult, a vezetőségben és a gyűlésen is megvitatták. A másik ittasan túlhajtotta a lovakat, öt is figyelmeztették, s levontak a munkaegységéből. Volt eset, amikor egyik gazdatársuk munkahelyről munkahelyre vándorolt. Volt éjjeliőr, kertész és ki tudja még, mi nem. Nem találta a helyét, azt mondta, sehol sem lehet keresni. Felfigyeltek rá és beszéltek vele. Ellenkezett. Nem akart a növénytermelésbe menni. Fegyelemnek azonban lenni kell. Azt kívánták tőle, hogy a növénytermelésben maradjon. És ma jól dolgozik az említett munkahelyen. Ahogy hallgatom az elnök és a titkár szavait, önkéntelenül megint eszembe jut az udvaros Krnács Mihály bácsi, amint magyarázta: — Tudja, elvtárs, nem lehet mindenkinek a gondolkodása szerint... Vannak még, akik vakon keresgélnek. Rossz lenne utánuk menni... De folytatom a beszélgetés fonalát. Miben látja a felelősséget, Zsilák elvtárs? Érdekel ez a gondolat. A jó tervezést és a gazdák állandó tájékoztatását nagyon fontosnak tartja. Ha közmegelégedésre készült a terv, és ha jó a tájékoztatás, ha mindenki ismeri, tudja, mit miért csinálnak, akkor van mi húzza előre a gazdákat. Mindent együtt beszélnek meg a pártszervezetben, a brigádértekezleteken és személyes beszélgetéseken kérik ki az emberek véleméMost már nincs hitem, csak szé. gyenem. Meghalok. Hogyan is élhetnék egyetértésben Karllal? Mindent elmondtam Seres Bandinak. O azt mondja: pusztuljon ez a bandita. S ha pusztul, akkor mi történik’ Akkor mi változik? Semmi, a Kari Fischerek élnek. Riaszt a gondolat: mi volna, ha egyszer velük győznék? Segítenék nekik szerencsétlenné tenni az emberiséget? Velük együtt veszni se akarok. Egyedül megyek ... Halálfélelem szorongat. Sose értettem Kosztolányit, nem tetszett a siránkozása, szenvelgése. Most átérzem rettegését. „Ö, nemsokára csöndesen, meredten nyugszom a földben és föld lesz felettem. Azt el fogom majd bírni? Lehetetlen.” Nem gondolok rá. Nem. Jaj, milyen iszonyúan gyáva va. gyök! Pedig megöltem az anyámat. Megírtam a főnöknek: 1952- ben meghalt. Hogyan féltheti így az életét egy anyagyilkos? * Valamilyen veszedelmet érzek. Én jól hallok a csendben. Egyszer a határon — rég történt, de jól emlékszem rá — olyan fojtott volt a csend, mint most itt. Nem láttam, nem hallottam semmit, de éreztem: hamarosan történik valami. Teljes bizonyossággal éreztem. Aztán a felszántott földön meg. találtuk a lábnyomokat. Óvatosan szétnyomták valamennyit. Friss nyomok voltak. Mindjárt tudtuk: nem kezdők után maradtak. Egyetlen kontúr se látszott sehol. A talpak körvonalát minden- lépésnél eltörölték, szétlapították. Két férfi jött át idegen földről — a határőr tudja, milyen mélységű a megtermett férfi lépése —, s elindult mindkettő az ország belsejébe. Hadrendben követtük Pásztor hadnagyot. A kutya — Szürke volt a neve, igazi farkashoz hasonlitott — orrával szinte súrolta az agyagos, ragadó földet. Szőre felborzolódott, hegyezte a fülét Bükkösbe értünk. Itt a levegőj£rás is lassúbb volt, alig mozdult. A kutya eleinte könnyebben követte a nyomokat. De látszott rajta: a gomba, a virágok, az avar friss párolgása és a föld szaga — előző éjszaka esett — megcsapták az orrát. Az illatok összekeveredtek benne: Szürke nehezen küzdött meg velük! Géppisztoly-sorozatokkal verettük a bokrokat. Tisztáson pihentünk, aztán ingoványos, bokrokkal benőtt területet fésültünk át. Szüntelenül éreztem az ellenség jelenlétét. — Ellenségnek mondtuk az ismeretlen érkezőket. — Jó időbe telt, míg a nyomukba értünk, ösztöneim súgták, hogy a közelünkben vannak. Meg se lepődtem, amikor egy fa mögül ránk eresztették az első sorozatot. Kézigránátot dobtam feléjük. Járőrtársam is ezt tette. A raj bekerítette őket. Félóra múlva már csak egyikük tüzelt. A kém — amint hamarosan kiderült, az volt — sértetlenül került a kezünkbe... Mielőtt Panamában megszúrtak, akkor is éreztem, hogy veszély fenyeget. Mondom: hallok a csendben. Ezek — a szobatársaim — most nem marják egymást. Feltűnően hallgatagok. Még csak nem is vitatkoznak. Pedig hárman háromfelé húznak jó ideje. András mintha otthon élne, Pityu a fellegekben, Zoli — Katona Sándor — itt él a támaszponton. Gúnyolódik velünk. Csúfolkodik önmagával, nyelvét öltögeti az istenre és az emberekre. Egyszóval feltalálja magát. Véletlen-e, hogy Donlan sem keresi az alkalmat a beszélgetésre? Aligha. Orrom alá fújja a filteres Vicerey füstjét — valóságos cigarettareklám ez az ember: kocadohányos, mindig mást szív —, de most nem kínál meg. Éppen csaik annyit mond, amikor elmegy mellettem: — Na, hogy éltek szuperkatonák? Tovább megy, mielőtt felelhetnék. Bár aligha tudnék erre valami okosat válaszolni. Minket nemcsak tréfából, komolyan is így emlegetnék. Azt tartják rólunk, hogy mi vagyunk az Igazán jó katonaanyag. Nincs veszítenivalónk. Az elméleti foglalkozáson legutóbb cikket olvastunk az „United States Combat Forces Journal” nevű katonai újságból. A „Hősiesség válságáról” szólt. A főnök magyarázatokkal egészítette ki a felolvasást. A helyzet az — mondotta —, hogy a Pentagonban ülő uraknak sok fejtörést okoznak az amerikai fiatalok. Az US Army katonái nem ismerik a „cél”-t. Sokukat nem Is érdekli. Nyeglék, elkényeztetettek, puhányok — mondta a főnök. — Bezzeg... Már ott tartott, hogy célzásokat tett a hagyományos magyar hősiességre és a világháborús magyar dolgokra, amikor hirtelen elharap, ta a szót. (Folytatjuk) nyét, s így találkozik a vezetők és a tagság gondolata. Például tavaly még foglalkoztak libatenyésztéssel. A gazdák úgy vélekedtek, hogy ebben az évben inkább csirkét tenyésztenek többet. Nem találtak különösebb ellenvetést, a tervezésben érvényesítették a gazdák akaratát. A felelősség, ez az érzés mindig ott található e gazdaság vezetőinek szívében, lelkében. — Sokszor viszek haza munkát — mondja az elnök. — Néha megszól az asszony érte. Csitítom... Az otthonról beszélgetünk, mármár befejeződik ez a találkozás, amikor még egy gondolatsort indít el az elnök. Azt mondja, szakkönyveket és szaklapokat olvas, s most szeptember 1-től beiratkozott a képesített könyvelői tanfolyamra. Régebben végzett könyvelői tanulmányait kívánja folytatni, mert erre is szükség van... Szokás mondani, hogy a vezetés annyit tesz, mint előrelátni, írnak arról, hogy a vezetés annyi, mint bánni tudni az emberekkel, és így tovább, meg-megragadunk egy-egy részt. A teljes igazság azonban az, hogy a jó vezetéshez minden odatartozik. Sokat kell tenni, amíg a Krnács Mihályok kimondják: az elnök olyan, hogy aki iparkodik a munkában, annak jó... Boda Zoltán
