Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1942. szeptember

15 zük fel derekunkat, keljünk fel, álljunk talpra és kiáltsuk bele e megbomlott korba Istennek az evangéliumban kijelentett igazait: hogy az egyházat csak hittel és nem politikával lehet építeni és megtartani s hogy idegen istene senkinek ne legyen a kegyelemből megváltást adó egy Istenen kívül! De ki kell jelentenünk azt, hogy az államhatalom támogatására jogosan számítunk .és támogatását követeljük is minden küzdelmünkben, amellyel hazánk és egyházunk jogait és épségét védelmezzük. Meg vagyok róla győződve, hogy ha az illetékes politikai hatóságok kezdettől fogva tisztán egyházi útra terelték volna a német kérdést, és a törvényes egyházi hatóságok útján intéztették volna el kéréseiket és szándékaikat, nem mérgesedett volna el az ügy annyira, mint ahogyan elmérgesedett. Nagyon sajnálom, hogy a bácskai kérdés miatt a miniszteri székből legutóbb eltávozott dr. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter úrtól nem tudok olyan érzésekkel búcsúzni, amilyenekkel szeretnék. Mégis sajnálom távozását, mert megértő embert veszítünk benne. Hiszem azonban hogy utódja, Szinyei Merse Jenő miniszter úr a felekezeti méltányosság és megértés terén elődjei nyomában fog járni. Ezzel a jóleső reménységgel köszöntöm őt magas hivatalában. Kérem a közgyűlést, köszöntse bizalommal az új minisztert, a távozónak pedig fejezze ki háláját azért az előzékenységért, melyet államtitkárjával, dr. Fáy István őnagvméltóságával együtt egyházunk iránt sokszor tanúsítani kegyes volt. A felekezetközi viszonyokról olyan jól esnék már egyszer valami kedvezőt mondani, de — úgy látszik — hogy Krisztus híveinek szívét még a háborús idők sok nagy gondja és baja sem hajlította közelebb egymáshoz. A reverzálishajsza tovább tart, a pápás egyház sajtója tovább gúnyol bennünket és tovább izgat ellenünk. Isten legyen irgalmas azoknak, akik a keresztyén egyházak között még ma is szítják a visszavonást. De a református testvérek is sokkal ridegebbek ma velünk szemben, mint ahogy azt a közös alap, a közös múlt és a közös sors megkövetelné. Nem akarok lehangoló tüneteket felsorolni, mindnyájan tudunk és panaszolunk néhányat. De meg kell említenem, hogy aggasztó gyorsan szaporodnak azok a sajnálatos jelenségek, amelyek, bizonyára akaratlanul, az elhidegülést érlelik. Pedig ennek mindketten csak kárát vallhatjuk. Ez a kedvezőtlen felekezetközi helyzet azonban reánk azt a komoly kötelezettséget rója, hogy övezzük fel derekunkat, álljunk talpra és kiáltsuk bele igazainkat a körülöttünk forrongó világba és meg ne riadjunk tőle, mert különben betelik a sorsunk és maga az Isten riaszt el bennünket előle. Hála Istennek, mutatkoznak is már egyházunkban a belső megmozdulás jelei, sőt bizonyítékai. Elsősorban a szórványokra utalok. Elhanyagolt és elfelejtett vidékek elhagyatott evangélikus népe kezd ébredezni álmaiból. És szívesen ébredezik. Hogy eddig csak álmodoznia lehetett templomról, lelkipásztori gondozásról, közös áhítatról, együttes épülésről, annak nem ők az okai. A hivatalos egyház nem törődött velük. Mióta azonban a szórványok gondozását előbb csak a jóakarat és a lelkiismeret, ma már azonban a törvény parancsára is felvettük, áldás után áldás bontakozik ki munkánk nyomán. De azért még mindig nagyon messze vagyunk attól a boldog időtől, amikor elmondhatjuk az Úr Jézussal: Megtartottam őket a te nevedben: akiket nekem adtál, megőriztem és senki el nem veszett közűlök! (János 17:12).