Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1940. szeptember

21 amit a beszámolás mutat? Mivel, mint említettem, a mérleg elkészítésénél nagyon bizonytalan eszközök és módok állnak rendelkezésünkre, ennek a kérdésnek megvilágítására a hitéletnek csak egy területéről veszem az adatokat. Mégpedig az úrvacsorával élők számát veszem figyelembe. Egyrészt azért, mert az erre vonatkozó adatok látszanak a legmegbízhatóbbaknak, másrészt pedig azért, mert az úrvacsorázók számát keresztyén vallásgyakorlatunknak és hitéletünknek komoly és sokatmondó értékegységéül fogadhatjuk el. A mult évi jelentésekből megállapítható, hogy az úrvacsorázók százalékszáma feltűnően legkisebb a bányai kerületben. Míg a tiszai kerületben a lélekszámnak 59°/o, a dunáninneniben 48°/o és a dunántúliban 44°/o-a élt a szentséggel, addig a bányai kerületben a lélekszámnak csak 29 százaléka. A tanulságot rögtön levonhatjuk, hiszen az adatok szinte kiáltóan mondják: nagy lélekszámú és tömegegyházakban gazdag kerületünk messze elmarad a legnagyobbrészt kis gyülekezetekből álló többi egyházkerületek mögött. Ezt a megállapítást/ megerősíti a bányai kerület egyházmegyéinek megfigyelése. Az idetf adatokat véve figyelembe (ezek szerint kb. három százalékkal emelkedett kerületünkben az úrvacsorázók száma), az egyházmegyék a következőképpen sorakoznak fel: a békési 17%, az arad-békési 19%, a csanádcsongrádi 33%, a középső pestmegyei 34%, az alsó pestmegyei 39°/®, a felső pestmegyei 41% és a budapesti 43%. Ez a sorrend azt mutatja, hogy a két nagy alföldi egyházmegye nehezen mozdítható tömegeivel az egyházi munkában holtpontra jutott. De hogyha egészen őszinték akarunk lenni, ennek az állapotnak okát nem szabad pusztán a hívek nagy számában keresnünk. A tömegbenélésnek van valami megkötő és tétlenségre, mozdulatlanságra csábító ereje, ez azonban csak akkor mutatkozik, ha nem tudunk a tömegek lelkéhez férkőzni. A negatív erőket azonban meg kell fékeznünk, a tömegnek erőt és összetartozást rejtő, építő lelkét pedig fel kell szabadítanunk s mostani csüggedt és passzív magatartásából a cselekvő életre kell átlendítenünk. E munka megkezdése most még nem késő, de ha a tétlenség soká tart, félő, hogy előbb-utóbb a halál mozdulatlanságává lesz. Ha egy-két évtizeddel ezelőtt a szórványok felkarolását ajánlottuk, most segítségért kiáltunk a nagy gyülekezetek számára. Kérem tehát mindazokat, akiknek a dolgok intézése kezükben van, mentsék meg a nagy egyházközségeket a lassú elsorvadástól és a belső elernyedéstől. Ennek első módja az, hogy szaporítsuk a munkaerőket. Ma még nagyon messze vagyunk attól, hogy a törvényben előírt részekre bontsuk a nagy gyülekezeteket, hogy így a lelkészek kellő számban álljanak a gyülekezetek szolgálatára. Kívánatos, hogy mindazok az egyházközségek, amelyek a törvény rendelkezéseit e tekintetben még nem hajtották végre, sürgősen tegyék meg az erre vonatkozó teendőket. A segédlelkészi állásokat is szaporítani kell, hiszen az egyház érdeke azt kívánná, hogy minden egyes gyülekezetben legyen a lelkész mellett állandó segédlelkész, diakonissza, vagy diakónus, aki a lelkésznek segítene az építő munkában és a belmisszió minden eszközével megkönvnyítené munkáját. Javaslom azért, mondja ki a Kerületi Közgyűlés, hogy az esperesek igyekezzenek a törvény rendelkezését végrehajtani és a jövő évi kerületi közgyűlésnek úgy a végzett munkáról, mint az elért eredményről is részletes jelentést tenni. A diakonisszák vagy diakónusok alkalmazását pedig, ahol csak arra alkalom és mód mutatkozik, szorgalmazzák. Ha a nagy gyülekezetek feloszlatására vonatkozó törvényes ren-