Békés Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-17 / 271. szám
4 NÉPÚJSÁG I960, november fi., csütörtök rOi.szőutLátásra(iák! Őszi eső csapkodja a járókelők arcát. Az emberek fázósan fogják magukra kabátjukat, s szinte a falhoz tapadva sietnek, menekülve a hűvös eső elől. A Trefort utca ezen a napon szokatlanul forgalmas. Idős anyák kapaszkodnak bevonuló fiukba, vagy éppen a szív választottja olvad szinte össze a kissé elfogult újonccal. A művelődési házba igyekeznek. A behívó parancs ide szólította a békéscsabai és a békési járás sorköteleseit. Egy-két szomorú szempárban könnyeket is látni. Nehéz megválni a fiúktól. De ha látni is könnyet, mégsem érezni a szülők arcán a kilátástalanságot, az elkeseredést. Bent a nagyteremben filmet néznek az ifjú katonák. Közben egy tiszt nyolcasával—tízesével neveket kiált: — Az elvtársak a bevonulási bizottság elé mennek, bent mondják el egészségügyi vagy családi problémájukat. Izgulva, egy kissé bátortalanul vetkőznek le a húszévesek, s félénken fogják meg a kilincset, hogy belépjenek a bizottság vezetője, Vágási László őrnagy elvtárs elé. Pedig nincs ok az izgalomra, mert az őrnagy, bár határozottan, de emberségesen, kedvesen szól a fiúkhoz: — Álljanak félkörbe, elvtársak! Van-e valakinek egészségügyi problémája? Volt-e az elvtársak közül valaki operálva sorozás óta? A fiatalok hallgatnak. Egészségesek. Aztán egy kis testmozgás, és újra az őrnagy kérdez: — Kinek van családi problémája? Ki szeretne családi okok miatt itthon maradni? Csak ritkán akad egy-egy fiú, aki jelentkezik. Négy-öt csoportot is végignéztem, s hallgattam, s mindössze egy sorköteles válaszolt igennel, hogy ő szeretné felmentetni magát. — Hogy hívják az elvtársat? — kérdezi barátságosan a bizottság vezetője. A fiú megmondja a nevét. K. László. — Miért szeretne itthon maradni? — Most nősültem júliusban és... tetszik tudni, útban van a család... és a feleségem is fiatal. — Hány éves? — Tizenhat éves. — Miért házasodott ilyen korán? — Hát... tetszik tudni, szeretjük egymást. — És mi'kor lesz a baba? — Nem is tudom... Azt hiszem, februáriban. A bentlévők, a bizottsági tagok fejükben számolnak, aztán mosolyognak, az őrnagy pedig ezt mondja: — Jó, elvtárs, megnézzük, ha tudunk, segítünk, de azért gondolkoznia kellett volna. Felesleges volt bevonulás előtt megnősülnie ... És nemcsak szavakban ígérik meg a bizottság tagjai, hogy segítenek, hanem amikor összedúgják fejüket, akkor is igen emberségesen, gondosan figyelembe veszik a felmentésüket kérő fiatalok problémáját. Itt van a bizottságban Kaluzsa Pál elvtárs, a megyei tanács igazgatási osztályának előadója, Orvos András, a városi tanács személyzeti csoportjának vezetője, dr. Varsányi István vizsgáló orvos és Valyuch Márton, az MHS városi titkára. Míg a bizottság azon töpreng, hogyan tud segíteni a „problémásoknak”, addig a fiatalokkal beszélgetek gondolataikról és érzéseikről, meg arról, milyennek látják, vagy képzelik a katonaéletet. Jól megtermett, erős fiatalemberbe ütközöm az előcsarnokban. Két fejjel is magasabb nálam. Vidám, jókedvű fiú. Talán még fü- työrészett is, amikor megszólítottam. — Kozsuch István vagyok, a Csabacsüdi Állami Gazdaságból vonulok be. — Nem izgul? — Én? Ugyan miért? — A katonaélet miatt. — Eszem ágában sincs. Katonatiszt akarok lenni, úgy megyek el, hogy bent is maradok. — És milyen fegyvernemhez szeretne menni? — Lövész tiszt akaróik lenni. — Tehát nem repülő, vagy mondjuk tüzér tiszt, mint általában a fiatalok? — Nem, hanem lövész tiszt! Egy másik sorkötelessel is sikerült beszélgetni, ö bizony már nem a legnagyobb örömmel indul a katonaéletnek. De... nem is a katonaélettől fél, hanem valamit nem szeretne itthagyni. — Tudja — kezdi A. Pál, amikor leülünk a fal mellé, a székre —, én futballozok. Azt mondják az edzőim, hogy tehetséges vagyok. Ezért nem szeretnék megválni a futballozástól. Eddig a VTSK-ban játszottam. Ha tudnám, hogy mint katona is lesz lehetőségem legalább NB III-as csapatba bekerülni, akkor nem is izgulnék ... De félek, hogy a katonaélettel elszakadok a focizástól... — Ha tehetséges, még a Hon- védba is bekerülhet... — Nem tudom... Azt hiszem, fel is mentenek. — Milyen okkal? — Hát a futball miatt... Ügy tudom, intézkedtek a vezetőim. Mosolyogva éreztetem vele, hogy én ezt nem hiszem el. De ő meggyőzően bizonygatja, hogy ha senkit nem, de őt biztosan felmentik. Ezért még kosztot sem hozott... Nem tudom, kinek volt igaza, neki, vagy nekem. Én mindenesetre nem tudok hinni ebben a felmentésben ... ... Délután három órakor 5 újra a nagyteremben foglalnak helyet az újoncok. Itt búcsúznak tő- lők a párt- és tanácsi szervek, és egy édesanya is. Valamennyien azt kérik a húszévesektől, hogy becsülettel álljanak helyt a haza védelmében és soha ne feledjék el, hogy a Viharsarok szülöttei. Aztán felharsan a trombitaszó, felsorakoznak a fiúk és most már katonai vezényszavak mellett indulnak állomáshelyükre, ahol két nehéz, de feltétlenül szép évet töltenek el a haza védelmének szolgálatában. Az állomáson még égy utolsó csók az édesanyáktól, a feleségtől, vagy a szerelmes kislánytól, s aztán indul a vonat. A-hozzátartozók, ismerősök integetnek a fiúknak és utánuk kiáltják: — Visszavárunk benneteket! Varga Tibor • Van már borra valónk *— minek a borravaló? A borravaló kérdése nincs nyugvóponton, mert nemcsak arról az 50 fillérről vagy egy forintról van szó, hanem erkölcsi mikéntje is van az ügynek. Ez az oka, hogy annyi országos meg helyi cikkezés, vitázgatás után sem került le a napirendről. Most is két levél hever előttünk. Az egyikben P. J. mezőtúri olvasónk arról panaszkodik, hogy Csabán jártakor az Árpádfürdőben csak azért nézett rá barátságtalanul az egyik ottani dolgozó, mert elfelejtett neki borravalót adni. Idézünk a levélből: „... vártam, hogy szólítsák a számomat. Elővettem a pénztárcámból 2 forintot, hogy majd odaadom az ott dolgozó hölgynek, azonban felpillantva megakadt a szemem egy tábla szövegén: „Ne szégyenítse meg dolgozóinkat borravalóval!” No, gondoltam, ilyen szép szokást nem illik megsérteni. Örültem, hogy itt öntudat uralkodik, nem pedig hajrá a borravaló után. Én következtem. A hölgy teleengedte a kádat. Mikor elvégezte a műveletet, nesztelenül távozott, de közben mint valami csodabogarat végignézett, aztán olyan -„óvatosan” nyitotta és csukta az ajtót, hogy a kis szoba majdnem tele lett vakolattal. Ügy megijedtem, hogy a karórámat a kőre ejtettem. Na, gondoltam, ez amiatt történt, mert nem adtam borravalót...” A másik levél küldője, B. S. Békésről éppen ellenkező előjellel ír: „... felkerestem a csabai Árpád-fürdőt. Előcsarnokában melegség öntött el, de nem a jólesettség érzésétől pirultam el, hanem attól a plakáttól, melyet az előcsarnokban megpillantottam. „Ne szégyenítse meg dolgozóinkat borravalóval!” Vajon kinek jutott eszébe ilyen megalázó ékességgel díszíteni a fürdő előcsarnokát és folyosóját. Tudnia kellene a plakát szerzőjének, hogy a magyar ember mindig gavallér volt és ma is jutalmazza a jó munkát, az előzékenységet a maga módján, jószóval vagy dotációval, de soha borravalóval, mint azt a plakátszerkesztő írja. A jutalmazást ma sem szégyen elfogadni...” Láthatjuk, hogy békési levélírónk a mezőtúrival szöges ellentétben vélekedik a kérdésről. A jutalmazás általában helyénvaló. Munkaversenyek, s rendkívüli termelési és tudományos eredmények elérői rendszerünkben erkölcsi téren és pénzben is kifejezve életünk számtalan területén korra és nemre való tekintet nélkül részesülnek efféle elismerésben. A borravaló azonban egészen más! Űri találmány, amit annak idején sokan majmoltak, de jel- 1 lege kívül-belül ez volt: „Jól van szolgám, lásd ki vagyok* , nesze...” B. S. 42 esztendeig különböző városok fürdőiben dolgozott, s természetesnek veszi a borravaló adást és kapást, Ha azonban aszerint kellene osztogatni, hogy ki fárad érte többet, akkor — például — a zsúfolt vonaton, buszon, villamoson izzadó kalauz jobban megérdemelné. Mindezen túlmenően azonban arról van szó, hogy a mi világunkban az emberek nem élősködő urak, hanem bérből, fizetésből élő dolgozók, tehát mindnyájan elvárhatnánk a borravalót egymástól, ha nem tiltakozna ellene erkölcsi felfogásunk ekképpen: Ne tegyük egymást nevetségessé, hiszen van már borra valónk, sőt többre is futja! —húr— Békéstől — Budapestig A reggeli gyorssal Pestre utazva, beültem az étkezőkocsiba. Kitűnő ételek, hűtött sör, gyors kiszolgálás, udvarias pincérek... Határozottan kellemes így az utazás. Szemben velem egy pirosarcú asszony halászlét rendelt. Megütközve nézek rá: halászlét itt Mezőtúr és Szolnok között a nyílt pályán, amikor otthon Békésen a másfélmillió forintos költséggel létesített étteremben sem lehet kapni? Pedig községünk a Körös partján fekszik... Legnagyobb meglepetésemre a pincér szolgálatkészen mondja: — Azonnal hozom kérem. És az illetékesek akár hiszik Békésen, akár nem, pár perc múlva ott párolgóit ínycsiklandozó illatával asztalunkon a halászlé, a A jegyeket az étkezőkocsiban is le kell kezelni. A nagyon barátságos kalauz az egyik asztalnál kicsit elidőzik, beszélgetnek, tréfálkoznak. Az „asztaltársaság” tagjai közben jóízűt isznak az előttük lévő sörből. Kalauzunk sóvárgó szemmel nézi az aktust, az ádámcsutkája mint egy jól működő lift szaladgál le és fel. A társaság egyik tagja észreveszi a néma áhítozást és hangjában kis restelkedéssel megszólal: — Ejnye már, magát meg kihagytuk... Igyék már egy pohárral — és gyorsan önti is a kívánatosán habzó italt. — Szolgálatban vagyok kérem — szabódik bizonytalan hangon kalauzunk. — Ugyan már, egy pohár sör még senkinek sem ártott meg — hangzik újra a „csábítás”. — Nem lehet kérem — néz körül aggodalmaskodva — esetleg kint a folyósón — súgja a lelkiis- meretfurdalástól bűntudatosan. Kimennek. Az üveget viszik magukkal. Amikor bejönnek a kalauz éppen mentegetőzik: — Már engedelmet kérek, de nagyon szomjas voltam. Reggel jól bekolbászoztam. „Az vesse rá az első követ..” # Pesten, amire először felfigyeltem a Baross tér 14. sz. alatti ház kapubejáratánál lévő üvegszekrényben kínálkozó nyakkendők voltak. Míg szinte központi probléma, hogy fiataljaink Ízlésesen öltözködjenek, az említett szekrényben lévő nyakkendők egy részén kézzel ráfestett pálmafák, alattuk lengén öltözött delnők csábítják vásárlásra a kificamodott ízlésű embereket. Elnézést kérek, én tisztában vagyok vele, hogy a maszek is ember, aki szintén élni akar, na de azért mégis.« » A Lenin-körúton a Lakberendezési Vállalait nagyszerű bútorüzlete csábít befele. Impozáns méretű ez az üzlet, a földszinten és emeleten számtalan szobában mutatja be a bútorújdonságokat. Örömmel nézelődtem, járkáltam a sok szép bútor között, de meg kell mondanom, hogy annak már nem örültem, hogy a legszebb darabokon mindenütt ott volt a felírás: „mintadarab”. « Állandó vicctéma a felbontott pesti utca, azt el kell ismerni, hogy ahol az utcaseprők elvonulnak, dolgos kezük, szakértő munkájuk nyomán kiváló burkolatúi utak hirdetik az emberi alkotómunka nagyszerűségét. Szentelek egy kis időt e nehéz munka tanulmányozásának. Amint nézelődöm, feltűnik, hogy a munkások egy tekintélyes része, főleg a fiatalok olyan ismerősöknek tűnnek. Keresek, kutatok emlékezetemben, vajon hova is tegyem őket.. Egyszeresük világosság gyűl agyamban: Ezek a kalapok... meg a csizmák... egynémelyiken papucs... és a füles csizmanadrág... Az ezeket viselők nem a pesti aszfalton termettek... Bölcsőjüket illatos akác alatt ringatták, a végtelennek tűnő határban kergették a tilosba tévedő libákat, malacokat, meg a cikázóröptű pillangókat is... Igen. Alföldi parasztfiatalok ők... Amint hallom, ég a kezük nyomán a munka. Nem hoznak szégyent a falura. Megnyugtató ez, de azért úgy érzem, hagy a hűtlenül hagyott szülőföldön még sokkal nagyobb szükség volna rájuk... w A Keletinél nézelődve egy „jampi” öltözetű ifjú tűnik szemembe. Lábaszárán csak úgy feszül a bokán felül érő nadrág. Nem is értem, hogyan tudja felhúzni. Kockás kabátjáról nem igen tudnám megállapítani, hogy zakó-e, avagy felöltő. Egyszóval nincs valami jó véleményem ró- la. Egyszer csak fürgén megindul a villamossínek felé, ahol egy fehérbotos nő kopogtatja eltéved- ten maga előtt a betont. Jampi öltözetű fiatal barátunk valamit kedvesen mond a világtalan nőnek, majd karonfogva átkíséri a nagyforgalmú úton. Amikor visszajött, már másképpen láttam még a nadrágját is... e A Nyugatinál lévő tejvendéglőben olcsón, jól és sokfélét lehet enni önkiszolgálással. Itt fogyasztom a halkocsonyát, amikor velem szemben egy tollas kalapú elvirágzott nő ül le az asztalhoz. Orrát fintorítva beleszagol tányérjába, amelyben sertéssült vár további sorsára. Rámnéz, nem tudni miért, egyszeribe beszédes lesz. — Látja fiam, hova jut az ember. — Hangja tele van önsajnálattal, amint tovább folytatja. — Azelőtt saját villám volt a Rózsadombon... szobalány... szakácsnő... most meg oda kell áll- nom a pulthoz... Az együttérzés szorongatja a torkomat. Hiába, mindig érző- szívű ember voltam. Éppen ezért ezúton is őszinte részvétemet tolmácsolom, de most már Békésről. Ö. Kovács István
