Békés Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-06 / 263. szám

4

NÉP ÚJ SÄG

I960, november 6., vasárnap

Eg-y

szenvedés ve...

%

Gyorsan fut az autó, s a kormánykeréknél Kvasz J ános arcán nyugalom, szemét kicsit összehúzva figyeli az ezüstszala- gú utat. Halkan és megfontoltan beszél. Hangját nem fűti különös belső feszültség, s ő maga is olyan, mint annyi más ember. Pedig mint a munkatársai mondják: van egy nagy szenvedélye.

Farag! Mindenből, mindent. Nemrégiben egy alumínium-darab került a kezébe, és csak úgy bicskával elkezdte formázni, faragcsálni az élettelen, a hűvös testű fémet. Sziszifuszi munka volt. Akik figyelték ... idegesek lettek, ha látták munkaközben. Talán tizedmilliméterként fogyott az aluminiumtömb, de egyre jobban olyan formát vett fel, amilyet Kvasz János akarata és szenvedélye adott neki.

Farag mindenből, de legszívesebben tízéves száraz körtefából. Az ilyen fát figyeli útjain, kutatja, mert nem jut hozzá úgy, hogy csak bemegy a boltba és vásárol egyet. Vagy öt éve vett egy rönköt, még most is azt szárítgatja, nyáron a cseréptetőn, télen a kamrában. Az nem reped.

— Mióta farag? — kérdem meg tőle.

— 1950-ben katona voltam. Akkor került a kezembe egy eldobott fadarab. Cigarettaszünetben és este, amikor mások kimenőre mentek, én csak úgy unalmamban elkezdtem farigcsálni... azóta faragok.

Közben megérkeztünk a város szélére. Kvasz János itt !akik Békéscsabán. A kis földszintes ház előtti kerítés drótján és desz- kapalánkján nyargal a szél. A kertben még néhány virág zöldéi! és a krizantém nagy fehér virága most már egyedül csókolódzik az

őszi nappal. Kockaköves verandán koppannak lépteink. A konyhaajtó nyikordul egyet, mikor belépünk s a kohyhakredenc tetején egy asszony mellszobra agyagból, figyeli jöttünket.

— A feleségem... — mutatja be Kvasz János a szobából kilépő asszonyt... és szemével felint a mellszobor felé.

— Kóla csináltam még tavaly. Sajnos ... az agyag hamar megreped, valami másból csinálom majd meg.

Barátságosan invitálnak a szobába, hogy Kvasz János megmutassa néhány évi munkáját. A két éjjeliszekrényről kezembe ad két szobrot. Az egyik sötétbarna színű, egy öreg gulyást ábrázol, akinek vállán a tehénszarvból faragott kürt, s oldalán lelógó tarisznya, kezében régi kampósbot, s mögötte a kócos szőrű kutya kilógó nyelvvel lohol gazdája után. S ez mind egy darabból, egy darab lélektelen, száraz körtefa, ami most mégis életrekel...

— Talán gyermekkoromban így nézett ki az öreg Ballangó bácsi, aki itt a város szélén gulyás volt — mondja Kvasz János, s most azt a tíz-tizenegy éves kisfiút látom, aki itt a város szélén minden reggel a tehénszarvból készült duda hangjára ébredt. A duda szólt, de talán soha nem lett volna belőle így körtefából emlék, ha nem jön egy változás. Igen, egy változás. Erről nem beszéltünk Kvasz Jánossal, de minden szaván és mozdulatán, s az öreg Ballangó Mátyás szobrán éreztem és érezte ő is, hogy soha nem lett volna ebből valóság, ha nem adatott volna meg a munka utáni nyugalom, a csendes otthon melege, s a lelkében a béke...

£ Most egy másik szobrot

mutat, ez világossárga színű, és egy csikóst ábrázol ágaskodó lovon.

•7

— Ez is körtefa.

— Mi után faragja a szobrot?

— Csak úgy elképzelés után... Meg a természet után.

— De azért csak tanulta valahol? — szólal meg bennem az „ördög“.

— Áh... 1 Dehogy ... Pedig jó lenne tanulni.

— Hány éves?

>— Harminc.

— Hiszen akkor még fiatalember, még tanulhat nagyon sokat.

— Mindig figyelem az újságokat, s tavaly is olvastam, hogy lehet jelentkezni a képzőművészeti főiskolára ... érettségivel és harminc évnél fiatalabbnak ...

— Milyen iskolai végzettsége van?

|— Csak hat elemim ... örültem annak is, hogy azt sikerült elvégeznem ... Háború volt.

Háború és kapitalizmus. Soha nem fért össze a tehetséggel, gyűlölték egymást és gyűlölik ma is. De ma, úgy érzem Kvasz Jánosnak lehetőséget kellene adni, hogy tanuljon. Ne csak néhány ember lássa azt, amit eddig magánszorgalomból és saját szórakoztatására készített, hanem lássák meg mások is. Lássák meg nagyon sokan Ballangó Mátyást, a körtefából faragott gulyást, akinek hátát hajlottra faragta Kvasz János, mert nemcsak az időt faragta rá, hanem a szenvedést is, a szegénységet is, ami húsz évvel ezelőtt „dukált” a városszéli gulyásnak.

Szobrász lesz-e Kvasz Jánosból?

•— Nem tudom. Hogy az legyen, azt hiszem segíteni kellene őt. Nem bővelkedünk olyan sok tehetségben, hogy az igaziakat csak úgy itt hagyjuk a város szélén, nem tehetjük meg már csak azért sem, mert úgyis annyian maradtak le az elmúlt századok alatt.

<— Tanulna, ha lehetőséget adnának? — Teszem fel a szokványos kérdést.

Átadták rendeltetésének Békéscsaba legnagyobb gyárkéményét

A Békécsafoai Téglagyár II-es telepén az egyik régi kémény helyébe újat építettek. Az egymillió forintos költséggel felépített 70 méter magas gyárkémény jelenleg Békéscsaba legmagasabb kéménye. A kémény, alapját a téglagyár építőrészlege, a kéményt pedig a Budapesti Gyárépítő Vállalat építette fel határidő előtt A 70 méter magas kémény egy 60 lóerős ventillátor szívó erejét pótolja.

*— Tanulnék. De már két gyerek van . „ Majd itthon próbálkozom.*.

^ Igen, majd „megpróbálom”. Lassan kikísér a kapuhoz és még búcsúzóul azt mondja:

— Adjanak követ, vagy bármi mást, kifaragom belőle azt, amit kémek, hisz oly jó látni, ha az lesz abból a holt anyagból, amit és szeretnék...

Dóczi Imre

Barátság

Az elmúlt őszön, amikor megyénkben egyre több termelő- szövetkezet alakult, egyre több termelőszövetkezetben hangzott el: — jó lenne, ha több gépünk lenne. A Szovjetunió munkás- osztálya segítségünkre sietett, egyre több traktort és más mezőgazdasági gépet kaptunk. így érkezett megyénk gépállomásaira és termelőszövetkezeteibe a Minszk mellőli Chomelyből az ottani járvasilózók gyárából több silógép is. A gépek azóta munkába álltak. Elrepült egy esztendő, s ezen az őszön egy kedves vendég kopogtatott gépállomásaink és termelőszövetkezeteink ajtaján: Pjotr Krot elvtárs, aki a műszaki gyárból látogatott el hozzánk, hogy megnézze, hogyan váltak be a gépek?

A szovjet elvtársnak a gépállomásokon, termelőszövetkezetekben, mindenütt beszámoltak a járvasilózók eddigi eredményeiről. A vendég nemcsak azt nézte, hogy dolgoznak-e a gépek, hanem kíváncsi volt arra is, vajon, hogy válnak be, milyen műszaki módosítást javasolnak a géppel dolgozó munkások.

— Én nemcsak a vezetőkkel akartam találkozni, hanem a munkásokkal — mondta Krot Péter, mikor beszélgettünk. A

magyar munkások elmondták a gépről a véleményüket és kívánságaikat. Krot Péter írt a gyárnak és mint mondotta: tudom, hogy odahaza mindent megtesznek majd munkásaink és mérnökeink, hogy teljesítsék a magyar munkások kívánságát. — Ügy érzem, ez az igazi barátság — mondotta. Igen, ez a barátság, és a két nép barátsága ilyen gyakorlatban. Szovjet és magyar munkások kicserélik véleményüket azért, hogy a gépek jobban, dolgozzanak, hogy a munkásnak kevesebb fáradsággal, kevesebb erővel kelljen dolgoznia, de többet termeljen. És a magyar traktoristának, aki a szovjet járvasilózón ül, éppen úgy érdeke, hogy a gép jól üzemeljen, mint ott, a Minszk melletti gyári munkásnak.

Szovjet vendégünk hamarosan elmegy másik megyébe, ott is megnézi a gépeket, ott is beszél a munkásokkal és aztán hazautazik a Szovjetunióba. Elviszi magával a magyar munkások javaslatait, tapasztalatait és elviszi a gépállomások dolgozóinak és a termelőszövetkezeti gazdáknak a köszönetét is. Ez a barátság már munkaközben született, s ez legalább olyan erős, mint a fegyverek barátsága.

—czi.

Orosházáról

12 ezer darab gyermekruhát exportálnak Moszkvába

Az Orosházi Háziipari Szövetkezet évente 12 000 darab gyermekruhát szállít Moszkvába. A Szovjetunióba szállított gyermekruhák pasztellzöld színűek, ukrán népi hímzésűek. A nyugati országokba is szállítanak gyermekruhákat, s az ottani divat szerint készítik őket. Ezekben az országokban az élénk, különösen a piros színek dominálnak. A népi demokratikus országokba küldött gyermekruhákat állatmesék illusztrációival, vagy a természetből vett szép virágmintákkal díszítik. Ezenkívül norvég, svéd kesztyűket is szállítanak a Szovjetunió külkereskedelmi vállalatának, amely Távol- Keletre továbbítja azokat, Kínába és Koreába. Angliába és Franciaországba, ahol nagy divat a horgolt kesztyű, évente 30—40 000 darabot exportálnak.

—e. 5.—i

♦ ♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦♦♦ ♦ ♦♦ ♦ ♦ ♦ ♦♦:♦♦♦♦ ♦ < •♦♦♦♦♦♦♦♦ ♦ ♦ ♦♦♦ ♦ »♦♦♦♦♦ ♦♦♦

JÓL GONDOLJA NI

Zágori szomszéd***!

A fáik csupasz ágait szél rezegted; Hideg van. Az apró rügyecskék odasimuLnak a vesszőhöz, fázósan húzódnak össze. A dűlöúton emberek haladnak. Négyen vannak. Kucsmájukat mélyen a fülükre húzzák, gallérjukat felhajtják, féloldalt nekidőlnek a szélnek és a féllábszárig érő hóban minden lépéssel megbirkózva lépkednek tovább. A szél veszettül fúj. Hátára kapja a havat, viszi-viszi, ki tudja hová. A négy ember kabátja, kucsmája megfehéredett, olyanok, mint a hóemberek. Amint a dűlősori akácoshoz érnek, kört alkotva cigarettára gyújtanak. Szippantanak kettőt-hármat, majd ismét elindulnak,

Elöl Kovács János megy. A szív embere — ezt mondják róla. Messziről jött. Az egyik pesti üzem esztergályosa. Már éppen második hete járja a tanyavilágot. Ez a két hét nemhogy elvette volna kedvét, hanem inkább megsokszorozta erejét. Kell is ide az erő és az akarat, mert egyszer eső, másszor hó esik vagy éppen a szél fúj. Nehéz az út. Mögötte Dénes Jóska hácsi jár. A községbeliekhez tartozik. Zsebredugott kézzel, kissé görnyedt

háttal lépked. Arcált mély redők árkol- ják, szeme állandóan véres azóta, hogy Horthy csendőrei egyszer megverték. Mögötte két fiatal eüvtánsa: Nagy János és Dudás Pista;

— itt laknak Zágoriék? ■— fordul hátra Kovács János;

— Itt;

— Akkor megérkeztünk.

S

zürkül. A szél változatlan szorgalommal hordja a "havat. A tanyában kutyaugatás fogadja őket. Nagy komondor szaladgál le s fel, hosszú láncra fűzve. Mérgesen vicsorít rájuk. Nem akarja őket a ház bejáratához engedni. A gazda az istállóajtóból vet szemet az érkezőkre, s rákiált a kutyára:

— Takarodsz a helyedre! — Ajtót nyit, s a hátsó szobába vezeti a késői vendégeket. Az asszony a konyhába megy. Férje nyomban utána.

— Ez meg minek?

— Atfáztak, legalább felmelegszenek egy kis teától.

— Várj egy kicsit — a tűzhely szélére húzza a lábos vizet. — Nem mondták, miért jöttek. Csak nem vagy megőrülve, elveszik a földedet,

földönfutóvá tesznek; te pedig életet akarsz beléjük rakni? Bárcsak az utolsó is... — ezzel becsapja maga mögött a konyhaajtót, s az istállóba indul. Ahogy lépked, csizmája szárához dör- gölődik a kutya. Felnéz a gazdájára, az meg úgy oldalba rúgja, hogy szűkölve szalad a vackára.

Az istállóban a lova is feléje fordítja a fejét. Az abrakot várja. Nyerít is egyet. Fényes szőrén megcsillan a lámpa fénye. A gazda a tehén mellé üh és fej. De a ló csak nem hagyja nyugton. Mocorog. Hol a falnál, hol a straj fánál áll. Egyre a gazda felé néz.

— Mit bámulsz?.;; — formed az ember a jószágra — abrakot úgysem kapsz! Tsz-t szerveznek, ki tudja, tavasszal talán már nem is nekem dolgozol, minek etesselek?

Z

ágori feláll, a tejjel teli sajtárt leállítja, és a sarokból egy kéve kukoricaszárat dob a ló elé;

— Mától kezdve.;-. — nem érkezett a gondolatot tovább folytatni, mert Dénes bácsi rányitja az ajtót.

— Szeretem az ilyen beménykötésű embereket, amilyenek maguk is. Már lassan húsz perce itt vagyunk. Magunkra hagytak; se a felesége; se pedig maga nem tart velünk.

— Minek? Nincs nekem magukkal semmi beszélnivalöm.

— Nincs?

— Ügy gondolom; amiért maguk jöttek, az engem egyáltalán nem érdekel;

— Hm, A kutyafáját — gondolja magában az öreg. — Két hét alatt 16 paraszt írta alá a mi kis csoportunkba a belépési nyilatkozatot, és pont ebbe a tízholdas Zágoriba tömé bele a bicskánk?

Zágori felemeli a sajtárt;

— Gyerünk a házba, ott hátha melegebb a levegő.

Néhány szóra a konyhaajtóban megállnak.

— Két hete sok helyen megfordultunk. Mindenütt hellyel kínáltak. Pongráczék még a disznótoros vacsorára is meghívtak mind a négyőnket. Maguk pedig..; Mit gondol, jól van ez így?

Zágori kinyitja az ajtót, s mintha már udvariasabban tessékelné előre az öreget.

— Nem érdekel, hogy máshol mit csináltak, vagy hogy csinálták, de az biztos, hogy az én házamban a szövetkezetről egy szót sem akarok hallani!

A

z asszony megneszeli, hogy férje a konyhában van. Lenyomja az elsőszoba kilincsét, és csendesen a konyhába jön. Köcsögöket rak az asztalra, szűri a friss tejet;

— Mennyit fejt? — kérdezi Dénes

bácsi a gazdát..

— Hát vagy öt litert.

Az asszony odaszöi:

— Négy és felet.

— És elég maguknak ez a négy és

fél?

— Ha nincs több;

— De lehetne! Nálunk a legkisebb tejű tehén is megadja a tizenhármat, a legjobb tejelő pedig a huszonötöt. Ezeket háromszor fejjük.

A huszonöt liter hallatára felcsillan az asszony szeme:

— Szép tehenek lehetnek. Maguk nevelték, vagy pedig a vásáron vették az egyéniektől?

— Ez már saját nevelés — büszkélkedik egy kicsit az öreg. Harmincöt ilyen nagytejű tehenünk van. Bezzeg négy éve nem volt ilyen jó a gulyánk..;

— Abrakot is adnak nekik?

— Már hogyne adnánk. Láttak már olyan gazdát, aki ha értelmét látja, s;. álja az abrakot? Na, ugye, hogy nem. Nálunk még a lovaknak Is jut, télen is, éjszakára meg gyepszénát adunk elébük, mm pedig kukorieaszá- rat..;

Zágori célzásnak veszi az öreg szavát, s ráfelel:

— Mindenki addig nyújtózik; ameddig a takarója ér. De egyébként is miért beszél nekem a csoportról, amikor megmondtam...

— Jól van. Csak arra adtam feleletet, amit kérdeztek. Kerüljünk talán