Békés Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-15 / 269. szám

4

KÉPÚJSÁG

I960, november 15., kedd

Kíím'um JCeLmtwi

Ä Kőmíves Kelemen című színpadi dráma forrása Kőmíves Kelemenné balladája. Ez a magyar népköltésnek talán legszebb, de mindenképpen legdrámaibb mag- vú termése. Ha tán merésznek látszik is az összehasonlítás, de az a véleményünk, hogy színpadi változata súlyban és értékben nem marad el a Rómeó és Júliától. A kompozíció hasonló arányú, s a tartalmuk lényegét illetően sincs alapvető eltérés: mindkét esetben szebbre, jobbra hivatott életeket tesz tönkre, tör derékba az embertelenség. Egyébként a ballada nem magyar eredetű. Más-más feldolgozásban megtalálható a moldvai csángóknál, a Balkán népeinél vagy a franciáknál. Ügynevezett vándorló mesetéma. Legtökéletesebb változatát azonban Kriza János és Arany László rögzítette. A népi költés szerint Déva épülő várának mindig leomló falait a „tizenkét kőmívesek” úgy vélik megköthetni, hogy amelyikük felesége elsőként érkezik az ebéddel, azt tűzzel megégetik és „az szép fehér ham- mát” a mész közé keverik. Az egész történet 11 versszakból áll. Ebből a nem kevesebb, de nem is több meséből negyven-egyné- hány esztendővel ezelőtt Kárpáti Aurél, a ma is élő jeles író és dráma-esztéta barátjával, Vajda László rendezővel és drámaíróval 3 felvonásod színpadi művet alkotott. A Nemzeti Színházban 1917- ben be is mutatták. Kárpátiék alkotásában a történet arányaiban megnő, térben és időben kiszélesül, s ami mind ennél fontosabb, társadalmibbá mélyül. Ami a verses balladában még burkoltan húzódik meg — az, hogy nem csupán a fél véka aranyért, ezüstért akarták j ó 1 megépíteni a tizenkét kőmívesek Déva várát, nem a fizetség ellenében áldozták fel a feleséget és édesanyát, hanem, hogy az Ígéretük betartassák, s becsületük, ha ilyen furcsa, súlyosan embertelen áron is, de megtartassák — mindez a színpadi változatban bomlik csak ki igazán, válik megalapozottá, hihetővé, élettelivé. A szereplők a ballada adta várbeli szűk munkahely szorításából tágabb cselekvési területre szabadulva, más szereplőkkel gyarapodva megteremtik a dráma parancsolta bonyodalmak sorát, s ily módon jutnak el a hőssel és a közönséggel együtt az igazság szép, nyílt kimondásáig. — Az emberi közösség és ezen belül az egyén életének értelme, hogy minden gáncson, akadályon, gyengeségen diadalmaskodva haladjon előre mindig új, szebb, hatalmasabb célok felé <— de ebben a küzdelemben sose vegye társul, hanem irtózattal vesse el magától az embertelenséget!

KőmíVes Kelemen Déva várának felépítésével nemcsak építészeti remeket, de olyan erős bástyát is akart emelni, amilyen Déva népét, s tán az egész országét is oltalmazza majd a pusztulást hozó hadáktól. Induló küzdelme és küzdelmes igaz ügye mellett kitartó kőművestársainak a lelkesedése felemelő, magával ragadó. Mi, nézők teljesen együttérzünk velük és szívünk mélyén mi is felkelünk a maradi korszellem konok képviselőinek rontó szándéka ellen. Ám amikor Kőmíves Kelemen vad és vak célratöréssé változtatja gyönyörű szándékát, amikor hősi következetessége, tántoríthatatlansága előtörő gőgje, önzése robszolgájává görnyed, amikor okos magabiztossága esz- telenségbe csap át, s ő felrúgja a „semmit se öncélúan, mindent az emberért” egyetlen lehetséges és valóságos erkölcsi normáját, nyomban elfordulunk, eltávolodunk to’" miként eladdig hűséges emberei valamennyien odahagyták — még a kétes dicsőség le- aratása előtt — és szétszéledtek a szélrózsa minden irányába.

Azért, hogy mi, nézők a Jókai Színház Kőmíves Kelemen előadásáról ilyen élménnyel, ilyen érzelmi és értelmi plusszal távoztunk, az érdem nemcsak a drámaíróké, nem egyeseké, nem egy-egy részé, hanem az egész vállalkozásé. A jó előadásra irányuló közakarat fűtötte mindazokat

— a művészeti és technikai gárdát egyaránt —, akik ebben a pro-, dukcióban részesek. A vállalkozás Kőmíves Kelemenét, Csajági János igazgatót és rendezőt „kőmívesei" nagy buzgalommal támogatták igyekezetében. Például a kísérőzene szerzője, Sebestyén András népi motívumokkal teleszőtt, operazenei arányúvá és hatásúvá alkotott igen szép muzsikával segítette. A Boros Attila karmesteri pálcáját követő zenekar és kórus minden moccanásával együtt élt a drámával. Bozó Gyula dús képzelettel és mégis a valóságot érzékeltetően, a korabeli székely stílust tükrözőn és térhatásában mégis meglepően modern formában tervezte meg Kőmíves Kelemenék otthonát, az épülő várat, s az utolsó felvonás toronyszobáját. A Schaffer Judit által tervezett kosztümök színpompája ugyancsak változatos, olykor meglepő fényhatások tüzé- ben gyönyörködtette a szemet, s mindez mégsem törte meg a balladái komorságot, amit a műfaj parancsolóan megkövetel. A rendező kitett magáért. Csajági János a külsőt és a színészek érzelmi karakterét, mindent-mindent a balladai hangulatnak rendelt alá. Nem volt könnyű dolga, hiszen a balladát nem eredeti műfajában, hanem színdarabként kellett a közönség elé vinnie, s így adni vissza eredeti ízét, zamatját. A balladai szűkszavúságot és zártságot például úgy kívánta megoldani, hogy a szereplőket — s elsősorban Kőmíves Kelement

— „fojtottan” beszéltette. Arcjátéka, mozgása erejével kellett tolmácsolni harsogó szavakká robbanni akaró indulatait. Emiatt egy-egy nagy érzelmi kitörése ritkán volt hallható, inkább csak látható, tapintható. Nagyjából sikerült is ezzel elérni a kívánt hatást, érvényre juttatni a balladai hangulatot. Mégis az a véleményünk, hogy színpadon jobb engedni a színjátszás egyik fő követelményének, az érzelmeket gátlástalanul érvényre juttató lendületes, eleven szövegmondásnak. Lám, a városbíró esetében így volt, s szerepe mégis szépen belesimult a darabba, nem törte meg a hangulati hatást. Általában minden jelenet megragadóan plasztikus képet nyújtott. Mintha egy hatalmas mesekönyvet lapoztunk volna, olyat, amilyenben a festőművész súlyos, komor pompájában mutatja be lépésről-lé- pésre, történésről történésre a balladát. Minden színes és mégis ünnepélyes, minden mozdul, halad és mégis a jó festmény hatásával él bennünk maradandóan.

Solti Bertalan Kossuth-díjas, Kőmíves Kelemen szerepében mély, maradandó alakítást nyújtott. Igazi átélés vitte, ragadta, beszéltette. Látszott, érződött, hogy neki kedves szerepben csillogtatja emberábrázoló tehetségét. Együtt lobogtunk, s szenvedtünk vele. Szende Bessy a darab sikerre vitelében méltó művesztár_ sa volt. Drámai erővel lobbantotta ki Ótörn Krisztinát, a feleséget és édesanyát. Szenvedély, gyűlölet és odaadó szerelem váltakozó tü- zében izzott, bevilágítva a nézőtér legtávolibb sarkát is. Doby írisz, öreg Ijjas Andrásné szerepében, nagy belső indulatokat leplező könyörtelen józansággal állította elénk a városbíró anyját. Perényi László Ijjas Mátéja plasztikus,

vérbő figurát mutatott. Megrázó volt kitöréseiben, összecsapásaiban. Ábránné, a „boszorkány” olyan, amilyenre azt szokták mondani — „hálás szerep”. Az igaz, de nem könnyű! Hiszen nem mesealakot, hanem az értelem és őrület határán szédelgő édesanyát kellett megjelenítenie. Szendrey Ilonának ez művészi eszközökkel, kitűnően sikerült. Pathó Istvánra, Gergely, második mesternek, Kőmíves Kelemen leghűbb emberének megszemélyesítőjére az a nehéz feladat hárult, hogy a józanul godolkodó népet képviselő kőműves társak és a magasröptű mester között hol buzdítva, hol kétségbeesve a mérleg nyelve maradjon. Ez az utolsó pillanatig sikerül neki. Karikás Sándor, Örlöc, harmadik mester szerepében — ahogy mondani szokás — mértéktartó módon alakítja a józan gondolkodású, tapasztalt öreg kőművest, aki tudja, hogy hol és mikor kellene megállni a veszett rohanásban, de a — nemesebb értelemben vett — betyárbecsület áldozata lesz ő is.

Egyedül a helyszűke kényszerít bennünket arra, hogy a dajkát megjelenítő Kádár Flóráról, a szép, de kevés szövegű Déry Máriáról — aki Kelemen húgának, Juditnak a szerepében adós maradt a nézőknek azzal, hogy miért nem szereti Gergelyt — aztán Rajna Mihályról (Halom, negyedik mester), Bánfi Frigyesről (Zubogány, a városbíró csatlósa), Béres Károlyról (Csépán, kocsis Kelemennél), Környei Oszkárról (János barát), Demény Gyuláról (aki Kiss Tibor helyett, az első tanácsúr szerepében lépett fel), Ti- már Péterről (első kőmíves), az Andriskát meghatóan alakító aranyos kis Pintér Éváról és másokról bővebben, részletesebben szóljunk. Játékuk egyben-másban túlnő szerepük határain, s más alkalmakkor bizonyára ők kerülnek jobban a bírálat reflektorfényébe.

Befejezésül annyit, hogy nemcsak az irodalom és a képzőművészet, hanem az előadóművészet népes csodáiéi is nagyban szeretnek saját korukról, az ő közvetlen világukról látni és hallani művészi alkotást és alakítást. Azzal a buzgalommal és ügyszeretettel, amellyel a színház kollektívája a Kőmíves Kelemen című drámát felkarolta és bemutatta, emellett bizonyára mai tárgyú darabbal is képes lenne megcselekedni ugyanezt, olyannal, amelyik a szépért, jóért, emberiért vívott küzdelmet kézzelfoghatóbb, elevenebb közelségből mutatja, meg a színházkedvelő csabai közönségnek, mint az árpádháziak korából származó ballada dramatizált változata.

ÜJ REZSŐ

fhai fafrtefiüUC

Felelősek vagyunk értük.

„Egy-egy iskolaköteles gyermek továbbtanulása esetében néha ügy érezzük, hogy tehetetlenek vagyumk, hogy hiábavaló az idő, a türelem, mert nem tudunk megbirkózni néhány szülő maradi gondolkodásával. Amikor ezeket mondom, akkor arra az egynéhány édesapára, édesanyára gondolok, akik még most is úgy vélekednek: ők is felnőttek, sőt szülőkké lettek, pedig csak húrom, esetleg négy évig jártak iskolába...”

Kiss Imre köröstarcsai tanártól hallottuk e szavakat a járási tanácsülésen, ahol az oktatás, a nevelés helyzetét és a további tennivalókat vitatták.

Jó érzés tudni, hogy a Kiss Imre által említett szülők száma a magunk mögött hagyott több mint másfél évtized alatt, de különösen az utóbbi években elenyészően kevés azokhoz a szülőkhöz képest, akik már régen félredobták ezt az ósdi véleményt. Sőt, örvendetes hallani, hogy az édesapák, az édesanyák túlnyomó része jó értelemben mondva valósággal kényszerítik gyermekeiket a továbbtanulásra. Ezek a szülők nem mást akarnak, mint azt, hogy gyermekeik többet tudjanak, mint ők, hogy messzebb lássanak náluk és feltalálják majd magukat minden körülmények között. Azt akarják, hogy fiaik, leányaik helyt tudjanak állni a rohamos fejlődés közepette is.

Ennek az ismeretnek a birtokában azonban nem téveszthetjük szem elől azt, amit Kiss Imre, a köröstarcsai tanár mondott. Sajnos, bizony még vannak gyermekeik jövőjét szem elől tévesztő szülők, akik könnyen lemondanak, sőt azt akarják, hogy gyermekeik is lemondjanak a tanulásról. S ha ezt tudjuk, akkor azt is tudni kell, hogy sok türelemre lesz szükség, mire megértik ezek a szülők: ha továbbra is azt akarják, hogy gyermekeik öt, esetleg hat osztály után már ne járjanak iskolába, vagy ha fiaik, leányaik tovább szeretnének tanulni, s igyekeznek ezt megakadályozni -- gyermekeik ellen cselekszenek, azok jövőjét rombolják szét.

Lehet, sőt biztos, hogy nem könnyű a még most is maradi gondolkodású apákat, anyákat erről meggyőzni. A párt tanítása, s az emberség azonban arra kötelezi és ösztönzi pedagógusainkat és mindazokat, akik akár egy parányi felelősséget is éreznek a jövő nemzedékért, hogy segítsünk: mielőbb feleszméljenek ezek a szülők, s lássák a jövőt, a nagy célt, melyben gyermekük mint felnőtt él majd.

Végtelen türelemre, igazi emberségre van szükség, hogy megértsék, s el is higgyék ezek az édesapák, édesanyák: elsősorban is ők felelősek gyermekeik jövőjéért mint szülők. Társadalmunk bőkezűen biztosítja és csaknem tálcán tálalja a lehetőségeket. Éppen ezért, mondjuk el azt is a még tévúton járó szülőknek: fájó lesz majd, ha gyermekeik évek múlva elébük állnak, s szemrehányást tesznek amiért könnyelműségük miatt lemaradtak megannyi jelenlegi iskolatársuktól.

A pedagógusok és a célt tisztán látó szülők, s mindazok, akik felelősséget éreznek társadalmi rendünk továbbfejlesztéséért, a sokat emlegetett új embertípus kialakításáért, ha összefognak — akkor holnap kevesebb „nagyapa” nézetet vallók lesznek, mmt ma, holnapután pedig még kevesebben, mint tegnap. Nem köny- nyű, de szép feladat ez: valamennyiük közös ügye.

Balkus Imre

könyvújdonságai

Tolsztoj halálának 50. évfordu- jára jelent meg a Kossuth Kiadónál Lenin Lev Nyikolajevics Tolsztojról című cikkgyűjteménye, az Európánál Tolsztoj Ivan Iljics halála című kisregénye és az Anna Karenina 6. kiadása, két kötetben. A Gondolat Kiadó újdonsága Kárpáti Miklós A halhatatlan Figaró című műve Beau- marchais-ről.

A Magyar Helikon adta közre a Gilgames című akkád eposzgyűjteményt, Rákos Sándor fordításában és Arnold Zweig, a jeles német iró A parancs című novelláskötetét. A Móra Kiadónál jelent meg Csató István A robotember című könyve, mely csodálatos gépek működését magyarázza meg.

Sokszögletű igazság

A Népújság október 25-i számában egyik olvasónk tollából Plakátok és ami „bennük” van címmel bíráló írás jelent meg. Szerzője — a nyelvhelyesség védelmében — szóvá tette, hogy a békéscsabai Terv mozi egyik plakátján, a reá kézzel rótt kiegészítő szövegben a „számíthatsz” szó végét „c”-vel írták. A bőségesen borsozott bírálat a hiba elkövetőjének bizonyára nem esett jól. Nacsáné, a szerénysége és a mo- zilátogatókkál váló udvarias bánásmódja miatt közszeretetnek örvendő jegykezelő néni még most, napokkal az írás megjelenése után is levert. Tudniillik ő követte el a tévedést. Mint mondják, Nacsáné a cikk elolvasása I

után keservesen sírt, mert úgy érezte, hogy némileg igazságtalanul pellengérezték ki, s ezen az sem enyhített, hogy névtelenül történt.

— Földhözragadt szegények gyereke voltam. Amíg más iskolába járhatott, nekem dolgoznom kellett, emiatt csak az elemi néhány osztályát végezhettem el — vallotta keserűen. Boldog lehet, aki a cikket írta, hogy ő megtanulhatott helyesen írni. Én úgy csináltam a plakáton a javítást, ahogyan tudtam, mivel nem volt akkor a közelben más — mondta mentegetőzve.

A jaminai helyesírási esetben ez hát az igazság. Az is igaz viszont, ha egy, a kultúrát terjesztő intézmény plakátján a látogató nyelvérzéket bántó hibát fedez fel, jogosan teszi szóvá bárhol. Igaz még, hogy észre kellett volna venniük a mozibelieknek is, de viszont az is igaz, hogy mivel minden reklámot, hirdetést, plakátot nyomtatásban kapnak, ez a ritka eset elkerülte a figyelmüket.

íme egy példa, hogy amikor nem óriási arányokban, hanem csak köztünk, dolgozók közt, a mindennapi élet szűk területén merül fel a kérdés, hogy kinél az az „igen” és kinél a „nem”, milyen sokszögletű is lehet az igazság.

Az a tanulság az egészből, hogy legyünk türelmesebbek és körültekintőbbek cselekedeteinkben és bírálatunkban egyaránt.

—húr—