Békés Megyei Népújság , 1957. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-01-06 / 4. szám
Békés megyei Népújság 1957. január 6., vasárnap Epiláfium Vem jártam én Párizst soha És Velencében nem szerettem, Magyar tájak pora, moha Temetett el szép lassan engem. Nem láttak márvány paloták És nem hódoltak úri népek, Szűkös sikátorok során Hirdettem hittel én a szépet. A jegenyék testvére én. Zokogtam a magyar viharba S a hant alá úgy térek én. Mint a mag, mely kihajt tavaszra! JUHÁSZ GYULA-------------G-------------Sz erkesztőségi üzenetek S. Sándor, Ráhorteieo Versét megkaptuk, meleg sorait köszönettel vettük. Szeretnénk, ha bővebb beszélgetésre felkeresné szerkesztőségünket valamelyik délelőtt. Üdvözöljük. csert (ininozó mtumb An*!Wil írtak, Igen komoly ügy, köszönjük, hogy felhívták ilyen ; dolgokra a figyelmünket. Azon- j ban úgy véljük, helyes lenne, ha személyesen is megbeszélhetnénk a tennivalókat. Feltétlenül vá-: runk még levelet — de névvel együtt. Fekete Jenő „József Atilla“ mmWm Heget teszünk kérésének, levélben is válaszolunk. Egyelőre azonban arra kérjük, hogy rövi- debb verseiből küldjön lapunknak. Üdvözöljük. Is. Vilmos tanár, Sarkad Köszönjük nívós, harcos írását. Közöltük. Kérjük, írjon másról Is. Várjuk levelét. Üdvözti a szer- kesMőség. Egy délelőtt Thália templomában Fagy, köd, didergés űzi az utcán az embereket, sietős léptekkel dolguk után. Fázik a testünk a cibáló, metsző szélben, de a lelkünk is didereg, közeli szenvedések, alig múlt bánatok átka nehezen oldódik. Kutatjuk, keressük, egyre követelőbb vággyal a szépet, a megnyugtatót, keresünk egy kis vidámságot, ha az nem is több néhány óra vidámságánál. Kell, nagyon kell máx* a szép, kell, hogy újra találkozhassunk a szíveket, lelkeket melengető szavak, a muzsika, a tánc, a költészet varázsával. Már halottnak hittük a szép varázsát, amikor hír érkezett új, nagyszerű hír: a három múzsa —• Thália, Terpsziehorés és Euterpé — a komédia, a tánc, a zene múzsái életet csókoltak szolgáik szzívébe, és a csókok tüze hatalmas erővé vált: néhány nap még és a Jókai Színház színpadán felgördül a mesék függönye — újra kezdődik a játék. Olyan jó erről szólni, hiszen érezhet-e mást az ember, mint végtelen reményt: mégis élünk, mégis élni akarunk és nem akárhogyan. Sásdi Jenő, igazgató annyi tervről, annyi elképzelésről, de millió gondról is beszél. Nem könn ű néhány szóban mindazt elmondani, amiről közel félórás beszélgetésünk során szó esettj Bánk báu: Kiss Ferenccel a címszerepben — Igen, Katona József tragédiájával nyitunk most, január közepén, és a magyar színjátszás egyik kimagasló, nagy művésze: Kiss Ferenc alakítja a címszerepet. A tárgyalások még folynak, bízunk a sikerben. Bemutatjuk a „Néma leventét“, a címszerepet azonban filmgyári elfoglaltsága miatt nem Ladányi Ferenc, hanem Szakáts Miklós, a Néphadsereg Színházának művésze alakítja. Három estén játsszuk a „Néma leventét,“ A további tervek között egy Shakespeare-darab, Illyés Gyula: „Fáklyaláng“-ja, a Csárdáskirálynő új szereposztású bemutatása szerepel. — És január végén: a „Mária főhadnagy!1 Címszerepében « színház új, Budapestről szerződtetett művésznője mutatkozik be a csabai közönség előtt: Dévay Kamilla; Rendező, aki a jót is rossznak tartja Ne vegyük halálos komolyan az előbbi megállapítást, mert Gáti Sándor rendezőről nem is lehetne rosszat mondám. De hái> jó rendező-e az, aki mindenre azt mondja: „gyerekek, ez nagyszerű!“ Vagy másként: van-e olyan rendező a túl ágon, aki nem talál hibát semmiben? Nincs, és Gáti Sándor is úgy beszélt a próbaszünetben, hogy „gyerekek, ez nem ér semmit!“ Ha azonban eh« hez a megállapításhoz hozzátesszük azt, amit Gáti Sándor barátunk „hivatalból“ levont, akkor őszintén jelentheti az újságírói ragyogó produkció lesz a „Mária főhadnagy.“ Már a rendezés elképzelése is bizonyítja ezt — szóljon hát erről a rendező: Szép mese, felnőtteknek ■— Uj stílust akarunk teremteni és nem a régi operai t-sablon- ra húzzuk a „Mária főhadnagyot“. Aki jó, az nagyon jó legyen, akii rossz, az nagyon rossz, ami szép, nagyon szép — egyszóval: igazán mesélni akarunk, dallal, tánccal, muzsikával. Az operett minden színe ragyogjon: ezt szeretném megvalósítani. És a díszletek? Ott is új utat keresnek. Kissé stilizált megoldásokat választottak, a színpad előterét pedig képkeretszerűen képezik ki, goblein-függönnyel — hogy még megkapóbb legyen aa operett mese-varázsa... A szinésíklubban, egy fekete niellett Dévay Kamilla első interjúját adja Békéscsabán, a Népújság munkatársának. A színészklubot halk zsongás és a párolgó fekete illata tölti meg, az újságíró jegyzetlapjait pedig néhány kedves, őszinte mondat: Dévay Kamilla szavai, — Budapestről jöttem: főiskolai diplomával és nagy-nagy ambícióval. Hogy mi az első benyomásom Békéscsabán? Tetszik a város, és úgy hallom, nagyon szeretik a csabaiak a színházat. Sok kellemes, szép percet szeretnék adni ennek a közönségnek, remélem, sikerül. Mosolyog: —• Érdekes ugye, drámai színésznő vagyok és mégis operettben lépek fel először? Nagyon kedves nekem a „Mária főhadnagy" és imádom Huszka Jenő muzsikáját — talán elég ennyi is. Gáti Sándor, a rendező órájára néz: — öt perc múlva folytatjuk a próbát! — és búcsúzik. Az újságíró is ezt teszi, és nagyon sok sikert kíván a Három Múzsák szolgáinak, és olvasóinak elárulja még azt, hogy Dévay Kamilla, az új művésznő bizonyára rövid időn belül Békéscsaba színházlátogató közönségének kedvence lesz, nemcsak azért, mert megkapó jelenség, hanem azért is, mert diplomája mellett tehetséget is hozott magával. Egy délelőtt Thália templomában a dal, a muzsika, a szép szó hullámain röpíti az embert, és az első színházi est sok nehéz hét után, a szív és lélek első nagy ünnepe lesz. — SASS ERVIN — áAAAAAAAAÁAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAt * A M A A A tAAAAAAAAAAAAA Az a nagy világomlás, melyben százmillió emberi élet elpusztult, f melyben városok égtek hamuvá, melyben vitéz nemzetek ugyancsak vitéz nemzetek ellen, fajok fajok ellen, vé- gül már osztályok osztályok ellen harcoltak nemes düh vei, sőt, amelynek I egyes fázisain belül lakók a házmesterek ellen és viszont is életre-halálra I küzdöttek, amelyben azután a termelést mindaddig ellátó óriási és komplikált gépezet is elakadt, összetört és elpusztult — szóval ez az egész átalakulás, ez a hősi kor, ez a tettek ideje, ez az általános vitustánc, ez a pokol, ez a kataklizma, valamint „Untergang des Abendlandes”, sőt szükséges átmenet egy boldogító korszakba, ez az okvetlenül elmaradhatatlan beomlás egy később megint csak boldogtalanná váló további korszakba —, ez az egész r‘ a következőképpen kezdődött: A „Kis mocskos”-hoz címzett nyári vendéglőben haraptuk a füstöt és a - sörszagot én és barátom: Baltaszöghy, Tehát nem künn a kerthelyiségben ültünk. ahol a cigány cerkovicot húzott a kedélyek alá, ahol a hivatalnok öt pohár spriccerrel próbálta végleg elintézni a sértést, melyet aznap délelőtt a főnöke a fejéhez vágott, ahol bájos nőcskék a tündérek jószívűségével kínálták két-három szemmel lovagjaikat abból a tányér cseresznyéből, melyet az fizetett —, nem itt, hanem bent ültünk a vendéglő első szobájában, egy-egy pohár sör mellett. Rajtunk kívül még néhányan csámcsogtak a teremben, s bolondokat beszéltek. Hát amint éppen ülünk, üldögélünk, egyszercsak eszembe jut ám, hogy ezzel a Baltaszöghyvel valami kis megbeszélni valóm volna. Igen óm, de ezek a moslék figurák úgy ordítanak itt a közelünkben, hogy a saját szavamat se hallanám, ha éppen szólnék. Intek hát Baltaszöghynek, undorodó képet vágva, hogy menjünk át másik szobába, a középsőbe, ott Á4 f trítfiílz’ Nagy Lajos: Háború magunkkal az üres két poharat. Letelepszünk s éppen kezdem: — Hallgass csak ide! De ebben a pillanatban beszéd üti meg a fülemet, mely a szomszédos harmadik, legbelső szobából szivárog ki. Tátjuk a szánkat, én szólok: — Figyeld csak! És hallgatunk, figyelünk, egészen közel húzódunk az ajtóhoz, most már minden s„ó jól érthető. Nem cifrázom sokat: ott tanácskoztak a véresfejűek! Mindnyájan tudjuk ma már, hogy ők indították meg az egész rettentő, hogy is kezdjem csak... világomlást, hősi kort, tettek mezejét, poklot és kataklizmát, miegymást. Akkor persze még senkinek semmiről sejtelme sem volt, ilyesmit, ilyen világomlást, miegymást el sem tudtak az emberek képzelni, vidám krokikat olvastak s az azokban evickélő fantáziácskát is már zsenialitásnak bámulták, hisz1 mondom, odakünn is gyönyörrel hallgatták a cerkovicot, nyugodtan itták a sört, a külvárosokban szokványos kétségbeeséssel űzték a munkásasszonyok vérszegény csemetéikről a poloskákat, a vidéken, például az aranykalásszal ékes magyar’ rónaságon épp akkor tört bele a földtelen paraszt foga a fekete, kővé száradt sárkenyérbe, szóval és azaz: teljes pompájában virult a béke. Mi még a lélegzetünket is visszatartottuk és úgy figyeltünk. Benn tanácskoztak a véresfejűek, minden szavukat hallottuk, az egész világveszej- tő terv már készen volt, a mindenség már alá volt aknázva. Hallottuk egymásután a legborzalmasabb részleteket, amint dübörögve vonultak föl. Már tudtuk, hogy másnap reggel kezdődik a világomlás, pokol, kataklizma, b fejünkön a koppanás. Először is dinamittal fölrobbant•íólr ‘Dáviacl- Wóf várnst lí*ftnf.Pnf*k 9ZUrokkal. s a szurkot fölgyújtják. Ezer dreadnought fut ki a sík tengerre, s lőni kezdik egymást, miközben egyenként süllyesztik el őket a tengeralattjárók. Ezer léghajó emelkedik a felhők fölé, s ezek lefelé, bizonyos rögtön mozgósított, úgynevezett védelmi csapatok pedig alulról fölfelé lőnek. Lőnek, robbantanak, szúrnak, vágnak, égetnek, rohamoznak, mérgeznek, nyársalnak. Japán alatt mesterséges földrengést idéznek elő. Borneo szigetét elsüllyesztik. Az Aetna zsilipjeit megnyitják. És így tovább! Gyönyörű lesz, grandiózus lesz, egész a végső diadalig! Közben az lesz a legmulatságosabb, hogy ez az egész hecc helyenként és időnként a legzseniálisabban komplikálódik. Például egyszercsak minden ok nélkül elrendelik, hogy minden kecskeszakállas férfit ki keil végezni. Egyes kategóriákat, melyek a társadalom tetveinek összességét foglalják magukba, elszállítanak a Fekete-erdőbe, ott egyenként egy-egy faszái tövéhez ragasztják őket, s az egész erdőt a vagonokon odagyűjtötfc szörnyű mennyiségű higanykenőccsel kenik be. Más kategóriát, melybe a vérszopók tartoznak, úgy végeznek ki, hogy egy hatalmas falhoz illesztett létrán kell az áldozatnak mászni, s ekkor egy óriási vas gólemembert, borzalmas hüvelykkel, villamos szerkezettel mozgásba hoznak, a gólem egy dühöset sziszeg, s a falon mászó delikvenst elkeni Vagy: a V-vel kezdődő nevűeket egyszerűen felakasztják, de mind. Ezt az utolsó ötletet — mint pótindítványt —— most a legutolsó órában indítványozta valaki, s az indítványt elfogadták. Valaki más azt indítványozta, hogy az akasztást ki kell terjeszteni a B-vel kezdődő nevűekre is. Megremegett mellettem a barátom. Balta- RZftohv. Ezen az indítványon sokáig vitatkoztak. Kihallatszott egy hang, ismerős hang, de nem tudtuk kivenni, kié i— hangosan, röhögve mondta: — No, ha ezt hallaná az a hülye Baltaszöghy, alaposan be lenne gyulladva! A véresfejűek kacagtak, de az indítványt elvetették. Tovább részletezték azonban, mintegy szürcsölő kéjjel, a legkegyetlenebb szörnyűségeket, Még ma is hihetetlenek ezek, pedig azóta átéltük valamennyit, valósággá váltak. Illetve, aki már átélte, mert szegény Baltaszöghy például elveszett bennük, vagyis hősi halált halt. Leásunk a Szahara közepébe — hangzott monoton szárazsággal — és ekrazitot viszünk le, a folyami hidakat középen kettévágjuk, a Gobi-sivatagra vizet bocsátunk és így tovább. És mi ketten mindent hallottunk. Mindent megtudtunk előre s már nem volt mentség. Egymásra néztünk. Én fáztam és reszkettem, nem szégyelem bevallani. Barátom, Baltaszöghy, olyan fehér volt, mint a lepedővel borított seprőnyél, azaz a kísértet ö is reszketett egész testében, az ajka megmegrándult, zavarodott szemével keresztbe nézett. Egy ideig nem tudtunk hangot adni, csak néztünk, bámultunk egymásra. Végre én vettem erőt magamon, s hebegve szólaltam meg: — Hal-lott-ttad e-ezt? ő fojtott rémülettel lihegte: Hallottam! — Szörnyűséges! — dideregtem én. — Hihetetlen! — búgta ő s a keze ökölbe szorult. Mindíárt folytatta Is és csak úgv ömlött belőle: — Hihhetettlenn! Hallattlann! Rettentő! Elképesztő-ő! De meg fogom tudni, hogy melyik volt! Kinyomozom, ha addig élek is! Hogy ki volt az az elvetemült gazember, aki engem hülyének nevezett! 1920.
