Békés Megyei Népújság, 1960. március (5. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-08 / 57. szám
7t ÉP ÚJSÁG 196«. március 8.. K«T3 Kik kapnak új lakást Gyulán? Egyik nap hazafelé mentem a barátommal. Ifjú nős ember, családos és aflibérüő. Biz utóbbi helyzete aura készteti, hogy naponta bizonyos időt szenteljen lakásügyének. Ilyenkor sendja az albérletet és lakást keres. Mondom, hazafelé maitünk, a- mikor megállt az épülő Sztálin úti bérház előtt és reménytől csillogó szemmel megjegyezte: Majd talán ezekből kapunk... Ismerem lakáskörülményeiket, és másokhoz viszonyítva reményét kissé korainak találtam. Elhatároztam, utána nézek a dolognak, vajon kik kapnak az új épületekben lakást? A városi tanács irodájában a következőket tudtam meg: Gyulán ez évben a Sztálin út! kétemeletes, 24 lakásos bérház é- pítése befejeződik. Mellette megkezdődik újabb 25 lakásos bérház építése, mely előreláthatóan 1961- ben már lakható lesz. Az első 24 lakás kétharamdát a beruházó megyei tanács osztja el, a gyulai üzemek és intézmények legjobban rászoruló dolgozói között. Az egyharmad felett a városi tanács rendelkezik. E lakások fel- használása azok elhelyezésére szolgál majd, akik a további építkezések során lebontásra kerülő lakásokban laknak, és a kiköltözés idejére részükre még nem sikerült új lakást megnyugtatóan biztosítani. Ilyen új építkezés, mely régi lakás lebontását teszi szükségessé, már kezdődött a Szent István utcán, ahol 16 tantermes iskola létesül. A bútoripari vállalatnál, egymillió hatszázezer forintos beruházással új műhelycsarnokot é- pítenek, mely szintén két lakás kisajátítását teszi szükségessé. Hasonló a helyzet az újabb 24 lakásos bérház esetében is, iOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOj Színiuizi köpjek Blazek Mesébe illik című zenés vígjátékát játssza színházunk ezekben a napokban. Az alábbiakban az előadás két érdekes jelenetét mutatjuk be. ahol három lakás lebontásáról van szó. Épül a mozgalmi szervezetek részére is egy ház, melynek következtében néhány lakás felszabadul. Az első építkezések nem oldják meg Gyulán a lakásproblémákat, hanem enyhítik, és a további é- pítkezések lehetőségét teremtik meg. Távolabbi elképzelések szerint a most épülő bérházzal szembeni utcarészen is építenek. Ha megoldható lesz, akkor a jelenlegi kis épületek mögött indulna meg a munka, s csak a beköltözés lehetőségének megteremtésével kezdenék bontani a régi épületeket. Ez által az utca is szélesebb lesz. Bizony 2500 lakás kellene ahhoz, hogy Gyulán minden családnak önálló lakása legyen... Évről évre csökkentik a lakásgondokat a magánépítkezések is. Átlag egy esztendőben nyolcvanan építenek saját erőből és OTP-köl- csönnel lakást. Nemrég elkészült a törőzugi rész házhelyfelosztási terve, ahol magánépítkezések céljára 400 telek kerül kialakításra. Már ebben az évben 100—120 telken megindulhat az építkezés. Ez az intézkedés letöri a belső telkek uzsora- árát is. Egészen nagyvonalak* ban ez a helyzet, a gyulai lakásügyekben. Azonban nem volnánk hű ábrázolók, ha megfeldkeznénk arról, hogy a felszabadulás óta eltelt években nagyon megnövekedtek az emberek igényei. A perifériákon és a különböző egykori majorságokban megszűntek a nyomorúságos cselédlakások. Beköltöztek a városba. A városból pedig eltűntek a nyomortamyák. A fiatalok manapság népi demokráciánk jóvoltából általában nem a szüleiktől „örökölt” ágyon kezdik az életet, hanem új lakásban, új bútorokra vágynak és munkájukkal meg is teremtik, amit a- karnak. A városi tanácsnál egyre többen jelentkeznek magánépítési tervekkel. De azért tudva, hogy sohasem elég az elég — állítsuk ide merően tónak Szepessy Gyula tanító levelének néhány részletét, melyet a második világháború előtt írt Bortyuk János 43 éves gyulai földmunkás-naipszámos érdekében Horthy Miklósné „őfőméltóságú asszonyhoz”. Munkát kért Bortyuk Jánosnak és segélyt, mert mint írta: „...Szeptember elején az irgalmasság nevében kapott kiselejtezett dinnyén és egy-egy darabka alamizsna-kenyéren tengődtek, később tökmag és kukorica lett a táplálékuk, most sült tökön tengődnek. Maholnap erről is le kell mondaniok, mert fogytán van, és tüzelőjük sincs. A tanköteles gyermekek rongyos és tetves ruhában, de pontosan eljönnek az iskolába. A tetveket az anya nem tudja kiirtani, mert úgy a szülőknek mint a gyermekeknek egyedüli ruhájuk az, amelyik rajtuk van, és az egész család lakása meg van fertőzve. Súlyosbítja helyzetüket az a körülmény, hogy jelenlegi otthonukból is ki kell menniük, de nincs hová...“ Esedezéssel és a nagyra becsült jóindulat kérésével fejeződik be a tanító levele. Nem lesz haszontalan dolog, ha elolvassuk a választ: „...Az Inségakcfó keretében M> kilogramm kenyérliszt-segélyt nyújtottam. Intézkedtem az iránt, hogy a városi árvaszék által a szegény gyermekek segélyezési a- lapjából 10 pengő segélyben részesítsék azzal a meghagyással, hogy ezen összegből olyan szerszámot vásároljon (talicska, lapát), amellyel a megindult inségmun- kán jelentkezhet... írta válaszát az akkori polgármester felfelé. Ha az én barátom esetleg nem kapna abból az első szép bérházból, gondoljon egy kicsit arra: honnan is indultunk 1944-ben. Az a levél nagyon nincs egyedül a gyulai levéltárban. Jó emlékezni néha, hogy helyesen értékelhessük a jelent, ne veszítsük a türelmet, ha nem indolkolt. így is — a lakáshelyzetet nézve — világviszonylatban középen állunk. ieau&etmk Mi is megöregszünk Reszkető kezű, vastag, dóm- borúszemüveges bácsi áll a békéscsabai postahivatal egyik ablaka előtt. Mellette három fiatalember egymásnak súg valamit, nagyokat nevetnek, kezükkel hadonásznak, míg végülis félrenyomják a lábán alig állá bácsikát, aki különben jóval elébb áUt oda a befizető ablak elé. Ügy látszik, mind a hármójuknak sürgősebb a pánzfeladás. mint a munkától elfáradt hetven egynéhány éves öregembernek. Amikor a három fiatalember el- viharzott a befizető-ablaktól, az idős bácsit csaknem ellökték, és kezéből kihullott a tíz egyhé- hány forint. Mindhárman visszanéztek, de egyikük sem jött visz. sza, hogy segítsenek a már kevés erővel rendelkező öregembernek összeszedni a szétgurult forintokat. Akik e jelenetet látták, valamennyien megbotránkoztak. Vagy hárman felháborodásukat ki is nyilvánították — jogosan. A postáról távozva az egyik élelmiszerboltba siettem. A boltban — mint általában mindig — sokan volta, várakozni kellett. Fiatal asszonyok, középkorú férfiak nyomultak a pulthoz. Már jó negyedórája várok' türelmesen, amikor nem messze tőlem egy görbebotra támaszkodó néni, sántikálva mellém jön. Sírva panaszolja: egy óra hosz- szája, hogy itt áll, de nem tud a pulthoz közelférközni, hogy kilón#* kenyerét megvegye — mert a fiatalabbak mindig félretaszit- ják. Még vártam néhány percet, míg végülis szóltam az e- gyik eladónak, aki ugyan nem valami nagy örömmel, de kiszolgálta a nénit. A boltból távozva e két jelenet után minduntalan az m gondolat kísértett: miért tudunk ilyen ridegek lenni és csak magunkkal törődni? Azért talán, mert mi még fiatalok vagyunk és futja erőnkből arra is, hogy tolakodjunk? Meg arra is, hogy a már magukkal tehetetlen öregeket félretaszítsuk? Sajnos sokszor megfeledkezünk róluk, o- zokról, akiket az élet, a múlt sok-sok nyomorúsága erejüktől már megfosztott. Pedig értünk is dolgoztak, küzdöttek ők. Nézzünk csak. végig szüleinken, « reszkető kezű anyánkon, a munkától meggörnyedt apánkon — ha még álnek — és gondolkozzunk. Mert ma még könnyen félrelökjük az öregeket, de majd később, két vagy három évtized múlva-.. Mert egyszer mi is megöregszünk, ifjú barátaim... Balkus Imre Emberségből elégtelen Kinek nem esik rosszul, ha kigúnyolják, vagy foghegyről beszélnek vele? Prekopa Pálné orsó- zót, aki 36 esztendeje dolgozik a Békéscsabai Kötöttárugyárban, ilyen sérelem érte a minap. Ezt jött elpanaszolni. — Nem a gyár munkásai bántottak meg — bocsátotta előre, amikor bekopogott szerkesztőségünkhöz. Majd előadta, mi esett meg vele. A végén már könnyeivel küszködött. Történt, hogy a múlt bét egyik napján éjszakás volt. Kora reggel Szegedre utazott. Látott-futott, még evésre sem maradt ideje, annyi volt a dolga a Tisza-menti városban. Délután a kettessel érkezett Csabára és azonnal a gyárba sietett dolgozni. Három órakor, amikor már mindenki megebédelt, kezébe vette a pénztárcáját és az étkezdébe ment. Nem volt Jól sikerűit klub-eaéet rendezeti hét tax hISZ-axervexeie Péter és Vera az új „mesebeli’ és Patkó István.) lakásban. (Romváry Gizi s Kunágota községben az ifjúsági szervezet munkája éveken keresztül nem alakult ki úgy, mint a- hogy azt a helyi vezetők szerették volna. A mezőgazdaság szocialista átszervezése, mint bármely más területen, az ifjúság életében is döntő változást hozott. A községben működő Petőfi és Bercsényi Termelőszövetkezetekben is megalakult a KISZ-szervezet. A két KISZ-szervezet 4-én este az ifjúsági házban tartott közös klubestet, melyen részt vett a járási KISZ v. b. részéről Szabó István elvtárs is. Szabó elvtárs a klubestek és az ifjúsági élet jó kialakításához elmondta a tapasztalatait. Az első közös összejövetel jól sikerült. Elmondották a fiatalok, hogy még ilyen nem volt a községben, s meghívták Szabó elvtársat, hogy máskor is menjen ki hozzájuk, mert sok hasznos útmutatást adott a további munkáj-ukho: Jelentés Füzesgyarmatról Amikor a mázoló még az igazgatót is ámulatba ejti. (Károly: Gáti Sándor, Bozsena: Dénes Piroska, mázoló: Székely Tamás, igazgató: Beck György.) Három egészségügyi állomás tnüko- )űk a községben. Az egészségörök tel- jies felkészültséggel állnak a dolgozók > rendelkezésére és elsösegélynyújtás- 'baa részesítik a ,baleseteseket, m ) Március S-án délután 2 árakor tar- tolt* a nemzetközi nőnap 50. évfordulói» tiszteletére megrendezésre kerülő ) ünnepséget a helyi nőtanács. Az űn- f népségén az MHS-szervezet kuHúrcso- 5 portja adott műsort. Három brigádba! IS—15 termeli" szövetkezeti tag segíti a faültetést a Vörös CsdMag Termelőszövetkezet tagjai közül. A fásításban főleg fiaitalok dolgoznak. m Megtartották a községi Vöröskereszt egészségügyi tanfolyamának záróvizsgáját A tanfolyamat dr. Budai János vezette, melyen 35 hallgató rendszeresen részt vett a záróvizsgán, eredménye«® vizsgásom ] ebédjegye, ezért vitte s pénzt. Gondolta, hátha lehet még ebédet kapni. Ha mást nem, legalább egy tányér levest. Odaállt a konyha ablakához. Beszólt: — Szaktársnők, nincsen ebédjegyem, kaphatnék-e egy ebédet, megfizetem — és rásandított az asztalon az egyik edényre, amelyben volt még vagy 8—10 liternyi paradicsomleves. — Nincsen — hallotta a rideg, elutasító választ a gyomorfájós asszony. — Legalább egy levest adjanak. — Az sincs. — Hát azzal mi lesz? — mutált ott a levessél csaknem teli edényre. — Az kell a malacoknak — g a konyhában először csak kuncogás, majd gúnyos hahota kísérte eme szavakat. — Jól kitoltunk vele — hallotta még nevetés közben. A mosogató mami, csak így ismerik az egyik ottani asszonyt, vitte odabent a prímet. Tétován körülnézett. Sírás fojtogatta a torkát, majd mint, akit leforráztak, visszament az üzembe. Elmenőben még sokáig fülében csengett a gúnyos nevetés. — Hát egy cseppnyi emberség sincs bennük? A disznók úgy látszik, előbbvalók nekik az embernél — motyogta és arcán végigperegtek a könnyek. Lehet, hogy Prekopáné kérése talán szabálytalan volt, mert a- mikor az étkezdébe ment, már letelt az ebédidő. Egy kis emberséggel azonban teljesíthették volna kívánságát. Attól még nem dőlt volna össze a világ, és nem lett volna keserű ennek az asszonynak ez a napja. De ha már ragaszkodtak a szabályokhoz és nem adhattak (?!), akkor legalább szépen elmondták volna a kérő asszonynak, hogy miért nem kaphat egy tányér levest sem. Erre igazán nincs utasítás, ezt az emberség diktálja. Ebből pedig a Délmagyarországi Üzemélclmezé- si Vállalat ottani, konyhai dolgozói elégtelenre vizsgáztak P. P.
