Békés Megyei Népújság, 1957. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-05 / 285. szám

BEK CS MEGYEI NÉPÚJSÁG 1951. december 5., csütörtök géppé Egy édesanya szá­mára nincs drágább muzsika az önfeledt gyermekkacajnál. El­utazhatunk bármi­lyen gát bekonferáló „kis letve verseket. Nap• művésznő” egymás- közben néha azon ka­ntán énekli és sza- , pom magam, hogy valja a szebbnél szebb télapót váró és halkan dúdolom l köszöntő dalokat, il- kedves kis dalt: Ugrálnak a cipőcskék, Bokáznak a csizmák, örömünkben meglehet, Táncrakelünk mind mór. Kéz a kézbe fogva Fújjuk a víg nótát, Tapsikolva köszöntjük A jó télapókát. És várjuk, együtt i nyukám édes! Hová 'járjuk a télapót, mert I teszed a szánkót, a gyermekek öröme hogy meg ne lássam, átragad a felnőttekre amíg eljön a télapó? is. A gyermek szá- Itt már fordított a- mólja a napokat, a rányról beszélhe- szülő pedig a pénzt, | tünk, a gyerek „gon- hogy mire futja, mi- ■ doskodik” akaratán vei lepheti meg az kívül meglepetésről, ipróságot. Tegnap például a kő­Meglepetés? Alig- vetkező szavakkal fo­ka! Egyik nap a dadott: sportbolt kirakata e- „A csöpikétől kap- fott csak úgy „mellé- tam szaloncukrot (a cesen" megjegyezte a barátnője) és elvittem kislányom: „Anyu- az óvodába. Képzeld iám, azt szeretném anyu, a kiscsoporto- norrdani, hogy ne sok olyan kis butus­várj mikulásig, vedd kák, hogy azt hitték: neg előbb a szánkót, nálunk járt a télapó, lehogy elvigye vala- pedig a Pista bácsi :i más!” Mielőtt szó- boltjában vettük a ißz juthattam volna, szaloncukrot”... wzzáfűzte még: „A- Ary Róza messze vagy hosszú időre, állan­dóan fülünkben cseng az édes dallam, szívből jövő, őszinte örömét kefejező csi­lingelős. A mikulást és a ka­rácsonyt megelőző hetekben a szokott­nál is gyakrabban hallani ezt az édes muzsikát. Kicsi le­ánykám reggelenként rendszerint azzal éb­red, hogy hányat kell még aludnia, a tél­apó megérkezéséig. Legnagyobb örömére apró kis kezecskéjén egyre kevesebb uj- jacskát kell megszá­molni. Esténként is­mételten felsorolja — ki tudja hányadszor, — hogy mit hozzon a télapó. A kirakatban nap mint nap megné­zi, hogy megvan-e még az „ő szánkója” s az igazak álmát al­vó gyermek arcán megjelenő mosoly ar­ról árulkodik, hogy álmában már megér­kezett a télapó, meg­hozta a várvavárt szánkót s vidáman e- reszkednek le barát­nőjével a körgáton. . A minap örömtől ragyogó arccal foga­dott, s 'kézécskéféii mutatva magyarázta, hogy már cé&k 'eiiy- nyit alszunk s ünnep­ség lesz az óvodában, mert oda Is hoz a- jándékot a télapó. Esténként valósáaos kis színházzá alakul a szoba, s a saját ma­Bimbó Pál a lcöpülő mellett. Bi­zony ez a gép nem férne be egy parasztházba sem. De nem kevés a vaj sem, melyet Bimbó Pál na­ponta kapar ki a köpiilögépből: 10 métermázsa. Mezőberényben van a vajgyár. s naponta sok száz liter tej,folyik” az üzembe. A tejeskocsik szinte egym líra torlódnak délutánonként hogy terhűktől szabaduljanak, melyet öregek, fiatalok, gyerekek, az egész ország vár: vajat, túrót, tejszínt. Megörökítettük fényképező­gépünkkel a gyár dolgozóit, akiknek keze nyomán finom, friss vajat kenhetünk naponta kenyerünkre. A Nrakc(;iplanM a jftvö repülőgépe Alexandrov, a műszaki tudományok kandidátusa a Szovjetszkaja Pravdában cikkei* nrj a jövő repülőgéptípusáról, syies- álláfritásái szerint a jövő repülőgépe a ,.ia- kétaplan”, ez a rendkívül magasan és gyorsan repülő, újlípusú gép lesz. A gép rakétaként röppen fel a világűrbe és ren­des repülőgép módjára ereszkedik vissza a Földre. Szinte függőlegesen szökken fel a Földre. S s 12—15 000 kilométer óránkénti sebesség elérése után kikapcsolt motorral folytathatja útját. (MTI) Ami a kannában van, a gyerekek kedvenc és tápláló eledele: tejszín. Molnár József és Muzslai Ferenc dolgozik vele: Ha egy lurkó látná, mint öntik fel, hogy vaj készüljön belőle, biztosan sóvárogna: de jó lenne hazavinni, és elnyalakodni... No persze, a vaj sem rossz... nál belőlem, Samu bácsi. Beszél­jünk inkább másról. — No, jó! — ad kegyelmet lát­szólag az öreg. Tűnődik, annyira szívja a pi­pát, hogy lyuk támad a képén, majd nyájasan, szinte rokoni szeretettel kérdi: — Maga ide, erre a vidékre valósi, igaz-e? — Igaz. — Akkor biztos tudja, emlék­szik még rá, mi az, hogy hlm- pór? — Hát persze. Málna, Málná­nak hívják magyarul a lumpért; — No, jó... Hát azt tudja-e: mennyit, hány ezer forintot hoz * annak a bizonyos hirnpérnek a kataszteri holdja? — Azt nem. — No, látja. A gazdám vi­szont, Pungor Ákos, akit má’ mondtam, ü bezzeg tudta. Any- myira tudta, hogy tíz, hallja? tíz teljes katasztert tétetett tele a vesszejével. Nekem: a kertész­nek meg puskát akasztott a vál­lárára, hogy azt mondja: „Ker­tész, úgy vigyázzon rá, hogy a felesége pöndölére se jobban!” — Aztán mi lett? — Mi? — hunyorog ravaszul, szörnyen ravaszul az öreg. Az, hogy megyeik én eocer, ktlenc- száztízben. nem sokkal Péter- Pál után. kerülöm a kertet, az­tán mit találok úgy az eleje fe­lé, mingyá’ a filagóriánál? F>gy pipaszárat..! Az a filagória, az főző üstnek is dicséretére vál­na, ellenben Samú bácsi — mintha meggondolta volna ma­gát — elkomorod-ik, vállat von, s rám se néz, úgy veti oda: ~ — Engem... Mondd valamit a karláns. Csak rosszul mondja, Mer’ én má‘ régebben, én ké­rem, má‘ kilenszáztízben is kap­tam prémiumot. — Kitől? — A gazdám: Pungor Ákos nagyságos úr adta. — Ügy? — szontyolodok el, mert ember vagyok, esendő, biztosra vettem, kárcavendve vártam a „szabvány-nv i latko- zaf’-ot. s most tessék: egyből, játszva kontráz meg ez a tapin­tatlan. az öntudatot még hírből sem ismerő vénség. — Úgy bizony! — mondja fe­lülről, kitanítva, s nd: még nevet is, csak úgy remeg a szája az alatt a ritkás, seszínű kócbajusz alatt. — Aztán — nyelek egy na­gyot, hogy időt nyerjek: erőt ve­hessek magamon — mennyi volt, hány korona az a fene nagy prémium? — Sok! Egy valóságos kis va­gyon... Nem hiszi? Nem én! — Pedig elhiheti... Azlán Véli-, e, mér’ kaptam? No. miért? — Nyomozásért... — Á! — koseredek el végkép — maga csak ugrat, majmot csi­iudja-e mi, kai-társ? — Hát... olyan hűsölő. Olyan lugas-féle, csak fala is van. — Másu*t, másnál. De Pun* gór Ákosnál nem az volt. — Hát? — Kertiház. Ablakkal, ajtó­val, meg aztán kulccsal. Mer* ollyan egy „áldott*’ házsártos felesége volt Pungornak tudja, hogy mikor nem bírta tovább elviselni a jóságát, oda: abba a filagóriába szokott menekülni a szerencsétlen... Pipa, bor, könyv, eccóval minden megvolt ott, a- mi a férfiembert csak gyógyí­tani tudja. S bútor is, tiszta bőr, meg aztán ruhák, fehérnemű is, hogy mikor zengett az ég, hát tisztáért se muszájjon a kastély­ba visszaóvakodni az úrnak.., No, hát itt, ez előtt a filagória előtt leltem én, kartárs, azt a bizo vos pipaszárat. Nézem, for­gatom, látom, hogy meggyfa. No, de a szopókája! Hű, az fene uras, az színtiszta borostyán! Sárga .hogy a pergetett méz se sárgább, aztán nem akárhogyan — menettel szolgál bele a szár­ba... Netene! — mondok. — Csak nem az úré? Azzal fordulok, né­zem, hogy van-e madár a kalic- kába? S mit látok? Egy lyuikat, kartárs, de jő nagyot, a fal tö- vibe ásva. No, lármát csapok én, hogy tolvaj, .tolvaj, kárámolták a f ilagóriát! Az ispán csöndé- rekért futtat, Pungor káromko­dik, az istent húzkodja lábúnál URBAN ERNŐ PIPA-PREMIUM A vállán háromnegyed század terhe, fejét megeste a dér, ha palántáival babrál, vagy rózsát szemez, okuláré billeg az orra nyergén, de egyébként — ami az evés-ivást, a mély, egyvég- iőben való aluvást, de főleg, a- mi a munkát illeti — Széli Sa­mu bácsi még ugyancsak „ak­tív*’. Annyira az, hogy legutóbb, mikor a járás székhelyén stan­dot kellett a téesznek nyitni, mert Samu bácsi keze alatt ak­korára nőttek a káposzták, mint ogy-egy suszterszék, hát okleve­let és kerek ezer forint prémiu­mot is kapott. A pénz azóta „elyáltódott*’: öekecs, egy pipaforma kis kály­ha s egy üveg „Casino-rum” lett belőle. Az oklevél azonban meg­van, üveg alatt van, a lakásán őrzi Samu bácsi: egy takaros, fehérfalú szobácskábán, amit vagy két esztendeje „közgyűlési határozatból kifolyólag” az ü- vegház végéhez ragasztottak hozzá a kőművesek. — Ez igen! — mondom. Ez aztán oklevél! — Ál — hárítja el magát a dicséretet. — Van éhből tnás­Huszár György és Szűcs Mihály érdekes munkát végeznek.w.Kéiv-, savval csapatják ki a túvqt,, melyet aztán nem a „konyhán" értékesíte­nek, hanem fontos ipari termék­ként hasznosítják: ebből készül többféle műanyag. A jelentőségét talán egy mondattal is kifejezhet­jük: külföldre is szállítjuk az ipari túrót, természetesen valutáért! És egy felvétel az ellenőrzésről. Demeter Géza művezető fajsúlyoz- :a a tejet. Reméljük nem sok kút- víz van benne... nak, másutt is. Csak éppen a név rajta a diferencia. — Az is elég. Mert... gondol­jon csak bele, Samu bácsi: ha van, hány kertész van, aki mint maga, hetvenöt esztendős korá­ban kapott oklevelet? — No-no, — hátrál meg. s tűnődik el erre a „hetvenkedve" is szálas, sudárderekú öreg. mert ami igaz, az igaz. A kor, a hetvenöt esztendő egymagá­ban sem kicsiség. Eró, tölgyfa­természet kell hozzá, hogy meg ne rokkanjon alatta a hordo­zója. Ami pedig a kitüntetést s a magját: „prémium”-ot illeti?.. — Hát... mond valamit a kar­társ, — nyugtázza végre az el­ismerést Samu bácsi. Bólogat, kisújjával ügyes kis makra-pipájába kotor. No gondolom magamban, egy kis türelem még, s mire „sze- nyel", majd teli hassal füstöt bocsát a pipa, elhangzik, világot lát a nyilatkozat is, mely bükk- f any elven: újság- és rádióripor­tokból ellesett frázisokkal a je­len g a múlt közötti különbsé­get „hozza ki” az adott eset­ből. A pipával nincs is baj, akko­ra füstöt lök, hogy egy kátrány­

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom