Békés Megyei Népújság, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-04 / 209. szám
i£ » R & S TÁ J ________A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE________ M ÓRICZ ZSIGMOMD SZEGHALMOK A magyar prózairodalom leg- " lagyobb országjárásai munkásságában hatalmas jelentőségre tettek szert. Az író megismer kedett az élettel, a Horthy-kor- szak sötét, kietlen világával. Országjárása sohasem öncélú, az író önpropagálása távol áll tőle. Országjárása tanulmány, kemény munka, a haladás eszméje magvainak elvetése a rögös, éhes magyar ugarba. Megyénkben több ízben járt. Az 1927-es nagy előadói kőrútján ellátogat Gyomára, Szarvasra, Orosházára, Békéscsabára (ahol „Tündérkert”-ben érezte magát), Gyulára. Ez a körútja, mint az ország többi részében is, több-kevesebb sikerrel járt, nagy önfeláldozásába került, ennek ellenére Békés megyét nem zárta ki az emlékeiből, s amikor 1935-ben a választási hadjárat idején a kisgazdapárt és a kormánypárt közötti harc rendkívül élessé fajult, a kisgazdák segítségére siet tollával, megjelenésével, s megyénkben tartózkodási helyét Szeghalomra teszi. A kisgazdák mellett kiállása, „kortesútja” nem azt jelenti, hogy ebben a pártban látta elképzelései, reformjai, a fejlődésben vetett hite zálogát, korántsem. Sinka Istvánnak később erről így nyilatkozott: „Megülepedni nem szabad. Mozogni kell! Mozgatni a dolgokat! ... oszt én szeretek ott lenni, ahol mozog a föld, mozognak a dolgok. „Magukról a kisgazdákról pedig így: „ ... a történelem kereke gurul, oszt rr otthagyja őket a fenébe ... a ;m oda va- jukíencezik.” Célja való- „mozgatni a dolgokat” szeljen összpontosult. Ezt bízója az itteni magatartása, erről ,o,uskodnak a megrázó riportjai. i tavaszán két ízben is ellá- Szeghalomra rövid időn be- m iőször március 16-a táján, “ !szor pedig az utolsó nyílt tásra utazott le, március i- Pár nap alatt, míg me- é- ben tartózkodott, tizenöt U-^gen ment át autón, beutazta sszáraz, szikár és szikes” Sárrét •;esz területét. Járt Vésztőn (erről zámolt már be Sinka István), Kö- osladányban, Buesán, Füzesgyar- íaton és a Sárrét más kisebb élységében. A szeghalmi tartózkodása idején arra is időt szakított, neglátogassa a szeghalmi r holdas parasztnábob, Pé- ídrás alapította „paraszt- .náziumot” (ahol — talán nem dektelen — sok kisgazdapárti nuló és Móricz-rajongó ifjú olt). A látogatás részleteiről, kö- jlményeiről, érdekes megemlékezi maradt fenn. A szeghalmi -nnázium kiváló tanára, Nagy jzsef összegyűjtötte a diákjai íépirodalmi próbálkozásait, nép- ijzi gyűjtéseit, s egy ún. Diák- Ibumban adatta ki. (A Diákal- ium diákírói közül ma többen kinő közéleti személyiségek. Az aum jelentősége a diákkiadvá- ok között kiemelkedő). Ebben a ákalbumban írja meg pompás lortjában Ajtay Kálmán hetedi- s az íróval való találkozás tör- letét. fA látogatás 1935. március 16- í, keddi napon történt. A hete- ikesek már az ablakból észrevette az író tömzsi alakját, amint »elépett a gimnázium vaskapuin. A diákok üdvrivalgással főid ják az újságot, hogy Móricz szonhatodikán a rádióban fel- Wsáf tart, s most adatokat Jrt. A fellelkesült diákok az ál- ih szerkesztett diákalbumot ajándékozzák a nagy írónak. Mindenki beírja a nevét az albumba, s az osztály „követeli” az irodában adják át az ajándékot. Hálából Móricz meglátogatja az osztályt a történelem órán. Az illusztris látogatót felállva és feszült csendben várták a diákok. „Az öregúr bólintott, beírta nevét az osztálykönyvbe, utána leült. Oda a katedra elé. Mintha szekundát osztogató, félelmetes tanár bácsi volna, aki sohasem állt fel a helyéről... • — Most pedig én is tanulni fogok — jegyezte meg a bajusz mögött. Mosolygott. De úgy, hogy alig lehetett észrevenni. No lám! Mégsem lenne olyan megrögzött, vasvillaszemű tanár belőle ...” így írja le Ajtay a találkozás első pillanatait. L| őri ez minden mozdulatát * 1 megfigyelte. Az ilyen apró észrevételek is nagyon becsesek. Észreveszi, hogy ősz már az író bajusza, a keze meglepően fehér. Még azt is megemlíti, hogy miután nyugodtan végiglapozza az osztálykönyvet, hogyan igazítja meg maga alatt a székét. Móricz még a nyolcadik osztályt is meg akarta látogatni. Ott latin óra volt, s a látogatástól eltekintett. (Hogy vajon a latin-tanítás akkori drasztikus módszere miatt-e, amelyet mindig helytelenített, vagy pedig más ok miatt, nem tudni. De feltűnő, hogy a látogatása a történelemórán rövid idejű volt. Egy látogatásból nem lehet levonni semmilyen értékes következtetést, de ha az önéletrajzi jellegű „diák” regényeire gondolunk, nem kétséges, hogy Móriczot a középiskolai nevelés, oktatás akkori formái felháborították, s ifjúkorának nem egy keserű pillanatát okozták.) Este a gazdakörben felolvasást tartott. A felolvasáshoz Fülöp Károly tanáx!, nagy irodalombarát adta oda a Magyarok című kötetet. A segítségért ezt a pár szót írta Móricz a könyvbe: „1935. március 16. Ebből a könyvből olvastam fel az Éjjeli szállást. Fülöp Károly a bűnös. Móricz”. (A közrebocsátást ezúton is köszönöm). Az író felolvasása mély benyomást váltott ki és hatalmas sikert aratott a szó vett értelmében. Ehhez hozzájárult Móricz közvetlensége, egyéni varázsa. A meglátogatott diákok nagy része is ott szorongott a teremben, az egyik így számolt be a számára felejthetetlen élményről: „— Mikor az öreg egy-egy humorosabb részhez ért, elnevette magát. Mintha legalább is akkor hallotta volna először, amit mond. De nem úgy nevetett ám, mint Móricz Zsigmond, hanem úgy, mint egy Zsiga bácsi: jókedvűen, szívből.” . Móricz az embert magát adta, erről tanúskodik ez a lelkes beszámoló az estről, s az, hogy Szeghalmon ma is nagyon sokan beszélnek róla büszkén, sokszor talán meg is mosolyogható elfogultsággal. A szeretet és az érdeklődés, amellyel a szeghalmi nép Móriczot körülvette, benne is nyomot hagyott, s ez optimisztikus és reményteljes: „Csodálatos nép ez ... Már olvasnak, sok újságot fogyasztanak és sok könyvet. A nép mohón veti rá magát a betűre, mert érzi, hogy csak a tudomány segíthet rajta...” Ez a megállapítás csakis a nép iránt érzett megbecsüléséből és tiszteletéből fakadhat, mert hiszen ne is olyan régen döbbenetes hatású cikkben számol be arról, hogy „Hódmezővásárhelyen ez év augusztusában egyetlen könyvet sem adtak ki, Kisújszállásra még a híre sem jut el az új könyveknek ...” Sárrétről is a legnagyobb elkeseredés, megdöbbenés és megrendülés hangján ír, „ahova nem volna szabad külföldit beereszteni”, mely „koldusszegény, elmaradott és tehetetlen világ”. Ugyanilyen hatalmas erővel ^ ítéli el a rendet is, mely ezt előidézte. Leleplezi a Horthy- ék „földreformját”, amelynek elrettentő példája Szeghalom. A falu „negyedrésze egy földreform által kiosztott Újtelepen lakik. A telepet a falu sarkában levő szikes, teljesen hasznavehetetlen legelőn teremtették meg. Olyan helyen, ahol semmi állat meg nem élt, csak a legigénytelenebb birka. A föld ára ma ötven pengő, hatvan, legfeljebb nyolcvan pengő holdanként: ők 960 pengőért kapták holdját.” Az „úri bitangságot” sajátmagán is tapasztalhatta. A választásokra érkezett írót a főispáni adott szó ellenére a szeghalmi szolgabíró megfosztja a szabad közlekedéstől, s ha kilépne a szállásáról, csendőri őrizettel fenyegeti. A papiakból figyelte tehát a választások menetét; a közvetlen élményei alapján készült naplóból szemünk elé tárul a 30-as évek választási eljárásának felháborítón korrupt rendszere és minden népámításon túl az uralkodó rend választási terrorja. Minden „országjáró” riportjában a figyelő és az energikusan tevékenykedő Móriczot ismerjük meg: megfigyeli a magyar vidék rettenetes elmaradottságát, de az elkeseredettség hangja mögött azonnal keresi alkatának teljes erejével a megoldást. A szeghalmi és a sárréti riportjai ennek a szemléletnek kiváló példái. A „Kép a Sárrétről” című riportjában egy öreg parasztemberrel, Csontossal folytatott beszélgetését írja le. Az öreg, afféle második Joó Görgy, a régi világot dicséri, amikor víz, hal, vad volt bőven. Az író figyelmét semmi sem kerüli el; miközben jegyzi Csontos jóízű meséjét, figyeli a komor fiatalok beesett arcát, s az öregtől is elsősorban arra vár feleletet, hogyan éltek a szegények régen, s a színes riportnak végül is ez az alaptónusa: „ ... itt volt a hideglelős-féle betegség, melyet az európai utazók „morbus hun- garicus”-nak hívtak ... De most egy másik „morbus hungaricus” lépett ennek a helyére: a szegénység.” A szegénység egyik nagy elő” idézője, a szárazság pusztító veszélyére is több ízben felfigyel az író. A Vásár és A Hármas-Körös egyszerű tragédiája című riportokban megrendítő sorokban ír arról, hogy a föld a vetőmagot sem adta vissza, hogy a szikes földeken három évenként aratnak. A szárazság elhárítását az öntözésben látja, ennek az eszmének fáradhatatlan harcosa, s nemcsak a sárréti riportjainak, több cikkének is ez a központi kérdése, de keserűen és lemondással kell tudomásul vennie, hogy a „Hármas-Körös szabályozására nincs pénz”, mint annyi más népjóléti intézkedésre sem. Móricz a kisgazdák segítségére sietett Sárrétre, útja nem volt hiábavaló, mert nagyon hasznos élményanyaggal gazdagodott, a magyar irodalom pedig felejthetetlen riportokkal. Krupa András Ladányi Mihály: Fohász Te gyönyörű alak, sudár, erős alak íeketehajú, engedd hozzád a dalt e nehéz órában, amikor már fáradt sas a szív, bejárta a magasságot, a szélmarta fennsíkot, amerre a favágók fejszecsapásai dübörgetik a szakadékokat, • engedd hozzád a dalt, üdvözítő, amikor az est tábortüze körül a gyűlölet farkasai üvöltik rekedt éneküket a holdkóros erdők sikátorában, s amikor az emberfiának káromkodások sebeznék fel a száját, a te varázslatos erőd óvja a sápadt férfit, a keserűt, az árvát, a didergőt, hogy ne lépjen vakon, fegyvertelenül az elcsüggedés hordája elé. Lukács Miklós: \JVefi.lein&eb Szeptember szépmosolyú reggele! Lepkehajú lányok, vígtorkú fiúk raja rebben csálészsuppok alól, csillagrúgó patkókkal fut az út. Itt jönnek mohás kisházak alján, hárs-illatú szél lombja énekel, emlékek messzi ringó bokrain felvillan a rigófüttyös reggel: Palatáblához búvó almával vedreste hátunkat púpos táska, lúdzsíros lángos foszló ízével vitt a kerti ösvény ezüst pántja, laboda-ággal intett még anyánk. Csivitelő fiúk után osonva szívemre csókol most is — derengő kerteken át — biztató mosolya. Háfiz: Siráz alatt Siráz alatt a karcsú ciprusok szeretve intenek felém. Rég jártam itt, hol ifjan annyi sok vidám órácskát éltem én. Ah, hányszor ültem én e fák alatt porlepte vándorok között, és hányszor vontam csókra ajkadat oh lány, te égbe költözött! Itt csattogott a kedves csalogány, míg verset írt a víg Hafiz. Itt húz el most is az út talán, amely a hegycsúcsokra visz. Igaz, hogy most már kissé vén vagyok, s fejemre ráütött a dér, de bús szememben régi nyár ragyog, ha utam erre visszatér! (Fordította Rakovszky József) (Sems-ed-Din Mohamed HÁFrz a perzsák legnagyobb lírai költője, született Sirázban 1318-ban, meghalt ugyanott 1389-ben.)
