Békés Megyei Népújság, 1960. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
Varga Dezső: FEKETE KARÁCSONY A z álmos szürke felhők lassan gomolyogtak a kis falu magasba nyúló templom tornya felett s úgy látszott, a hegyes vas- kereszt hasította fel őket, mint valami tömött, piszkos színű dunnatömeget. Lassú ünnepélyességgel hulltak alá a lepkeszárnyú hópely- hek már napok óta. Meleg takaróval borították a fagyos földet, fehér szegéllyel hímezték a roskatag házak zsuppos fedelét, az udvarok megkopaszodott akácait. — Mégsem lesz fekete karácsonyunk! ...így van ez már emberemlékezet óta. Húzza-húzza magát a — Minek kell a fát hasogatni, öreganyám? — A tűzcsináláshoz — felelt magában mosolyogva az öregasz- szony. Tudta, most a kérdések özönével árasztja el a fiú, hát szinte előre megformálta magában a feleleteket. — ... .És minek kell a tüzet csinálni, öreganyám? — Kalácssütéshez. Tűz nélkül nem lesz mazsolás kalács, mire megjön a szüléd ... —... És miből van a fa, öreganyám? — Miből? — kapta fel a fejét Györkös anyó. Aztán mérgesen tél, aztán hirtelen mégiscsak beköszönt, nem eszi meg a kutya. A kisvasúton túl, az urasági majorhoz vezető dűlőn csilingelő szán jelezte: tél ez már a javából. Milyen szép-színesen szárnyal az a csengő! Mintha az angyalok mennybéli kara muzsikálna. Hogyan is tanította öreganyó? ... Szentkarácsony napja jő ... Az ötéves Ferkót nagyanyja ébresztette fel ábrándozásából: — No, Ferkó, hová bámulsz, mit motyogsz magadban .. . ? Györkös anyó kalácssütéshez készülődött s szokása ejlenére nem ment templomba ezen a reggelen, pedig vallásos volt. Különösen azóta, hogy Jóska vejét, a kis család egyetlen férfiatagját be. hívták katonának. Ki más imádkozhatott volna életéért, vissza- jöveteléért?! Feleségének arra sem igen volt ideje, hogy Ferkóval, a gyerekével foglalatoskodjon. Haj- nalonta a közeli városba kellett mennie, ahol irodákat takarított. Kellett a pénz, más kereső meg nem volt a családban. Az öreg Györköst még 1915-ben, az első világháború vitte el. Györkös anyó becammogott a konyhába. Székre fektette fekete pamut kendőjét, aztán újból az udvarra indult, hogy felhasogassa a vastagabb ágakat. A kapuból még mindig a behavazott úton futó szán után bámult a gyerek. Rászólt: — Gyere fiú, segíts! Ferkó örömest követte öreganyját, aki oktatta őt. — Én aprítom, te meg hordod a kemence elé. Csak szemfüles légy ám. nehogy eltaláljalak. — Jó — egyezett bele a gyerek, örült, hogy beszélgethet a máskor annyira szótlan öreganyjával. Mindjárt rá is kezdte: mondta: — Az uraság erdejéből, de ezt nem szabad tudni senkinek, te gyerek. És máskülönben is, ne beszélj már annyit, mert még levágom az ujjamat! Inkább szedd az apraját! Ferkó leguggolt. ff kkor éles szirénabőgés hasított a levegőbe. A közeli város szirénái jeleztek légi veszélyt. Györkös anyó, mint annyiszor, ha meghallotta ezeket a halált hozó hangokat, egész testében remegni kezdett. Gyorsan összekapkodta a felhasogatott fát, s idegesen tuszkolta befelé a gyereket. Közben szüntelenül motyogott „Már megint, jaj, mikor lesz már vége, Istenem!” Különös, rémítő érzés kerítette ilyenkor a hatalmába. Nem magát, inkább az unokáját; a lányát féltette. Meg a tanyát, melyet, ha szegényes is volt, mégiscsak mint egész élete szenvedésének, verejtékének és koplalásának az eredményét magáénak mondhatott. „Hol lehet most Ilon? Csak ne essék valami baja!” — gondolt szívszorongva a lányára. A gyerek mit sem sejtve öreganyja gyötrődéseiből, gondtalan játékba kezdett bent a macskával. Cirmos, hogy kiszabadítsa farkát a kis duhaj kegyetlen ujjai közül, nyivákolva ugrott a sublótra és levert onnan egy fényképet. — Ez kicsoda, öreganyám? — vette fel Ferkó a leesett képet. — Ej, hát már meg sem ismered az édesapádat? Ö az. te kis balgám ... Nemsokára hazajön már... — Tudom — bólogatott okosan Ferkó. — Édes’ is mondta .. Lefújták a légiveszélyt. Györkös anyó begyújtotta a kemencét. Sietett. Mire parázslani kezdett a sok akácág, Ilon is hazatért. Izgatottan újságolta már a kapuból, hogy „nézze meg majd édesanyám, megint van valami a faluszélen”. A múltkor, itt a kiserdőben fogtak el egy leventét, aki csoportjával nem akart Németországba menni. Ügy össze-visszaverték szegényt, hogy éktelen ordítozására kiszaladt az egész falu. — Majd én elvégzem itt a dolgot, maga csak nézze meg éde- anyám. Nem kellett biztatni az öregasszonyt, aki látta, hogy a falu népe nagy igyekezettel seregük a temető felé. Közéjük sodródott s megkérdezte az első komaasszonytól: — Kit temetnek, Sinkáné? — Jöjjön, majd megnézzük — válaszolt hunyorogva a komaasz- szony s közelebb hajolt Györkös anyóhoz. Ügy súgta, mint valami titkot: — Azt mesélik, hogy az autók már reggel óta hordják ide valahonnan a foglyokat. Itt lesz a szállásuk, a kiserdőben. Németek kísérik őket. Mondják, vannak köztük magyarok is ... — A foglyok között? — Hát! Amolyan katonaszökevények ... — Aztán mi lesz velük? — A jó ég tudja... „Mit beszél össze ez a Sinkáné? Hiszen itt temetnek valakit, ássák a gödröt” — gondolta Györkös anyó, amikor egészen közel ért. Tovább már nem lehetett jutni a sokaságban. Tágra meredt szemmel ágaskodott. A temető felől istentelen ordítozással hajtották visszafelé a népet a zöldruhás, halálfejes jelzésű katonák. Közöttük itt-ott sárgállott egy-egy magyar tábori csendőr. Ezek enyhébb hangon magyarázták: — Hátrább! Hátrább! Kotródja- nak hátrább! Mit sajnálkoznak ezeken a hazaárulókon?! Györkös anyónak halálra váll az arca. Egyszerre belecsapott valami hirtelen felismerés, szemei mint a megszállotté, kidülledtek, s csak motyogni tudott. — ... Nem ... nem lehet... nézze, komaasszony! — markolt görcsösen Sinkáné karjába, de közben nem vette le ijedt tekintetét a gödörben álló katonáról. — Nézze;, az ugye, aki ott ássa a gödröt, ugye az nem a Jóska?! Hallja-e, Sinkáné?! — kérdezte eszelősen aztán, mintha megbomlana egyszerre minden átmenet nélkül kiabálni kezdett: — Jóska, Jóska! kiáltásra onnan a gödörből ^ felpillantottak a fáradt, bedagadt szemek, de a meghajszolt vállára sújtott a puskatus s újra szomorítón ütemes hup- panásokkal hányta kifelé a földet a lapát. Györkös anyót ekkor már fogni sem lehet. Egész testét rázta a felismerés s kiáltotta zokogva egyre: Jóska. Jóska! Kapkodva, hirtelen fordult meg s rohant hazafelé. Feldúlt arccal nyitott a konyhába s sokáig nem jött ki hang a torkán. Ilon sápadtan kérdezte: — Mi lelte, édesanyám? Az öregasszony csak dadogni kezdett. — Menj! Hallod, Ilon. Menj! Megjött az urad! — Jóska?! Jaj! Nem igaz, édesanyám! Biztos, hogy őt látta?! A fiatalasszony szíve a torkába ugrott. nem tudta, hogy hova kapkodjon. Anyja csak némán, halott- haloványan bólintott a záporozó kérdésekre. Ilona rosszat sejtve állt meg a nagy kapkodásban. Nem tudta, örüljön-e vagy sírjon. Aztán sebesen magára kapta a fekete gyajú kendőt és kirohant. A kapuban jutott az eszébe, meg sem kérdezte, hol keresse hát Jóskát. De vitte a lába egyenest a teMucsi József: DCaráesútríj 1930 Ilyenkor karácsony táján Korán kiment a piacra, Venni két-három ág fenyőt, S a boldogságtól sugárzó accal Látták ballagni őt a járó-kelők. Ilyenkor betért a fűszereshez is. Nyolc-tíz szem szaloncukrot vett, És szatyrába rejtette őket. A keskeny utcán hazamenet. Barna szemével keményen Nézte a hóterhes felhőket. Otthon aztán összekotorta A tavalyi gyertyákat, és számbavette, Nem hiány zik-e belőlük. Ünnep estéjén munkába kezdett, S a fenyőgallyakat feldíszítette. Az ágakat alul csomóba szedte, Elavult zsinórral összekötötte, Szuette láda agyagjába tette, A cukrokat cérnával ráerősítette, A gyertyákat feszesen az ágakra drótozta. Reszkető kezével mind-mind meggyújtotta. S amikor az ünnepi-fát így rendbehozta, Egy csengővel csengetett értem. Szűk szobánkba beléptem aztán. Néztem a fenyőt, s anyámat, Néztem az égő gyertyacsonkokat, S láttam az anyám barázdás arcán, Hogy ma sírt, sírt... nagyon sokat. Kiss Zoltán: ESTI PORTRÉ Asszony. H A szeme pengéje hasít. Asszony. A szája megvető mosoly. Szeme füzében, szája szögletén tagadó csend ül, titkok éje kél... Asszony. Szívében ki tudja, mit hord, s mért bűn, ha szeret? Virágok nyílnak, virágok hullnak, szirmuk lepereg ... Asszony. A szeme pengéje hasít. Asszony. A szája megvető mosoly. Szeme tüzében, szája szögletén tagadó csend ül, titkok éje kél... mető felé. Arra futott még mindig mindenki. Most már gyötörni kezdték a gondolatok. „Mi történt hát, hogyan került ide ilyen hir- telenül Jóska? Istenem . .. ? Eszébe villant búcsújuk jelenete, mikor Jóska így biztatta őt: „Tartsd csak készenlétben a ruhát, megfövök én, ne félts, még a vége előtt. Nem pusztítom a falvakat ezekkel az ördögökkel, meglépek, amint lehet.” „Meglépek, amint lehet, meglépek, amint lehet” — visszhangzottak a régi szavak. „Jóságos ég! Csak nem fogták el őt?!” Szívébe halálos félelem mart, és mint az ámokfutó, rohanni kezdett a temető felé. M ég nem ért oda, amikor gyilkos sortűz döreje rezegtette meg a házak ablaküvegeit. Utána néma csend lett pillanatig, majd pattogó, undok német vezényszavak hallatszottak. Ilon szinte eszét vesztve, kétségbeesetten tört utat magának. Nem tudta, hogy ért a gödör széléig. Vigyorgó halálfejes katonák ragadták vállon, akik példát statuáltak nyékén, és az egész I lódították vissza a táv' közé. Már tudta, lát poreikájában érezte, h< rés fejű, arcra borult, a lágot vádló szörnyű nén Jóskája. Velőfrázón síkot újra közéjük ugrott s k U, vágni, ütni kezdte a hóhévukat.\ — Gyilkosok! Gyilkosok! Engedjetek! Jóskám! Egyetlenem! Engedjetek hozzá, ti haramiák! Jaj! Fekete karácsonyt hoztatok ránk! Megöltétek mert élni akart. Mi lesz velem?' Jóska! Jóska! Puskatus térítette észhez Ilont, de még fektében is mászott a gödör felé, me'vet saját sírjául ásottak mes férjével a háború pribékjei. Györkös anvó hosszú évek óta először nem vett reszt a karácsonyi misén. Pedig később elmondották a szomszédai, hogv milyen szépen beszélt a plébános úr a szeretet ünnepéről.
