Békés Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-10 / 162. szám

KÖRÖST AJ

A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE

Párizs, Róma, Velence

Ruzicskay György festőművész kiállítása a Kultúrkapcsolatok Intézetében

EGY ÉVI TANULMÁNYÚT festői feljegyzéseit állította ki a kiváló festőművész a Kultúrkapcsolatok Intézetében. Teljes esztendő, melynek során nemcsak bejárta, de át is élte Párizst. Meglátogatta a francia tengerparminiatuira csillogó, mesteri fisz-vám egész világát. Éveken át a

legnagyobb magyar újságkoin- szern, az Est lapok grafikusa volt. Könyvet illusztrált, könyvborítólapokat tervezett, de nem hanyagolta el a monumentális freskófestészetet sem, s e munkákkal

tasága, a lényeg mégcsak neim is a Campo Santo látomása, vagy a San Pietro, nemcsak Dagunavá- rosra való emlékezés és nem is Firenze visszaálmodása... A lényeg, a kiállítás végső kicsengése tokát, árnult Marseille bábeli for- és mondani való ja:, az élet, az em- egyidejűleg mint pasztellfestő, galmán, Nizza — északi ember bér rajongó szeretete. E kiállttá- mint portrétista, mint litográfia- számára legalábbis — elképzelje- son nem a holt falak elevenednek művész — és mint színpadi dísz- tetlen, verőfényes szépségén, bo- meg és nem képpé dermedt vá- lettervező is hazai és európai si- lyongott Róma ódon sikátoraiban, rosok! E festői élmények mögül kereket aratott. Pályája emléke- teleszívta tüdejét Velence különös gz emberi szellem sugárzik elő, az zetes mérföldkövei: az Enit-dí], illatával, a nehéz paríőmmel, alkotó ember szelleme, mely mind mellyel pompás tájképeiért az

e csodákat létrehozta a világon.

mely a tenger sós szagából, az öreg város temetői levegőjéből, s a vén paloták tömjénes-dohos leheletéből fonódik össze... A művész ez esztendő során bejárta Firenzét, Sienát, Páduát, Nápolyi, és most rendkívül érzékeny vetítésében adja vissza élményeit.

*

A LEGMEGLEPŐBB, ami azonnal megfogja a nézőt: a művészi alkotás kettős mondanivalója. Az egyik — a külföldön szerzett hatalmas benyomás; a másik

OLVASÓINK NYILVÁN néhány életrajzi adatot is szeretnének kapni a nagysikerű magyar művészről: Ruzicskay György Szarvason született. Festőtanul- mányait Münchenben végezte el, majd éveken át Európa különböző nagyvárosait járta (Amsterdam, Hága, Rottersad, Párizs, München, Bécs, Bukarest, Róma, Velence), s e metropolisokban sikeres kiállításokat is rendezett. — a festő Párizs, Velence, Róma, Témái és technikai megoldásai

Nápoly forgatagában is megmaradt magyar piktornak, aki keletiesen dús szinfantáziáját, optimista életigenlését, a valóság — bár rendkívül modern — de gyökeresen reális ábrázolását hazulról hozta magával. Az Alföldről! Közelebbről a Tiszán túli Viharsarokból. Ez a művész, aki oly igézet esen eleveníti meg a Place de la Concorde, a Place de l’Ope- ra, Les Invalides, Café Coupole, a Madeleine, a Raspail, a Champs Elysées, vagy a Select vízióját, ez a művész pillanatig sem felejti el a szín- és formaélményeket, a magyar művész tradícióit, melyek eltéphetetlenül a napfényben izzó mezőkhöz, a magyar nép orienta- lisan dús színfaaltáziájához, egyszóval: az anyaföldhöz köti.

E KÜLÖNÖS KETTŐSSÉG, mint valami óriás feszültségű emberi battéria kettős pólusa, ott feszül Ruzicskay egész művészetében. Monumentális tablókat ad (Szent Johanna máglyahalála, a Bastille lerombolása, Eger ostroma, Bolond Bizánc előtt, Attila palotája), de ezek az ezernyi alakot mozgató kompozíciók tenyérnyi felületre zsúfolódnak össze, lángeszűéin, egyesítve a mikrokoz- mos és a maikrokozmos varázsát.

A két pólus közti feszültség, az ellenét e drámai jelenléte végesvégig követhető a kiállítás minden falfelületén, a kiállító csarnok minden szegletében.

A lírai vers puhaságával és szűkszavúságával idézi a kis bisztrók, a félhomályban megbúvó párok, az esti csend hangulatát — és ugyanaz a festő — Cal- lot, Goya, Daumier, Masereel testvéreként döbbenti rá a nézőt a háború, a tömeghalál, a pusztulás borzalmaira (Rémület, Ember a háborúban);

Ez a vdllamosfeszüitség ott él a művészi „gyorsíró” és a magát kompozitorikusan kifejező művész különös ellentétében, illetve egységében; — a „gyorsíró” a gondolat sebességével rögzíti meg az élet apró villanásait (Esőben, Kávéházi terasz, A pultnál. Párizsi utca, Esti ragyogás) és ugyanez a mester a kompozíció szilárd rendjébe zárja álmait (Sarjadás, Eső, Kleopatra, Egyedül).

a kiállítás lényege

mégsem a rajz villanó biztonsága, a kompozíciók klasszikus rendje, a monumentális törekvés, vagy al

felölelik a festőművészet úgyszólolasz állam tüntette ki — és az egyéves tanulmányút során elhódított Grand Prix, mellyel a francia képzőművészeti élet élvonalába került.

A KIÁLLÍTÁS SORÁN megkérdeztük: milyen tervekkel foglalkozik? így felelt:

— Egy szerény kiállítás keretében megmutattam a magyar közönségnek Párizst, most járom az országot, mert egy párizsi kiállítás keretében Magyarországot akarom megmutatni a franciáknak.

Gál György Sándor

E Kovács Kálmán:

Nyárvégi látomás 1957-ben

Elhamvad majd lobogó vágyad,

Lassan kihűl asszonyi ágyad.

Múlik a nyár, odavan heve,

Szerelmed is elalszik vele.

Csitul a láz, mely hozzám hajtott,

S révületben, igézve tartott.

Véred pihen, többé nem dobol,

Nem gyújtja fel se dal, se mosoly.

Sírni se tudsz, legyen hát vége,

Mire a harc, ha szép a béke.

Jönnél te még, de utad állja Országhatár, szuronyos strázsa.

Nem bánnád, ha parázson futva,

Csak indulhass a hosszú útra.

Nem kerülnéd garádok bokrát,

Tüske tépné lobogó szoknyád,

Forrás, patak enyhülni hívna, Mindhiába, csak futnál sírva,

Hogy csak egyszer, csillagot lesve, Velem lehess egy nyári este.

Polner Zoltán:

Álmodozás

MIHAIL SOLOHOV:

A hazáért harcoltak

A Nagy Honvédő Háború témájának feldolgozásából nagyszerű alkotások születtek a szovjet irodalomban. Ezek közül is kiemelkedik Solohov legújabb, még nem teljesen befejezett műve, amelynek eddig elkészült részletei is összefüggő egészet alkotnak.

Mi emeli naggyá e regényt?

Mindenekelőtt Solohov páratlan emberábrázolási módja, amelyet megcsodálhattunk már a „Csendes Dón”-ban, az „Üj barázdát szánt az eke” és más alkotásaiban.

A mű cselekménye a háború kitörésének első éveiben játszódik, a legdrámaibb, a legkritikusabb időszakban, amikor a szovjet haderő visszavonulni volt kényte len. A visszavonulást fedező egyik ezred katonáinak heroikus küzdelmét mutatja be az író, amelyből mindössze huszonheten maradtak életben, de az ezred szemefényét, a zászlót megőrizték.

E hősöknek állít méltó emléket Solohov. Az Ünnepi Könyvhéten díszkiadásban megjelent nagysikerű könyvet most nagy példányszámban jelenteti meg a Kossuth Könyvkiadó.-O- -O -O -O -O O O o o -o O O O O O O O O -0- -o o o- o ■<>■ -o O -O -0-0-0-0-0-0 0 O- -O- O- O' o- o o o o o o o o

Csavargók hársak árkádjai alatt szilaj örömmel szívemen s jövőbe nyúló kék perceket ölel bennem az édes szerelem felettem hűvös vakító csillagok suhognak szárnyas éneket s megsímogat az ifjú, zsenge tájék, ha benne ébredek.

Belém vésődött sodródó holnapok ezüstös villanása már hozzám hajol s fülembe titkokat súg a mézillatú, szende nyár.

ifj. Vajnai László:

Tűzpiros tulipán

Rossznak keze, vérvonalunkba lv'ába rajzol görbületet.

Ingyenessé lesz! egyenes fények teszik azzá új hitünket

Újulva árad, a tágas világban: mindenütt velünk — van — velünk,

Béna-rút vádak rá nem találnak, őrizzük, dajkáljuk — felneveljük.

Bajjal, gonddal s mint érett magot tavaszi rétre ültetjük;

Féltőn, szen/edéllyel, jövendő titkok levével öntözgetjük.

S hol e helyet, sürűszálú képzetünk barna szemekkel őva-vigyázza,

Ott kel ki majd, a felszínt szctrepe sztve a Holnap tűzpiros tulipánja!

1

Tomi Mackó nagyon gőgös kis mackógyerek volt. Hiába óvta, figyelmeztette annyiszor anyukája: vigyázz, te Tomi, egyszer póruljársz, amiért olyan fennen hordod az orrod! — Tomi Mackónak semmiféle figyelmeztetés nem használt. A mackóiskolában is lenézte kis pajtásait, pedig még csak jó tanuló sem volt. A tanító néni is, akárcsak anyukája, mindig mondogatta: Tomi, Tomi, miért vagy te ilyen gőgös, hiszen még ha jó tanuló lennél, akkor sem volna szabad lenézni kis társaidat! Jó tanuló sem vagy, így aztán csak anyukádat, meg engem szomorítasz. Nagyon megjárod egyszer, attól félek!...

De — halljátok, gyerekek — Tomi Mackónak nem használt sem a jó szó, sem a nyakleves, amit anyukájától kapott, iia már végképp nem bírtak vele, ő csak nagy peckesen sétálgatott tovább az erdőben. Meg sem ismerte a többi mackógyerek et, alattomosan elcsípte az erdei bogárkákat és eltaposta őket a mancsával, amikor ped’g fára mászni szökkent kedve, mindig

Jl macká

étf d tné&

megdézsmálta az éneklő madárkák fészkeit.

Minden kis állat, madár, bogár rettegett Tomi Mackótól, a mackógyerekek pedig messze elkerülték. így történt, hogy egy szép napon Tomi rájött arra: volt pajtásai nem szeretik, még csak véletlenül sem hívják játszani. Az iskolában a tanító néni az utolsó padba ültette, ahol Tomi egyedül maradt a gőgösségével.

Csodálkoztok ugye, ha azt mondom: ez sem használt neki! Egyre csak csúnya turpisságokon törte a fejét, pajtásait gombostűvel szurkálta, az éneklő madarak már Tomi Mackóék barlangjának tájáról is elköltöztek más vidékre, a kis bogárkák is más erdőbe vándoroltak, hogy ne kerüljenek Tomi útjába.

Nagyon sokáig tartott ez az idő, amikor egyszer Tomi Mackó az

erdőben barangolva, vadméhek fészkére talált. Már előre is nyalogatta a száját, hogy milyen sok finom mézet lop majd tőlük. Elhatározását tett követte. Felmászott a fára, a megrémült vadméhecskék sikoltozva menekültek. Amikor mind-mind elrepültek, úgy látta, hogy munkához láthat. De hipp-hopp: honnan került elő ez a méhecske, amelyik mérgesen dongja körül az orrát?

— Megcsíplek, te rossz mackó, megcsíplek, ha nem takarodsz innen! Zümm-zümm, megjárod!...

Tomi Mackó vigyorogva válaszolt a méhecskének.

— Ugyan mit akarsz te kis nyavalyás! Repülj innen, mert széttaposlak a mancsommal!

— Nem félek tőled, nem félek tőled!... — haragoskodott a méhecske. Próbáld meg, ha tudod!

Ezzel leszállt egy ágra, pontosan Tomi elé, Tomi Mackó felemelte a mancsát, hogy lecsap a gyenge kis méhecskére, de éppen akkor, amikor le akart sújtani, a méhecske hirtelen íeirepült, belecsimpaszkodott a mackó mancsának puha húsába, és jól beleszúrta a fullánkját.

— Jaj, jaj! Megölnek!... — kiabált Tomi Mackó és fájdalmában elvesztette egyensúlyát, lezuhant a fáról. Nagyot hemperedett odalent, nagyot nyekkent és elterült. A méhecske sem volt rest, az ijedt mackó fénylő orrára szállt, és abba is belecsípett. Tomi — bár sajgóit a mancsa, fájt a lába, az orra, zúgott a feje a nagy nyekke- néstől — maga alá kapta a lábát és usgyi, nekiiramodott az erdőnek, hazafelé. A fák, a madarak, a pajtások is mind-mind kikacagták a jajgatva szaladó gőgös Mackót, aki ettől a perctől kezdve olyan jó lett, mint a kisbá- rány.

Azóta is azt mondják Mackóországban a gőgösködő kismac- kóknak: Úgy jársz, mint Tomi, akit móresre tanított a pici méhecske!

Sass Ervin