Békés Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
8 MÉPÚJ SÄG I960, április 3., vasárnap GABURBK KAROLY LINÓLEUM-METSZETE. Simái Mihály: Szállásolok Kísérjenek a madárszavú esték; s a fű közül kibúvó reggelek. A csillagon hintázó nyári éjek daloljanak dalt álmotok telett. S ha álmotokban néha visszatér még a háború, ha barbárul kísért a szenvedés, mely végtelen menetben hazátoktól gyötört hazánkig ért, bizony, bizonnyal gondoltok reánk is, kik akkor — füst és lángoszlopon át láttuk, hogyan győz harco tokon Ábel, s hogy futnak mind a K a i n -katonák. Még szívenvágott egy golyósüvöltés, egy robbanás megrázta még agyam, végtére csönd lett... s ajkainkra rebbent mint két madár, a két szó; Béke van! — És béke szállt az aknatépte házra, az égen tündöklésbe öltözött, kék láthatáron csattogott ragyogva, fészkelni kezdett dolgaink között. S hogy átléptétek vénhedt küszöbünket szállásolok, ti, két ukrán legény, — kicsit feszengve, s mégis már nyugodtan néztük a fegyvert testvérkém meg én. Mi, csöppek, nem tudtuk, hogyan s miért van, hogy csillanó szelíd gyerekszemek láttán az árkos arcvonás megenyhül, s a dermedt szívek felmelegszenek ... Mi csak játszottunk ... ölbe—vállrakapva... s ím ujjaimhoz ért a mennyezet. (Néha úgy érzem, most is úgy emel még, úgy tart magasba nagy, nagy kezetek.) Ma már tudom: a harcos — hogyha hős is — a békevágy szent fényében ragyog. Otthont oltalmaz. Asszonyt, gyermeket véd, — ma már tudom, hogy hősök voltatok! Kenyérszegő szép mozdulatok íve vibrál előttem, míg emlékezem; búcsúzó pillantástok, mint az égbolt, megáll fölöttem, tisztán, fényesen. Felétek néz a szótlan gondolat most, kigyúlt lelkemben lelkes csönd ragyog, de szavaim már nyílnak, szárnyasodnak, felröppennek... s leszállnak nálatok. Kísérnek, mint a túzhullató alkony, s a pirosat virágzó pirkadat, s álomszépítő szép felébredéskor meleg hálánkkal áldva áldanak. ELSŐ SZERELEM A fiú a Trefort utca sarkán bukkant fel és a város felé iramodott az Andrássy úton. Szőke volt, nagy fejű, vézna lábszárain ráncot vetettek a stoppolt, gumis térdzoknik. Vidáman lóbálta ösz- szeszíjazott tankönyveit, amelyek címkéin gondos, szép kézírás hirdette a tulajdonos nevét: Szőllősi János, polg. isk. IV o. tan. Balkezével a nadrág- zsebben öt darab kétpengőst csörgetett. Ezt a „vagyont’1 az imént vette át Pollák nénitől, a kövér Frédi mamájától, mint egyhavi bérét annak a gyötrelmes és hiábavalónak ígérkező munkának, amellyel Frédi fejébe igyekezett a második polgárista tudományt utántöltögetni... — Kilenc a mamáé... Egy az enyém... ee...gyaa... zenyém, ee...gyazenyém... — dúdolgatta magában önfeledten. Mindezt ugyan már egy hónappal ezelőtt előre tudta, de hát... Elvégre tálán joga van egy tizennégyéves „embernek” a saját keresményéből gazdálkodni?... — ötvenért megnézem vasárnap a Guriga Dint, a másik ötvenből pedig... — itt elakadt a gondolatfűzés, s vérhullám csapott át a tizennégyéves „ember“ arcán és forró kamasz-szívén. A sarkon, a pattogatott-kukoricás néni standja előtt megtorpant. Az ütemesen rángatott drótketrecben habfehér, illatos csodák pattantak ki burkaikból, mint káposztalepkék tavasszal... Beszívta a finom illatot, nyelt egy nagyot... A kísértés szörnyű polt, de a „férfiúi akaraterő" győzött végül. Tovább ment tehát, és csak a saroktól nem messze lévő Altmarm-féle cukorkaüzlet kirakata előtt állapodott meg. Csokoládé-, nugát- és tejha- lom-garmadák ingerelték itt a jobb sorsra érdemes rövidnadrágos embereket. Pár pillanatig tétován bámulta a jól ismert, napjában kétszer is ■ útját álló újabb kísértést, majd elszántan benyitott az üzletbe. — Kezcsókolom, Altmann bácsi. Kérek tíz deka drazsét a töltöttből. De egy szép stanicliba tessék tenni. Olyan macskásba... A boltos szótlanul teljesítette kívánságát. Jancsi zsebrevágta a zacskót és a kétpengősből visz- szakapott aprópénzt, aztán még megkérdezte: — Tessék mondani Altmann bácsi, hány óra? — Háromnegyed öt elmúlt, mindjárt öt óra, fiacskám. — Köszönöm szépen, kezcsókolom — nyugtázta a fiú és kiszaladt a boltból. Rézsut átszaladt az úton — a kanyarban éppen csengető, sárga helyi „villamos" előtt — és egyszuszra futotta végig az utat a zeneiskoláig. — Talán még nem késtem el — zihálta a kapu előtt, kipirult arccal, fújtatva igazgatta kopott inggallérját és sapkáját, közben bele-belepislant- va a biztosító arany szegélyes, fekete üveg-cégtáblájába, mint egy sötét tükörbe... — Most úgyis megmondom neki — motyogta magában, s az arca még jobban nekivirult. Egyszerre csak kinyílt a kapu és kisebb-na- gyobb csapatokban zsibongó gyerekhad tódult ki rajta. — Szerbusz Dudika! — köszönt Jancsi egy sző- kecopfos, matrózblúzos, rakottszoknyás kislánynak, aki magányosan jött ki egy összefogózva vi- horászó leánycsapat mögött. — Szerbusz — állt meg a kislány. — Engem vársz? — Neem...csak...de mehetek én is lifelétek haza, jó? — Hát... nem bánom. Dudika — ahogy a kis copf őst becézték — Prónai városi számtanácsos egyetlen lánykája volt. „Prónai Judit II. gimn. o. tan.“ Minden kedden és csütörtökön zongoraórára járt ide Jolán nénihez a zeneiskolába. Jancsi a vasárnapi templomim kívül csak ilyenkor találkozhatott vele, mert a „lici" elég messze esett a fiúpolgáritól... Szótlanul mentek egymás mellett, jó ideig. Jancsi végre csak megemberelte magát és megszólalt: — Dudika, nézd...ezt neked hoztam! — azzal előhúzta zsebéből a „macskás" zacskót és a kislány felé nyújtotta. Az ránézett, vizeskék szemeiben hitetlen csodálkozás tükröződött. — Igazán? Mi van benne? Bonbon vagy praliné? — és máris kíváncsian kezdte bontogatni a zacskót. Ekkor értek a Munkácsy utca végére. A sarkon meg kellett állniok, mert nyikorgó targoncával egy rongyos öregember fordult be szemben velük, a járdán. Nyakában kötél-istránggal, görnyedt háttal döccentette át három zsákkal megrakott járművét a járdaszögleten, majd a- mint rápillantott a két gyerekre, rögtön megállt. Jancsi nagyot köszönt: — Kezcsókolom, nagytata... Az öreg kibújt az istrángból, levette koszos, zsíros kalapját, kabátjujjával végigtörölte izzadtságtól gyöngyöző homlokát. — Szerbusz Jancsi... Mondd meg anyádnak, holnap jöhetne már mosni. Meg egy kis haluskát is gyúrhatna... Ne, ezt meg vidd haza... A targonca támláján lógó tarisznyából zsírfoltos papírcsomagot szedett elő és a fiú kezébe nyomta. — Hát te kié vagy? — tette fel most a váratlan kérdést a kislánynak. — Én ismerem ám a bácsit! — csattant fel Dudika. — A bácsi szokta hozná a darát nekünk a malomból, meg a fát a depóból! És anyuka mindig levest szokott kiküldeni a bácsinak a Marival!... Az öreget mintha meghökkentette volna kissé a válasz. — Ni csak... tán csak nem a számtanácsos úr lánya a kisasszony?! Rég nem láttam már, hogy megnőtt! Tiszteltetem a számtanácsos urat, meg a nagyságos asszont... Megemelte kalapját Dudika előtt, belebújt az istrángba, és a targonca máris elnyikorgott... Jancsi zavartan rakosgatta egyik kezéből a másikba a zsírpapiros csomagot, amelyben a szagáról ítélve tepertő lehetett. A kislány pedig a mostanáig kezében szorongatott, felnyitott cukroszacskót egyszerre csak elkezdte visszacsomagolni. Amikor elkészült vele, Jancsi orra elé nyomta: — Nesze! Nem is szeretem a drazsét!... Majd vesz nekem bonbont az apukám! És... tudd mégha le... ha teneked ez a rongyos öregember a nagyapád, akkor... — itt elfulladt a hangja, sar- konfordult, és gyors léptekkel eliramodott. Szőke copfjai mérgeskígyóként libegtek utána. A fiú — egyik kezében a tepertővel, másikban a visszakapott drazséval — jó darabig szinte kö- véváltan bámult utána... Aztán — vállat vont, a tizennégyéves „emberek“ életfelfogásához híven belemarkolt a zacskóba és egyszerre három szem drazsét kapott be. Felvette a földről könyveit, és fütyörészve indult el ö is ellenkező irányba... A Munkácsy utca végén — az Apolló mozinál — épp ekkor tűnt el a targoncával Nagytata... CSERNAIZOLTÁN Körös-parti kópéságoh * Miért kopasz a tanár úr? A gyomai kiserdő tetején szikrázott a lemenő nap véres korongja. Amint beleereszkedett az erdő lombsátorába, vakító szemével búcsút intett a Körös-parti tájnak. Végre eltűnt az emberi szemek elől, mint a test, amely víz alá süllyed. A nádasokra és füzesekre már csak a rózsaszínű magasságból szitált lilás fény. Alkonyodott. A horgászok lejárói mellett kigyúrtak a szúnyogűző tüzek. Az öreg Kecser meg a Gerlai lejárója mögött — a füzes tisztásán nagyobb tűz gyúl ki. öt ember számára készül ott ma estére a halászlé. • A Népújság pályázatára érkezet» Izatíraserozat. Hat egymás utáni számunkban közöljük, Egy-egy szomszédot hívtak meg a vacsorára. Ez négy ember. Az ötödiket közösen invitálták. Így lettek öten. Vendégnek tulajdonképpen csak az ötödik számított. Földigérő esőköpönyegében meg is érkezett. Minden szem rája tapadt.. Módosi tanár úr volt, aki egész nap a harmadik lejárón leste a halat Ráköszönt a tűz körül üldögé- lőkre és letelepedett ötödiknek. Nagyszélű kalapját a gyepre dobta, s ugyancsak törülgette gyöngyöző homlokát. Nagy, kopasz fej virított a nyakán, mintha a holdvilág ült volna vállai közé. A vacsora elkészült. Gerlai leakasztotta a szolgafáról és a gyepes tér közepére tette. Amíg a bicskákat fenték és a kenyeret szeldesték, volt idő a tréfálkozásra. Csipkelődtek, bosz- szantották egymást. Minden mondat után nagyot nevettek. Gerlai felbiztatta Szabó Gábori, kérdezze meg, miért kopasz a tanár úr. Hadd nevessenek a tanár úron is. Gábor testvért nem kellett biztatni. Meg is kérdezte. A tanár úr — kissé meglepődve — már szövegezte is a feleletet, de Gerlai kikapta a szót a szájából. — Megmondom én, miért kopasz a tanár úr — szólt nevetve Gerlai: — Hát egyszerűen azért, mert üres csűrre nem kell tető ... Kiss Józttef acvciő. Kamut
