Békés Megyei Népújság, 1961. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-15 / 244. szám
NAPSUGARAS HÁZAK Jártában-keltében nagyon kevés ember veszi ma már észre, hogy néhol milyen szép, milyen különös házdíszítést találunk. Nagyon kevesen figyelnek utcáin mentükben arra, hogy a házak kerítése milyen mintás, és ezek a barkácsolók, az ácsok, az asztalosok mesterségét dicsérik. Mint azonban már volt szó róla, ezt az egyszerű díszítést az ember nem is igen veszi észre. Még kevesebben veszik észre a házak felső részének díszítését. A SNa 'A'.í' # ,• ^ * V.Ir -* minták milyen változatosok. Az egyszerű deszkakerítések mintáinak változatosságéval vajmi keve_ set törődünk. Pedig sokféleségük annak a bizonyítéka, hogy készítőik szépet szerető, alkotó emberek voltak. És már csak ezért is megbecsülést érdeméinek. De még ezek az egyszerű minták is sokkal többet jelentenek ennél. Mutatják az egyszerű ember szépségre, csinosságra való törekvését, azt a vágyait, hogy környezetét, otthonát széppé, barátságosabbá tegye, hogy aztán annál jobban érezze magát ottnom. Ezért van az, hogy nemcsak a lakás belső részében, de az udvaron, az utcafronton is mintázta, díszítette a házát. A fal festése mellett elsősorban a farészek azok, amelyek alkalmasok arra, hogy a házigazda ízlésének megfelelően díszei legyenek a háznak. Egy-egy faluban, de még alföldi városainkban is nagyon sokféle kerítésmintát találunk, melyek a Pedig az is igen változatos, és néhol nagyon szép. Különösen szépek a napsugaras házak. Aki készítette, örömét lelte benne. Akinek készült, örült neki. ; 3, EH, r , ; .1;. ‘üh pl üt: Ff I» * Nagyon szép, ősi hagyománya ez népünk szépségre való törekvésének, díszítőkészségének, népművészetünk egészének. Ezért, mert népi kultúránk örök értékű termékét, mutatjuk itt be és hívjuk föl rá a figyelmet. Annál is inkább fontos ez, mert ez a motívum is ősidőkhöz vezet vissza bennünket népünk történetében. Azokhoz az időkhöz, mikor a kereszténység előtti pogánykorban őseink is, mint más népek, a természet ismerete hiányában az egyes természeti jelenségeknek varázserőt tulajdonítottak, és egy- egy ismeretlen, megközelíthetetlen dolgot, mint például az égitestek, istenként tiszteltek és imádtak. A Napisten imádata már az ókori népek történetében is ismert. Nem szükséges azonban mester, ségesen előszedni történelmi adatokat, ha e motívum ősiségét akarjuk indokolni. A mai ember, a napsugaras ház tulajdonosa adja meg a kérdésre a kívánt választ, amikor elmondja, hogy a ház végén a napsugaras díszítés azt jelenti, hogy a házban élők életét beragyogja a nap. Nem más ez, mint az ősi hiedelemvilág továbbélése napjainkban, népi művészetünk ősi gyökereinek bizonyítéka. Ma már csak elvétve, a hagyományok tudatos őrzése és a romantika kedvéért készítenek ilyen házvégeket (például Körösi Halászcsárda Szegeden), ami azt eredményezi, hogy mint több népi hagyomány és díszítőelem, ez is kiveszőben van. A napsugaras házvégek vidékünkön még szép számánál fellelhetők Orosházán, Békéscsabán és néhány faluban. Becsüljük meg ezeket, vigyázzunk rájuk, mint ma is élő és viruló népművészetünk egyre ritkábban előforduló, szemet-lelket gyönyörködtető hagyományára! Beck Zoltán (A rajzokat Forró Teréz készítette). rőt lopott el otthon az asszonytól, hogy kedveskedjen vele Matyinak. A répaszállításkor esett meg a baj Matyival, aminek majd. nem áldozata lett Dénes Jóska, a fogatos is. Egész nap esett az eső; a Matyi megfázott. Jóska ugyan vitt magával pokrócot, de csak egyet, s azt sem a lovakra, hanem magára terítette. Este még nem 1 látszott semmi baja Matyinak, de hajnalban sehogyan sem akart a talpára állni. Péter éppen akkor ért az istállóba, amikor Jóska a vasvillával vert rá, hogy felugorjon. Egyből a fejébe szállt a vér. — Mit csinálsz, te sintér, az én lovammal? — támadt neki Jóskának, s akkorát lökött rajta, hogy beleesett a lovak faránál lévő trágyakupacba. Jóska felugrott, s ke. zében a villával, nekiugrott Péternek. Dulakodni kezdtek, s ha oda nem ér Csizmadia Gábor, az elnök, nagyon furcsa vége lehetett volna ennek a kakaskodásnak, mert Péter már Jóska mellén térdelt, s a torkát szorongatta. Gábornak kellett leválasztani Jóskáról. — Mi megy itt? — esett nekik Gábor. — Ez a sintér kínozza a lovamat! — lihegte Péter, s már oda is lépett a nyöszörgő Matyihoz. — Ez már közös tulajdon! Nekem is volt lovam, mégsem vagyok úgy utána. Mi lenne itt, ha mindenki csak a magáéval törődne? — védte magát okoskodva Jóska. Gábor látta, hogy baj van a lóval. ö is odahajolt, s hallgatta az állat zihákolását. — Mit tettetek vele? — kérdez-, te Gábor Jóskát. — Az este még semmi baja sem volt. Ekkor vallotta be Jóska, hogy tegnap megverte őket az eső a vá. rakozásban. — Miért nem takartad be? — támadt neki újra Péter. — Engem meg egyen meg a fene? — mentegetőzött Jóska. — Inkább a ló, mint az ember! Erre már Gábor is elveszítette türelmét. — Mondtam reggel, hogy a lovakra is vinni kell pokrócokat! Most itt a baj! Az istenit az akaratos, lusta fejeteknek! — szidta le Jóskát az elnök. — Persze, most már nem a tied, s úgy gondolod, meg is eheti a fene. Majd vesz a szövetkezet másikat! Mi!? A nagy zajra, kiabálásra a te- héhistállóból is átszaladtak. Voltak már vagy hatan. — Segítsetek felemelni! — szólt rájuk Péter. — Ne csak bámészkodni jöjjetek ide! Sehogyan sem bírtak a magával tehetetlen Matyival. Nehezebb volt, mint a kő. — Dög ez már! — mondta bosz- szúsan a nagy erőlködés után Er- nyei Pista bácsi, s el is lépett a lótól, mint aki hasztalannak tartja a további próbálkozást. Ha kést szúrtak volna Péter szívébe, az se fájt volna jobban neki. Az nem lehet, hogy Matyi kimúljon. Leguggolt újra a ló mellé, s percekig hallgatta tüdeje zihálását. — Orvos kell! — mondta halkan, s olyan szomorúan Péter, mintha nem is egy ló miatt aggódna. Mindenki egyetértett vele. Gábor betelefonált az állatorvosért. Péter nem tágított Matyi mellől, bár még napkelte előtt ki akart menni a traktorosok munkáját ellenőrizni, mert tegnap is arra jött rá, hogy a szántásnál nem a megállapodott mélységben haladtak az ekével. De most nem is arra jött rá, hogy a szántásnál gette a lovat. Arra sem ügyelt, hogy mások hallják. — Ne félj, Matyi!... Majd én meggyógyítalak. Vissza is jövök én ide hozzád... Ugye, ezek nem úgy bántak veled, mint én? — kérdezte a vergődő állatot. A kiérkezett állatorvos csak ^ azt a tényt állapította meg, amit a Emyei Pista bácsi sebtében ki-j bökött: — Menthetetlen — mondta, s| ezzel fel is ült az autójára. Péter ottmaradt továbbra is. j Csak délben szaladt ki a szántást! ellenőrizni. Össze is veszett aj traktorossal, s azt mondta neki, | ha nem végzi becsülettel a dolgát,? feljelenti. Még az ebédjét is a ló" mellett fogyasztotta el. De hiába 1 volt minden erőfeszítése. Matyii állapota egyre súlyosabb lett. Es-5 tefelé már a fejét is nehezen! emelte. ' Péter nem tágított mellőle. Ott; virrasztóit a haldokló lónál. Haj-J nal felé pár pillanatra elnyomta# a fáradtság. Arra riadt fel, hogy! Matyi feje csizmája szárához csa- = pódik. Azonnal felugrott. Kétség-1 beesve verte fel az ügyeletes jó-3 szággondozót. Hiába, Matyi ki- J nyúlva, élettelenül feküdt a szál-1 mán. — Vége! — hallotta a jószág-! gondozó hangját Péter. — Hagyj magamra! — utasítót-J ta ki-az istállóból Péter. Nézte a döglött lovat. Ügy érez- í te, mintha az utolsó reménye ve-! szett volna el ezzel az állattal. j — Vége! — suttogta maga elé! könnyesen. — Egyszer s minden-! korra vége! 3 Felállt Matyi mellől, nyakába! akasztotta bőrtáskáját, s kifelé bo! torkált a szántásra. Nem volt ere-’ je, hogy megvárja, míg a sin térek ( Matyiért jönnek. | Már a megázott tarlón bakta-| rótt. A traktoros éppen akkor ál-j lította be az ekét, s várta, hogy# Péter kezdje a tegnapi civakodást. Nem így történt. — Jó reggelt! — köszönt oda a traktorosnak, aztán otthagyta, s továbbment. \ Keresztülvágott a tegnapi szán-j táson, s úgy érezte, mintha sírna# a cuppogós sár a csizmája talpa! alatt. s Simái Mihály: A fények alá állok... A fények alá állok csendesen. Ragyogva csordul az égi eresz, égő csöppekben hull a napsugár, arcomra lágy mosolygást permetez. Vadgalambbúgás száll szívem fölé. Lehunyt lélekkel, hosszan hallgatom — be szép is vagy. dús őszi délután! utolsó ünnep, végső vigalom. Szállnak az édes, elhaló dalok. Minden haldoklik, mégis minden él, s a levegőben testvérként lebeg egy lepke és száz hullongó levél. vaskályháról Dér Endre: Mese a yoit egyszer egy kályhánk, kicsike, rozzant, három lábon állt és úgy melegített minket, három kisgyermeket, mint az édesanyánk szíve. Mert anyánk rakogatta tele fával, izékkel, ha tehette. Sokat vándoroltunk. S ha vándorolni kellett, anyám vitte a hátán, a karján, hol gyalog, hol szekéren, hol vonaton. A kályha velünk tartott mindenüvé... Ö... rég volt, mese volt, de igaz mese. Mi megnőttünk, le is telepedtünk, ki erre, ki arra, a kőműves bátyám utóbb mérnök lett, sokan hallgatnak szavára, s talán el is felejtette már a kályhát. Az öcskös is messze került, ő tanárember, szigorú és okos, aki gyermekkorában se igen fázott, a didergető hidegben se — és neki se jut annyiszor eszébe a lciskály- hánk, mint éppen nekem. Mert én cudarul fáztam az egyik télen, éppen amikor a kisfiam született. És eszembe jutott a kályha. Anyám feladta, krumplis-zsákban hozta a vonat és egy markos ember letette az ajtó elé a küszöbre. Nagyjából megvolt annak a kis- kályhának mindene. Igaz, egy karikával kevesebbje volt már, de bá. dogot vágtam a helyére. A három lába volt a legerőtlenebb, azokat vaskos csavarokkal támogattam meg. Az alsó ajtaja is hiányzott, ám azzal már nem törődtem, mert a kályha anélkül is kályha és amikor begyújtottam, ugyanúgy melegített bennünket az anyám kályhája, mint gyermekkoromban. Dehát ennek a kályhának már az volt a sorsa, hogy lassan én is elfelejtsem. Akármennyi meleget is adott, még egy telet nem ültünk mellette, mert hisz mi is cserépkályhát szerettünk volna a feleségemmel. Egy év múlva nekünk is lett cserépkályhánk, és a kis háromlábú kályhácskáról el is felejtkeztünk. De nem úgy anyám. Mikor itt- jártában látta, hogy a kamra földjén roskadozik, megsajdult a szíve belé. Mert ők mindig együtt fáztak, együtt sírtak — ha nem volt elég tüzelőnk, a kiskályha csak állt és várt, és ha anyám elővarázsolt némi égetnivalót, a kályhácska úgy ropogtatta, mint jókedvű csikó az abrakot. Az anyám nem felejtette el néki, hogy milyen is volt egykor és azt se felejtette el, hogy mennyiszer vitte bátyúként magával, mint egyedüli kincsét, amely a fiainak meleget ád. így történt aztán, hogy a kiskályha megint visszakerült anyámhoz. Rozzanton, még kopottabban, mint tavaly és csak két lábon... Zsákba bújtatta anyám a feleségemmel, rátették a gyerekkocsira és eltolták Rókusra. A vasutas — amolyan mai fiatalember lehetett — el se tudta képzelni, hogy a rozsdás kis vaskályha mire jó. Kétszer is megkérdezte a feleségemtől: — Ezt akarják feladni? — Igen — mondta a feleségem mind a kétszer. És a vonat komótosan eldöcögött a kályhával haza, ahol ő igazán otthon érzi magát. Nem melegít az anyámnak se már, régen nem melegít, hisz, ahogy anyám szokta mondani, mindenük megvan. És minden hónapban csomagot küld mind a három fiának, mert a világnak hangos szóval nem kiabálhatják ki, de csomagban, háromfelé, sok szeretettel hírül lehet adni mindenkinek, akit érdekel, hogy nem szűkölködnek. S mikor én ezt a kályha-mesét írom, arra gondolok, hogy szegény édesanyám mit harcolt és verekedett össze a rémmel, melynek Nyomorúság a neve — gallyakat szedegetve az ócska kályhába és mennyit cipelte azt a terhet, minden vagyonát a hátán, a karján, hol kocsin, hol szekéren, hol gyalog, s micsoda keményen belesüthette hátába a bélyegét a kályha, ha még most, minden vágya teljesülésekor is magánál tartja ezt a roncsot... Borongó Sándor: Szántás
