Békés Megyei Népújság , 1956. november (1. évfolyam, 1-22. szám)
1956-11-17 / 11. szám
1958. november 17., szombat Békés megyei Népújság Elzavarták a sztrájkra buzdító Vsfcetb Józsefei és Fekete Józsefei Harcban a munka jogáért Csütörtök reggel hét óra után két férfi jelent meg az Orosházi II. számú Téglagyárban. Motorkerékpárral érkeztek az Orosházi Vas- és Kályhaipari Vállalattól: Vojcech József ÜB-elnök (bőrkabátban) és Fekete József. Az üzem dolgozóit arra akarták rávenni, hogy álljanak le, ne dolgozzanak. Az egyik téglagyári dolgozónak 100 forintot kínáltak, hogy vegyen rajta zsírt magénak és ő is szítsa a sztrájkot. A dolgozók és a telepvezető megadták nekik a választ: — Mi nem sztrájkolunk, keresni akarunk! — Dolgozunk, mert kell a tégla a pestieknek. A maga feje felől biztosan nem lőtték ki a házat, a- zért uszít a sztrájkra! — Maguk a Barneváü dolgozóit sztrájkra bujtogatják, a pestiék meg éheznek. Nem szégyenük magukat? — Maguk a fasiszták szekértolói, menjenek el innen! Éles vitában ilyen határozott, elutasító vélemények hangzottalt el. A munka ment tovább Tíz óra híjban két fiatal érkezett kerékpárral. Amint a sin mellett haladtak befelé, a téglagyári asszonyok méltóképpen fogadták az újabb sztrájkra búitokat: — Jöjjenek csak ide, majd meg- sztrájkoitatjuk magukat! — mondta az egyik fiatal asszony fenyegetően. — Mi keresni akarunk és nem sztrájkolunk — mondták újra többen. A Békés megyei Tanács VB Gyámhatósága A megyei tanács gyámhatósága ezúton is felhívja az iskoláik igazgatóit ée a járási, városi oktatás« osztályok gyámügyi előadói figyelmét, hogy a bejelentett örökbefo- gadni szándékozó szülők névsorát 1956. november hó 24-ig juttassák el a megyei tanács VB oktatási osztály gyámhatóságához, hogy a további intézkedéseket a gyermekek leszállítására vonatkozóan meg tudja tenni. Szarvason már of alapszervezeíbea tartottak fajig? ülést Egy képről az utódoknak Ne higyjétek el drága véreim, kései utódok, hogy 1956-ban any- nyí történt volna csupán: közel bolygóit a Mars a Földhöz, magas- va-szélesre szabták a férfinadrágok hajtókáját, s a nők hosszá évek után újra megkedvelték a kalapot. Bizonyára az is a történelemhez tartozik, mikor jártak a nők turbánban, miitor kendőben; a rövid szoknya és a hosszú szoknya apálya-dagábja, a lapossarkú cipő és a tűhegyű topán versenye stb. Mégis boldoguló barátaim, fiáik az elmúlt korokból csettintve kaptok minden kis pletykán, mert a történészek évsz&mam túl a mindennapok apró-cseprő dolgaiból érzitek meg az elmúlt idők. vérkeringését, én mégis néktek az 1956-os esztendőből egy képet mutatok fel. Egy fényképet, amelynek technikája, fényárnyék élessége bizonyán elmarad a ti korotok fényképezése mögött, de mindez nem számít, a kép mégis hű hírhozója a szinte nevesincs embertelenségnek, a pőre bosszúnak, erabertszenmjező vérengzésnek. Ellenforradalmi banditák megöltek egy kommunistát, szuronnyal átszúrták a száját. Egy ember fekszik vérébe fagyva a padlón, egy ember, akire azért csapott rá az állati bosszú, mert kommunista i>olt. Vére felfreccsent a falra, úgij fekszik saját vére alatt a padlón az ember, akit én nem ismerek. Nem tudom milyen volt: kedves vagy keserű-e, szellemes vagy komoly, siratom ezt az iismeretlen ismerősi, mert mégis csak tudom hogy ki volt. Abból, hogy meggyíl- kolták, tudom. Csak abból tudom, hogy a vöröskereszttel álcázott fegyverekkel együtt becsempészett nyilasok és Horthy-tisztek, előbújt s tizenkét évig lapuló gyilkosok áldozata, lett. Ez nekem elég és nektek is elég lehe^ boldogéig barátaim. Ha visszalapozzátok majd az újságokat, a füst és pernye, a vér s a romok íze-színe csap meg majd benneteket, amikor 1956 októberének Magyarországáról olvastok. Történészek pontosan és tisztán felmutatják majd azokat az okokat, a történtek csomósodó ellentmondásaiból kibogozzák majd az igazságot. Én most nem étről akarok írni tinéktek, én most csak a I vérébe f agyott emberről tudok ír* ni. Akik megkínozták és megölték — mint akik jól végezték dolgukat — odafektették melléje Lenin képét. A halott ott fekszik az emberiség színe előtt, a történelem előtt: előttetek maradék társak egy Lenin-képpel a mellén. Na higgyétek, hogy személyes bosszúról volt szó, ne higgyétek! A Le- nin-kép mindent elmond. Ne higy- gyétek, hogy véletlenről van szó. Lenin-kép... öt akarták meggyilkolni, igen. a holtan is élő és halhatatlan Lenint, a leninizmust, a szocializmust. Elbújtak valahol Nyugaton, vagy Pesten tizenkét évig bólogattak, buzgóliwdlak, gyűlölködtek némán s most kihasználták a nép jogos és indokolt és haladó, a szocializmust megerősítendő mozgalmát: előugrottak, világra úgymint 1919-ben... De 1919 nem ismétlődhetett meg. Akkor a magyar kommün megbukott, eltiporta az ellenséges túlerő. Most hiába gyilkoltak, akasztottak a bosszú fehér izzásában égő terroristák, a szocializmust ma már legyőzni nem lehet. Eszterházy már Becsben volt és dörzsölte a kezét, egy Harthy-sor már megindult Pest felé, ki tudja milyen ré- : menyekkel. De 1919 nem ismétlődhetett meg. És nem is fog soha megismétlődni! Ezért mondom hát, csáp csun dolgok i túl keressétek majd elő ezt a képét is barátaim. A tragédia, a gyász megmarkolja majd a szíveket, de gondoljátok el: így tört előre az élet napjaitokig. Én nem áltatom magam azzal, hogy I a ti világotok problémáikul lesz és gond és fájdalom addigra eiüzeiik az embertől. De abban, bízom, hogy ^munkánk és harcunk valamiként \ hasznotokra lesz, hibáinkból tanultok, s az áldozatokra teljesebb emberségetek, hevével emlékeztek vissza. Ez a kép is emlék lesz: do- ! kumentum, arról a korról, amely- i ben a szocializmusért meghalni is kellett, amikor a szocializmusnak gyilkos ellenségei voltak. Mert les* i ágy is, hogy a szocializmusért csak élni kell majd, élni érte, élni s ' ennek megmondhatói ti lesztek barátaim. SZÁSZ JÁNOS (Megjelent a Román Népköztársaság Előre című lapjában.) MAUPASSaNI': SIMON APJA Az elkövetkező három hónapban a nagy darab Philippe gyakran ment el Blanchotte háza előtt és néha-néha, amikor az asszony az ablaknál varrt, nekibátorodott, s megszólította. Blanchotte udvariasan felelt neki, mindig komoly maradt, sohasem nevetgélt és nem engedte be házába. Mégis •— hiszen minden férfi ostoba ■— olyasfélét gondolt, hogy az asszony néha elpirul, amikor vele beszél. De olyan nehéz az elvesztett jóhírt visszanyerni: s ha sikerül is, nagyon törékeny. Hiába volt Blanchotte gyanakvó és tartózkodó, máris fecsegtek róla. Simon azonban nagyon szerette újonnan szerzett apját, majdnem minden este, amint a munka befejeződött, sétára indult vele. Szorgalmasan járt az iskolába és osztálytársaival na gyón önérzetesen viselkedett, soha nem felelt nekik. De a nagy kamasz, aki először megtámadta, egyszer megint csak odaszólt neki: — Hazudtál, fiam! Nincs apád, szóval nem is hívhatják Philippe-nek! kér— Miért ne volna? dezte Simon izgatottan. A kamasz kezét dörzsölte. ■=» Mert ha volna, férje lenne az anyádnak. Simont megzavarta a helyesnek látszó érvelés, de azért így felelt: — Mégiscsak az apám! — Hát az lehet... — röhögött a kamasz —, de azért nem egészen. A kisfiú lehajtott fejjel, tűnődve ment az öreg Loizot kovácsműhelye felé — Itt dolgozott Philippe. Ezt a kovácsműhelyt sűrűn körülállták a fák. Bont nagyon sötét volt, csak az óriás tűzhely vörös fénye világította meg hatalmas lobbanásoklcal az öt, meztelenkarú kovácsot, akik siketítő csattogással verték az üllőt. Álltak, vöröslöttek, mint az ördögök, szemüket az izzó vasra szögezték, melyen éppen dolgoztak; nehézkes gondolataik együtt jártak az emelkedő és lehulló kalapáccsal. Simon észrevétlenül lépett be, halkan odament és meghúzta barátja kabátját. A férfi hátrafordult. A munka megakadt, valamennyien figyelmesen odanéztek. Ebben a szokatlan csendben szárnyalt fel Simon törékeny gyerekhangja: — Ide hallgass, Philippe! A Michaud-fiú azt mondta ma, hogy te nem vagy egészen az apám. — Már miért ne volnék? — kérdezte a kovács. A gyerek ártatlanul felelte: — Mert nem vagy a mama férje. Senki nem nevetett. Philippe, a kovács, az üllőre támasztotta a kalapácsot, s fejét hatalmas kezére hajtva, elgondolkodott. Négy barátja nézte, s az óriások között a kis Simon szorongva várt. Végül az egyik kovács — mintha csak mindnyájuk gondolatát mondta volna ki — Philippe-bez fordult: — Pedig rendes, jó lány az a Blanchotte... és tisztességes, ha meg is járta... Jó feleség lenne egy becsületes férfinak! — Igaz! hagyta rá a másik három. A kovács folytatta: Aztán az ő hibáto-e, hogy elbukott? Azt mondták neki, feleségül veszik... Hány asz- szonyt ismerek, akit ma mindenki tisztel és ugyanazt tette. — De mennyire! —- felelte kórusban a másik három. Az első tovább beszélt: — És csak az Isten tudja, menynyit kínlódhatott szegény, amig egyedül nevelte a gyerekét! Menynyit sírhatott, soha nem járt sehová, legfeljebb a templomba! — Igaz, igaz! — helyeseltek a többiek. Csak a fújtató lihegése hallatszott, amint a tüzet élesztgette. Philippe hirtelen Simonhoz hajolt. — Menj haza és mondd meg a mamádnak, hogy ma este beszélni szeretnék vele. Azután vállánál fogva kitette a gyereket. Visszafordult munkájához; az öt kalapács egyszerre zuhant le az üllőre. Késő estig verték a vast, erővel, hatalmasan, vidáman zengtek az elégedett kalapácsok. De ahogyan ünnepnapokon a székesegyház nagy harangjának zúgása kiválik a többi harang szavából, Philippe kalapácsa is túl- haráogta a másik négyet, amint óriási csatornással másodpercenként le-lecsapott. Kigyúlt szemmel, szenvedélyesen dolgozott, valósággal szikraözönben állt. A csillagok már magasan fénylettek, amikor kopogott Blanchotte ajtaján. Vasárnapi ruháját öltötte magára, tiszta inget vett, a szaikállát is megfésülte. A fiatal nő megjelent és zavartan mondta: *— Nem illik ilyenkor este jönni... A kovács felelni akart valamit, de csak dadogott és zavartan állt előtte. — Megértheti, hogy nem szeretném, ha megint a szájukra vennének — tf te hozzá az asz- szony. Most hirtelen megszólalt a férfi: — Mit árthat magának, ha a feleségem lesz? Semmilyen válasz nem-jött, de mintha azt látta volna: a sötét szobában valaki meginog. Gyorsan belépett, s a kis Simon, akit már lefektettek, egy csók bizonytalan neszét hallotta. Majd néhány szót, anyja halk szavait. Ekkor váratlanul azt érezte, hogy barátja felemeli; herkulesi karjában magasba emeli és ezt kiáltja: — Megmondod a fiúknak, hogy Philippe Rémy, a kovács az apád! És akárkinek leken egyet, ha bántani mer téged! És másnap, amikor már az osztályban ültek, az első óra előtt a kis Simon felállt, sápadt volt, az ajka remegett, de csengő hangon kiáltotta: *— Az én apám Philippe Re- my, a kovács! És azt mo: dta: akárkinek leken egyet, ha bántani mer engem! • Most aztán senki nem nevetett. Jól ismerték Philippe Remyt,. a kovácsot, — ez aztán olyan apa volt, akire mindenki büszke lehetett. (illés Endre fordítása) Hivottság alakúit «* iVöíí-6«n Egyiptom segélyezésére Közéleti vezetőszemélyek, a Kémet Demokratikus Köztársaság kormányának tagjai, tudósok, művészek és szakszervezeti kül- j dőltek Berlinben gyűlést tartót-1 tak. A gyűlésen bizottságot alakú toltak Egyiptom segélyezésére. A bizottság elnökéül Brugsch professzort választották meg. kás-paraszt kormány mellett, és fogadták, hogy megvédik a szocialista vívmányokat. így többek között a Dózsí rSZ-ben, az állami gazdaságban és más helyeken. A párttagok állást foglaltak a niunazzal a kéréssel fordul a megye j valamennyi polgárához, hogy akik : a harcdk következtében árván maradt gyermekekéit kívánnak örök- befogadói, azok mielőbb, ds lekésőbb november 22- ig jelentsék be ezen szándékukat az iskolák igaz- : gátéinál, vagy az illetékes járási, i városi tanács VB gyámhatóságánál. Az örökbefagadni szándékozó szülőül közöljék pontos lakcíműket, s azt hogy—milyen nemű és életkorú gyermeket kívánnak "'rökbefogadni. Ha itt eltanácsolták őket, hát felkeresték az I. számú Téglagyárat. Ott le is állt a munka. Az események során a II. számú Tég] agyúiból telefonon beszéltek az I. számú Téglagyárral. Ismertették a történteiket és kérték, hogy ők is dolgozzanak. Tizenegy órakor már az I-es számúban is mimikához láttak. Pénteken reggel a II-es számú Téglagyárban tovább fokozódott a sztrájkellenes hangulat. Az volt az j egyöntetű vélemény, hogy próbálja csak meg valaki őket sztrájkra erőltetni, fenyeget™, vagy megvesztegetéssel kísérletezni, majd megkapja a magáét. A téglagyári igaz magyar hazafiak most azért harc óinak, hogy I legyen joguk dolgozni, szent ma- I gyár hazájukat építeni. A rendes emberek nem sztrájkolnak- hangzott a válasz. — Dolgozza- j tok ti is, mert majd nem lesz mit; ennetek!... i A II. számú Téglagyár dolgozói egységesen léptek fe! a nemkívánatos emberek ellen. Egyhangúlag akarták a munkát, ezért volt siker® a fellépésük. Egy valaki ivóit csak közöttük — az öreg | Ruza gépész —, aki a munka ab- ' bahagyása mellett próbálgatott már előzőleg hangulatot kelteni. A fia a Vas- és Kályhaipari Vál- I falatnál van aJikaknazásiben — !hát ezért. I A reggel összeverődött gyűlésen a jelenlévők egyöntetűen munkás- j őrség felállítását követelték a | sztrájkot szító idegenek eiutasítá- jsáira. ! A reggeli motorkerékpáros em- j herék azonban nem nyugodtak. fbi ismert céllal. így szólt az egyik ! munkáshoz: I — Ti nem sztrájkoltok? Sztráj- j koljatok! Megléptek a híresek e fogad taás után. Rövid idő telt el ezután, s újra űvatlan vendég érkezett az előb-
