Békés Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
1960. április 3., vasárnap JWÉPŰJSÁ 9 — Te, János... Hallod-e? éiiba János m. kir. letartóztatott honvéd hallotta, miért ne hallotta volna, amikor a börtönnek kinevezett pince ajtaján pontosan olyan vasrácsos ablak volt, mint az igazi börtönökben, és az őr, egy ragyásképű honvódkomája azon pisszegett befelé a sötétbe, arrafelé, ahol szerencsétlen baj- társát sejtette. De nem szólt vissza. Nem haragból — csak egyszerűen nem szólt, mert beléfásult már a kín, meg a keserűség, minek is feleljen, ugyan, minek? A ragyásképű honvéd csak feszegette a dolgot. — Hallod-e János? Én vagyok itt, én, a Szundi Peti, a negyedik rajból. Ha idejössz az ajtóhoz, mondanák valamit... Az érdekedbe... No!... Látod, az istenit, gyön az orparancs- nok úr! — Aztán még hirtelen él- káromkodott a foga között egy avemáriát, és kihúzta magát, mint a cövek. Az őrparancsmok úr, Kollár szakasz vezető bekémlelt az ablakon. — Dögtik a szemét... Hazaéruió bitang! Így van, Szundi? , Az őrnek összekoccant a foga, aztán mégis kinyögte: — Szakaszvezető úrnak alássan jelentem, így. — Pihenj. Aztán jól odavésd a pofád mögé: szökevényt őrizni is olyan «zent féladat, mint bolsikat nyírni. Érted, te ágyú,?! — Alássan jelentem.;. Az őrparancsnok rábődült Szurdi Péter m. kir. honvédre: — Kinek jelentesz, te barom- állat? — Szakasz... vezető úrnak... szakaszvezető úrnak alássan jelentem, értem, hogy szent.* Kollár szakaszvezető heherész- ve bökdöste Szurdi honvéd zöld parolinj át. — No, a végső győzelem után te is kapsz egy csontot erre a szűz mezőre... Azzal fölballagott a nyikorgó lépcsőn, Szurdi Péter meg arra gondolt, hogy ha meg nem döglik addig a végső győzelemig... Amikor a legfelső lépcsőfok nyikorgása is elcsendesedett a pincében, megint a kisabíakhoz hajolt és folytatta, ahol a jóelőbb abbahagyta. — Ne bomolj mér János, .gyere ide, hallod... Szalma zizzent odabent, és Guba János fűzőnélküli bakancsában esetlenkedve kászálódott az ajtóhoz. — Mit akarsz, testvér...? Az őr körülnézett, felpillogott a lépcső tetején félig becsukott ajtó világos négyszögére, aztán oda- súgta a rabnak: — Honfitól, az írnok úrtól hallottam: hadra visznek János. Az ajtó tompán mordul egyet, Guba János nekiroggyant belülről. Alig hallatszott, amint elsó- hajtota a szót: — Hadra... — A tisztek megőrültek. Valami most már végképp nincs rendjén. Világos felől nagyon morognak az ágyúk... Az őr gyanús neszt vett észre fentről, elhallgatott. Odabent a rab katona szemét elöntötte a könny, a szája hangtalan szavakra nyílt, de egy, egyetlen szörnyű szó mégis csak kibukott belőle, nekivágódott a falnak, mint a vijjogó repesz, odacsapódott iszonyatos sikoltással jobbról balra, aztán balról jobbra: ,— Megölnek...! Az őr csendesíteni próbálta. — János, János, ne ereszd el magad, testvér... Csitulj, no, mert meghallják, aztán nekem is ezer rossz... Guba János nem szólt többé aznap egy árva szót sem. Annál ;öbbet gondolkodott. Nem félt a iáiéitól. Akkor sem félt, ami- tor legjobb bajtársával, Köncöl ^istával valahol Makó alatt úgy ordult a sorsuk, hogy megcsillant ■lőttük a szökés lehetősége. Nem eketóriáztak... Nyílt paranccsal a SASS ERVIN: EGY NAPPAL AZ ÉLEI ÉLŰIT zsebükben, mely egy Világos környékén állomásozó csapattesthez irányította őket, elindultak Mezőhegyes felé, pontosan ellenkező irányban. — Lesz, ami lesz, Pista! Ha elérünk hazáig, az isten se húz rám többet angyalbőrt. Nem akarok megdögleni ezekért. Vár az asz- szony, szegény lelkem... Nekivágtak Hegyesnek, szántáson, mezőn át, ahogy jött. Az országutakat kerülték, ott német Tigrisek dörömböltek, messziről olyan volt mindegyik, mint valami hosszúcsápú csúszó-mászó féreg. Éjszaka értek a hegyesi erdő alá. Október másodika volt. Enyhe ősz, a fák még alig hullatták leveleiket. Messzire behúzódtak a sűrűbe, s amikor a ritkuló koronák között felbaktatott az égre az esthajnali csillag, összehordtak egy halom hullott levelet, elnyújtóztak, és néhány perc múlva a háborút, gyötrelmeket felejtve belehullottak az álom jótevő karjaiba. Kora reggel sárgatollú cinkék csirregésére ébredtek mind a ketten. Körülöttük mélységes csend, csak az egyik ágról a másikra ugrándozó pici madárkák csacsogták kedvesen. Mintha béke lenne... Ez volt Guba János szökött honvéd első gondolata, de Köncöl Pista is hasonlóan vélekedett, mert kibontotta kenyérzsákját, s morzsákat hintett a madarak felé, mintha otthon tenné, a gádorosi porta végében, a gyümölcsös szögletében, ahová ősszel—télen csapatostul jártak a széncinkék és úgy ismerték Pistát, mintha velük együtt élné a madáréletet. A község felől harangkongást magyar bakák trénkocsikon, pa- rasztszekereker, gyalogosan. — Jó lesz sietni, Pista — mondotta .többször is Guba János —, mert a mieink is a nyakunkra jöhetnek. Sötétedett, amikor nagy kerülővel elhagyták Komlóst. Üjfoói kiakasztotta lámpását a mélykék őszi égboltra az esthajnalcsillag, amikor kióvatoskodtak az elcsendesedett orosházi út közelébe, hogy ott, az út melletti tanyák védelmében folytassák útjukat haza, .Gádoros felé. Hirtelen esett le az esti sötétség. A szépen fénylő esthajnali csillag mutatta előttük az utat. Mentek, mentek, szótlanul, ki-ki a maga gondjába temetkezve. Már a hazaérkező szavakat formálgat- ták magukban, amikor hirtelen zseblámpa fénye hasított a szemükbe, és egy láthatatlan valaki, ott a fény mögött rájuk kiálltott. — Állj! Guba János tudta, hogy elvesztek. A nyílt parancsot felmutatni őrültség, mit sem ér az már. Három tábori csendőr fogta közre a két honvédet. — Az iratokat! Mozgás!... Köncöl Pista, szegény, ököllel az egyik csendőr arcába vágott, egyetlen ugrással átvetette magát a széles árok túlsó oldalára, s nekilódult a szántóföldnek. Jánost lefogták. Kattant a bilincs. A másik kettő géppisztolysorozatot zúdított a menekülő után, arrafelé, amerre az belefutott a sötétségbe. Már ordítozva szitkozódtak, hogy kicsúszik kezükből a szökött baka, amikor halálordítás vágódott ki az útra és Köncöl Pista nem volt többé... Ami ezután történt, arra Guba zenöt hónapja nem volt otthon... Tizenöt hónapja nem érezte azt a boldogságot, amikor szerelmes asszonytest simul az emberhez, követelve és odaadón, csókolva és csókot kérve... — Üristen... meghalok... Csak szokásból emlegette az istent, az is lehet, hogy nem is tudta pontosan, mit mond. Az élete fájt, szerencsétlen sorsa tépte: mi lesz Juliskával? Mi lesz vele, ha... meghalok? Akkor jött a váltás: Szurdi Péter. Megvárta, míg fenn az udvarban az őrparamcsnok becsapta maga után az ajtót, aztán benézett a kisablakon. — János... János... Guba János összerezzent. — Testvér, megint én vagyok itt... Tudod-e, mi a hír?... János nem felelt, de a másik érezhette, hogy a rab hallgatja őt, hát folytatta susogva. — Reggelre áttelepül a törzs Szarvasra, de az is lehet, hogy annál is messzebb. Még jobban lehalkította a hangját — Az oroszok tegnap bevették Aradot, máma reggel Makót... Csend telepedett a két ember közé. A rab nem felelt később elfogta a köhögés, a dohos pince levegője egyre jobban fojtogatta a tüdejét... Aztán tovább csendesedtek, a rab se szólt, az őr se oda- kinn. Virradatkor gépkocsizúgást hallottak. Aztán tankok lánctalpai csikorogtak az utcán éles csattogással. Amikor feljött a nap, rohanó zajok, emberi ordítozás, elharapott parancsszavak törtek le a pince mélyébe. Az őr a feljáró ajtóhoz óvatoskodott, kilesett, de TOLCSVAI BORPINCÉK Bessenyei Antal szarvasi festőművész alkotása táviratoztak a suhogó fák. aztán az is elhallgatott, csak a cinkék törékeny kis lábai alatt cserregett a haraszt, ahogy a száraz leveleken Pista kenyérmorzsáit kapkodták. — Menni kéne — morfondírozott János —, mert az se jó, ha sokáig egy helyben maradunk. Szétrúgták az összehordott levélágyat, aztán nekivágtak, tovább az erdőnek. Délfelé már Pitvaros környékén taposták a port, messze benn, a dűlőutakon, Komlós irányában. Az országúton megint Tigrisek dübörögtek, de már visszafelé, az út széléin meg János nem is nagyon emlékezett. Átadták csapattestének, és október negyedikén Orosházán egy dohos pincében közeledett hozzá a bizonyos halál, alig tíz kilométerre egy asszonytól, aki szorongva várta a hírt szerelmes urától, hogy él-e, hal-e? Késő éjszaka volt, vagy talán már hajnalodott is, amikor újra Szurdi honvéd vette át a rab őrzését. Guba János kitágult szemekkel nézet bele a semmibe, gondolatai nagyon messze jártak. Otthon, az asszonynál, akit alig szeretett még, s máris elrabolta tőle a kegyetlen SAS behívó. Tibiig álldogált ott egy-két percig, rohanva csörtetett vissza a posztjára, Guba János szökött honvéd zárkája elé. Annyi ideje volt csak, hogy beszóljon a rabnak: — A százados úr! Korotnay százados az őrparancsnok kíséretében dobogott le a lépcsőn. Az őr haptákba vágta magát és jelentett. — Százados úrnak alássan jelentem, Szurdi Péter honvéd őrszolgálatot teljesít. Korotnay dühösen lökte félre az őrt. — Az anyád kínját, barom... Kivezetni a foglyot! Csikordult a zár, s Guba János szükött honvéd összetört alakja jelent meg az ajtóban. Szemei vé. res-vörösen meredtek a százados arcára, talán a sorsát kutatta azon, talán nem is látta azt. Korotnay mosolygott. Elhúzta keskeny, kegyetlen száját, befelé röhögött, kifelé gúnyosan dobálta a szavakat Guba János elé. — Na, piszok prosztó! Érdemes volt? Mi?! Pofázz, ha kérdezlek! De Guba János nem szólt egy árva szót sem előző nap délutánja óta. Korotnay pofonvágta a rabot — Az anyád rohadt kommunista istenit! Örparancsnok! Falhoz vele! A legénységet felsorakoztatni! Szurdi Péter reszketett, mint a hideglelős. Korotnay megveregette a vállát. — Jól van fiam! Te lövöd agyon. Ennek egy golyó is elég. Guba János eldőlt, nekivágódott a falnak, s arccal előrebukott az agyagos pinceföldre. Amikor felvonszolták és odaállították a kőkerítéshez, már nem érzett sem fájdalmait, sem szenvedést, csak állt, állt, némán, egyedül. — Százados úrnak alássan jelentem, én ezt az embert nem loti etem agyon. Korotnay százados nem akart hinni a fülének, de Szurdi Péter honvéd még egyszer megszólalt: — Alássan... jelentem... ón ezt az embert... A százados felüvöltött. — Mi van itt? Kommunista lázadás? Megtizedeltetem az egész bandát! Kezek szorultak ökölbe, de a lábak ólomsúllyal tapadtak a földre. A százados revolvert rántott. — Agyonlövöd, vagy a felhoz állítlak! A legénység felől halk moraj hallatszott. — Ki pofázik itt? Ki mer pofázni?! Csend. Szurdi Péter halottsápadtan nézett szerencsétlen baj társára, görcsösen markolta a karabélyt. Kollár szakaszvezető vezényelt: — Század, vigyázz! Kopogtak a bakancssairkok, mint a géppuskasorozat. — Szurdi honvéd, állva tölts! Lassan emelte fel a fegyvert, a szája reszketett, szeme elhomályosult. A százados még mindig a mellének irányította a revolvert. Csattant a karabély závára. — Tűz! _.és Guba János szökött honvéd véres fejjel zuhant a földre. A század végén valaki jaj-t kiáltott, félelmesen, sikoltva. Szurdi Péter még mindig a vállánál tartotta a fegyvert. A szakaszvezető vezényeli: — Lábhoz! De Szurdi honvéd nem hallotta. Semmit sem hallott, csak a vére dobolt az agyában, tépte, mint a gőzkalapács: — öld meg!... Öld meg!... öld meg! Pillanatok műve volt az egész. Korotnay százados szétcsapta karjait, és elterült az udvar barna földjén. A revolver nagy ívben repült ki a kezéből. Tisztek rohantak ki a házból, a legénység dermedten állt egyhelyben, mozdulatlanul, örült zűrzavar támadt, de egy rémült kiáltás mindent szétkaszabolt: — Légiriadó! Akkor fordította maga felé a gyilkos fegyvert Szurdi Péter honvéd, és elhúzta a ravaszt. Térdre esett, szájából dőlt a vér. — Légiriadó!... Légiriadó!... Vöröscsillagos vadászbombázók csaptak a városra. Bombák rob- bánták, tankok égtek, géppuskasorozatok kopogtak a háztetőkön, de az udvaron, ahol az előbb az a három lövés dörrent, csendesen, megbékélve feküdt Guba János szökött honvéd, nem messze tőle Szurdi Péter, az igaz bajtárs, és egymásra tekintett tágranyílt, már soha nem látó, szomorú szemük...
