Békés Megyei Népújság, 1961. október (16. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-15 / 244. szám

KOROSTAJ a népújság kulturális melléklete ciz ismeretlen nh% Nikolajevics Tolsztoj Leó ép­pen befejezte új elbeszélését. Ek­kor valaki csengetett. Az órára pillantott: nyolc óra volt. A pa­pírokat elzárta és ment a vendé­get fogadni. Tolsztoj kérte a vendégét, hogy foglaljon helyet, és már az első szavaival igyekezett vendége izga­tottságát elűzni. A fiatalember fi­gyelmesen hallgatta. Hol ide, hol oda pillantott lopva, hol az író asztalára, hol a könyvespolcra. — Elolvastam, amit küldött ne­kem — mondta Tolsztoj. A fiatalember megremegett, ön­kéntelenül húzta el a kezét az író­asztalról és erősen figyelt Tolsz­tojra. — ön egy tehetség. Ön tud írni, ■— folytatta Tolsztoj. — Gratulá­lok, fiatalember! A fiatalember elvörösödött, az­tán elsápadt. — Önnek a leggyorsabban ki kell valamit nyomtattatnia. 1 — Hol? — csodálkozott a fiatal­ember. — Éntőlem sehol sem fog­nak semmit sem átvenni. Énne­kem először ismertnek kell len­nem; vagy kellene valaki, aki ajánlana. De ismeretlen vagyok, és nincs, aki ajánljon! — A név nem fontos; fontos az, amit ír — felelte Tolsztoj és meg­veregette a fiatalember vállát. — Ha a mű jó, akkor ki is fogják nyomtatni. Biztosítom, hogy ki fogják nyomtatni. Tolsztoj elővette az asztalfiók­ból az ő elbeszélését és csendesen mondta; — Ez a bizonytalanság minden fiatal íróra jellemző, ön tehetséges. Hogy bebizonyítsam, mennyire becsülöm önt, mint kol­légát, fel fogom olvasni az éppen most befejezett elbeszélésemet. — Rám nézve nagy megtisztel­tetés — mondta örömtől fellob­banó buzgalommal a fiatalember. Tolsztoj felolvasta az elbeszélé­sét. A fiatalember átszellemüiten dicsérte. Aztán bizonytalanul tette a kezét a kéziratra. — Bocsásson meg, tisztelt Niko­lajevics Leó, de én ... bár az Ön elbeszélése nagyon szép, kétséges, hogy kinyomtatják-e, ha azt egy idegen aláírással küldi be. — Hogy gondolja ezt? — kér­dezte Tolsztoj elcsodálkozva. De a fiatalember megmaradt az állítása mellett. — Nem; nem fogják kinyomtat­ni, ha nem az ön nevét írja alá! A nagy író fejét csóválva, vidá­man magyarázta; — Hogy bebizonyítsam, meny­nyire téved, én ezt az elbeszélést be fogom küldeni egy szerkesztő­ségnek valamely más név aiatt, és meg fogja látni, hogy azt azonnal bözlik. Egy jó munkát minden szerkesztőség szívesen vesz. És Tolsztoj az elbeszélést még azon a napon elküldte egy újság­nak Pétervárra. Elmúlt néhány hét. Megjelent egy könyv, egy második, egy har­madik, de az elbeszélés nem je­lent meg az újságban. Egyszer aztán Tolsztojnak Pé­tervárra kellett utaznia. Az emlí­tett szerkesztőséget is meglátogat­ta. Egy fiatal szerkesztő ült kéz­iratcsomó fölé hajolva és rá sem figyelt a látogatóra. Elmúlt néhány másodperc. Tol­sztoj elvesztette a türelmét. Jelen- tőségesen köhintett. A szerkesztő felemelte a fejét és megkérdezte: — Na, mi az? Mit akar? — és visszahajclt a kéziratok fölé. — Néhány hónappal ezelőtt be- küldtem Önöknek az elbeszélése- Biet — mondta Tolsztoj. = Egy elbeszélést? — kérdezte írta: G. Karaivanov a fiatal szerkesztő csodálkozva. — Micsoda elbeszélés az? Tolsztoj megmondta a címét. — Persze, persze; majd elfelej­tettem ... Elolvastuk azt mi. De... gyenge, meglehetősen gyenge! Vissza akarja vinni a kéziratot? — és a szerkesztő kotorászni kez­dett a papírok közt. — Csak egy kis változtatást akarnék — mondta Tolsztoj na­gyon csendesen, és a szerkesztő asztalához lépett. — Egy kis ja­vítást ... — Fölösleges! Én csak azt mondhatom önnek, hogy az elbe­szélés gyenge! Nincs semmi értel­me, hogy azon bármit is javítson. Az elbeszélés különben sem fog megjelenni. Nem érdekes és nem használható. A szerkesztő odaad­ta Tolsztoj nők a kéziratot. — De, kérem ... engedje meg, mondta Tolsztoj félénken, amint a szerkesztőtől az összehajtogatott lapokat átvette. A tintatartó mel­lett lévő toll után nyúlt. — Csak két szót akarok javítani... A szerkesztő elcsodálkozva pil­lantott a vendégre. Tolsztoj a kézirat utolsó lapját kereste. Bemártotta a tollat, át­húzta a Mihajlovics Szergej nevet és nagyotjb betűkkel odaírta fölé: Tolsztoj Leó. A szerkesztő úgy nézett, mint aki megkábult. Sokáig nézett Tol­sztojra, aki mellette állt. Felállt és még figyelmesebben nézett rá. — Na, mi az? — A torka száraz, a hangja gyenge volt; alig tudott beszélni. — Mit is csináltam, mit is tet­tem én? Odament a vendéghez, mindkét kezét felé nyújtotta, meghajolt és mentegetődzött... — Ügy érzem, hibás vagyok... Bocsásson meg... Az ember néha hibázik. Sohasem fogom magam­nak megbocsátani, Nikolajevics Leó ... Sohase... — Nem olyan hiba — nyugtat­ta meg Tolsztoj. — ön csak iga­zolja ezáltal egy fiatal író véle­ményét. De az izgatott szerkesztő nem hallott semmit. Szólt egy alkalmazottnak, fel­kapta a kéziratot *>z íróasztalról, odanyújtotta neki és rákiáltott: — Vidd azonnal a szedőkhöz! Aztán újra Tolsztojhoz fordult, nagyon kérve, hogy bocsássa meg a viselkedését és felejtse el, ha már megtörtént. Megszorította Tolsztoj kezét és izgatottan suttogta: — Hogy én önt nem ismertem fel... az ön félreérthetetlen, jel­legzetes írásmódjáról... Hogy én önt nem tudtam felismerni!... M. F. német nyelvű fordítósából magyarra fordította: GILÁNY1 ELEMÉR Tóth Lajos: ÁTYI Keresztes Péter nehezen lépett be a szövetkezetbe, s ezit nem is tagadja még ma sem, mi­kor pedig már úgy érzi, hogy meg. melegedett az új helyen. Több mint négy éve tagja a Vörös Csil­lagnak, de még mindig visszahúz­za a szive korábbi élete felé. Kü­lönösen akkor, mikor meglátta Matyit, legkedvesebb lovát, mióta a maga gazdájának mondhatta magát. Négy év alatt sokminden elmosódott már szívéből, ami a régi félé húzta. A mezsgyék össze, vettetése után már nehezen tudná megállapítani a pontos helyét négy holdjának. Kopottas szerszámja, kocsija is selejtbe került már, nyo­ma sincs. Egyedül a Matyi, ami még megmaradt a múltból. Soha nem volt több egy lónál a tulajdo­nában, akkor is öreg, kimustrált lovakra futotta neki. Csak ez volt a kivétel. Talán, ha nem látná nap mint nap, nem is ragaszkodna már annyira hozzá. De hiába! Ennek a lónak története van. Nyiszlett Ms csikó volt, amikor megvette a hirtelen haragú Gab- nai Alüiálytói. Éppen a lóvásárból igyekezett hazafelé, ahol nem ka­pott olyat, amilyet szeretett volna. Bosszankodott is ezen, mert az öreg Mirza már nehezen birta a dolgot. Addig azonban nem adott túl rajta, míg nincs helyette má­sik. Ló nélkül nem akart maradni kis időre sem. Ahogy a kövesúton tanyája felé haladt, látta, hogy ott vesztegel Márton kocsija a nyári út közepén. Kegyetlenül abrlktol- ta a két csikót. Különösen a fiata­labbat, a Matyit püfölte irgalmat­lanul a sátánfajzatja. Nem is áll­hatta meg, hogy le ne szálljon a biciklijéről. — Hagyd már abba, te sintér! — kiáltott rá Mártonra, Nagyon mérges tudott lenni azért, ha va­laki oktalan állatot vert. Nincs annak esze, mint az embernek! — Az enyim! — felelte durcá­san Márton, kinek a nyakán ki­dülledtek az erek, vöröslött a mé­regtől, de abbahagyta az ütlege­lést. Péter megtámasztotta a bicikli­jét az egyik útmenti eperfánál. Nem is ügyelt Mártonra, hanem egyből odalépett a csikókhoz. — Lóbolond! — morogta a fogai közt Márton. Péter nem is hallotta, mert egy­re jobban elfoglalta magát a ki­sebbik csikóval, a Maijával. Az állat eleinte idegeskedett, rúgka- pált, de Péter türelmesen megsi­mogatta a nyakát, megveregette a hátát úgy. hogy Matyi megnyugo­dott, mert látta, hogy nem bántó kezek csiklandozzák a bőrét. En­gedelmesen tűrte, hogy Péter bele­nézzen a szájába, megtapogassa a fogait. Aztán, pár lépéssel távolabb állt, s úgy szemléLgette, mustrál- gatta a csikót. Vagy öt perc is el­telt, mire megszólalt. Márton már kissé türelmetlen is volt, de nem zavarta Pétert a vizsgálódásban, mert huncut leikével megsejtette, hogy tetszik a csikó Péternek. — Nem eladó? — kérdezte Pé­ter. — Hát... — legyintett Márton hosszú hallgatás után a kezével, mintha azt akarná mondani, hogy lehet róla szó esetleg. Péter újra odalépett Matyihoz. Megtapogatta a szügyét. Ismét megnézte a tartását. Sovány volt, de jó csontúnak látszott. — Megvenném — hallotta Már­ton. — Eladhatom éppen, ha már annyira megtetszett neked — mondta tettetett színleléssel Már­ŐSZI MEZON Október változatos­sága sok esetben fel­ér április szeszélyes, ségével. Tegnap még szeles, csapós eső hullott, s ma már de­rűs, tavaszias időre ébredtünk. Vasárnap lévén, ilyen szép idő­ben mit tehet az em­ber? Gyalogtúrára in­dul a határba, hogy része legyen a ritka­szép időjárásban. A mezőn már egé­szen tarka a kép. Kukoricatáblák, friss szántások, buj­káló vetés, sárga-bar­na lombú fák és kó­száló varjú-madarak. Az egyik fasor mel­lett egy kisfiú és egy kisleány próbálja el­kapkodni a hulló-szál­ló faleveleket. — Nézd, netem si- terült! — hallatszik a kisleány hangja. — Netem is! — mondja a kisfiú. És játszanak, ugra­bugrálnak lelkes örömben, hogy kinek lesz több falevél-pil­langója. Nekem jó nézni ezt a két kis gyereket, hi­szen nagyszerű dolog játékossá tenni, az élet örömeihez kap­csolni az elmúlás szo­morúságát. Náluk ez tudattalan valami, nálam vigasztaló va­lóság-szépítés. Míg elnézem ezt a két gyereket, az őszi napfény mindhár­munkra langyos fényt permetez. Október örömadása ez, s egy­ben az élet simogatá- sa is. Nem messze tő­lünk traktorok, vető­gépek zúgnak, ágyaz« va az új kenyér útját. Közelebb megyek a két kisgyerekhez, azt veszem észre, hogy fehér ökörnyá­lak szállnak ránkt kötnek össze bennün­ket. Rámnevet a lsét kicsi és most már én is velük kapkodok a hulldogáló falevél­pillangók után, mint az ősz szürkülő ha­jú, bolondosán vidám öreg gyereke. Bíró Gyula Lajos Ezüst György: Beszélgető munkások ton, noha belülről már alig várta, hogy meglegyen az alku, mert neki már élege volt ebből a rákon, eátlan dögbőL — Fogd ki! — mondta neki Pé­ter. — Szeretném megnézni a já­rását, meg a trappját. Azonnyomban levették Matyiról a hámot, s Márton meg­vezetgette a nyári úton. Jó né­hányszor el is szaladt véle Péter előtt, aki majdnem felnevetett, amikor hallotta a megizzadt Már­ton szuszogását. Még ott az út közepén megtör­tént a vétel, s mindketten úgy érezték, hogy jó üzletet csináltak. Nagy volt Keresztesne megle­petése, amikor meglátta a bejárón az urát Matyival. Péter büszkén mutogatta neki a csikót, de az asz- szony cseppet sem lelkesedett a vételért. \ — Ló kellett volna, nem ilyen nyavalyás csákó! — hallotta Péter az asszonyt, aM még a száját is lekicsinylőén húzta félre. — Ló lesz ez is! — lelkendezett Péter. — Mikor? — kérdezte fanyalog­va Keresztesné. — Jövőre. — És mit csinál itt addig vele télvíz idején? — Nem a te eszedhez való ezl — csattant fel Péter. Csúnyán összevesztek, de nem volt más választás Keresztesné számára, mint bele kellett törőd­nie az ura akaratába. Egy éven át dédelgette Matyit Péter minden haszon nélkül. Közben egészen jól megerősödött, meghízott. Fekete szőre is szépen kifényesedett. Idő­közönként befogta az öreg Mirza mellé, de arra jól vigyázott, hogy elég tág legyen a csikó istrángja. Csak szoktatta Matyit a kocsihú­záshoz. Türelmes volt vele Péter, aminek meg is lett az eredménye, mert Matyi egyre jobban meg­szokta a hámot. Néha-néha már bele is kapaszkodott a kocsiba, mi­kor az öreg Mirzának nehezebb volt a teher. Az istráng is egyre rövidebb lett, s egy év után, mi­kor Matyi éppen a harmadik évét töltötte be, Péter eladta Gorgancs Gusztinak, egy kupeckodó cigány­nak Mirzát, s neki megmaradt egyedül a Matyi. Csak a következő őszig dolgo­zott Matyival. Ekkor történt meg errefelé a tagosítás, s ő is aláírta a nyilatkozatot, hiszen a szomszé­dok is azt tették. Azt azonban ki­kötötte, hogy csak úgy lép be, ha ő kocsis lesz, s Matyit a kezére bízzák. Ügy is lett. Péter három évig volt a Vörös Csillag kocsisa, vagy ahogy itt nevezik, fogatosa. Ezen a tavaszon azonban megbíz­ták a növénytermesztési brigád vezetésével. Eleinte hallani sem akart róla, de úgy volt, ha a tag­ság bizalma benne van, elvállalja. Szorgalmasan végezte a dolgát az­óta itt is, hiszen még a munkaegy­ség is jobban szaporodott, de va­lahányszor meglátta Matyit, min­dig a szívébe nyilallt valami. — Az első igazi ló életemben! — gondolta ilyenkor mindig Reggelenként, még mielőtt ki­ment volna a földekre, mindig be. kukkantott az istállóba. A lová­szok tudták, hogy Matyit megy megnézni, de nem csúfolták érte, csak maguk közt összemosolyog­tak. Arra gondoltak, hogy hogyan tud egy felnőtt ember ennyire... — Lóbolond volt világéleteben — mondta többször is Emyei Pis­ta bácsi, a legidősebb fogatos. — Rá kell hagyni. Mindenkinek megvan a maga gyengéje. Az övé a ló. Sokszor, amikor nem látta sen­ki, odalépett Matyihoz, s nemcsak megcirógatta a nyakát, hanem meg is ölelgette. Közben Matyi a hátát nyalogatta, s ilyenkor Péter aztrsem bánta, ha benyálazza a kabátját a hátán, vagy a kalapja tetejét. A jóég se tudná megmon­dani, hogy hány marék kockáéul-

Next

/
Oldalképek
Tartalom