Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1938. szeptember

12 9. ért véget. A népek széltében háborúra gyűrkőznek. Mindenki beszél, de senki sem hisz a békében. A nemzetek és országok egymás ellen törnek. A gyűlölködés világszerte vészesen hullámzik. A társadalmi élet egyensúlya mindenütt félelmetesen inog. A hatalmi versengés átka már a Krisztus egyházaiba is beférkőzött. Az egész keresztyénségről elmondható Jézus megállapítása, hogy az Isten országa mindenütt erőszakot szenved és bekövetkezett az apostol mondása, hogy az egész teremtettség sóhajtozva várja az Isten gyermekeinek kinyilvánulását. Azokét, akik az Isten igazságával és az ő akarata szerint való élettel akarnak békességet szerezni a szenvedő világnak. Minden igaz hívő keresztyén mélységes fájdalommal látja ezt a belső romlást, melyen mit sem segítenek a népek sorsát intéző földi hatalmasok nagyhangú kijelentései, sem a gyakori kormányváltozások, sem a nemzetközi tanácskozások. Mert mindezekben nem a Krisztus lelke vezeti az emberek gondolatait. Már pedig örök igazság az Úr kijelentése: Nálam nélkül mit sem cselekedhettek! Ma pedig nemcsak a keresztyén népek, hanem még a keresztyén egyházak életében is több az emberi elgondolás, mint a jézusi lélek, több a látszatra való törekvés, mint a lelki megújhodás, több a hatalomra, mint a szolgálatra való készség, több a hiú emberi bölcselkedés, mint az Isten előtt számadásra készülő lelkiismeret felelősségtudata. Ezért esett bele a keresztyénség maga is e szánandó korszak életrontó betegségébe. Midőn ezt a valóságnak megfelelően megállapítom, évi jelentésemben arról igyekezem képet adni, hogy ez önmagával meghasonlott korban is mit tett evangélikus anyaszentegyházunk és benne a mi egyházkerületünk az őt éltető jézusi lélek valósítására. Mert a mi életünk egyedüli törvénye Krisztus és az ő evangéliuma. Mi tudjuk, hogy az emberek előtt is, Isten előtt is annyit ér az életünk, amennyire tetteiben és magatartásában a Krisztus evangéliuma tükröződik vissza. Egyházunknak és híveinek az elmúlt közigazgatási év több jeles alkalmat nyújtott annak igazolására, hogy tudunk a Krisztushoz és az ő evangéliumához méltó módon viselkedni. A Krisztusban ugyan testvérünk, de a történelem alakulása és az evangélium igazsága szerint vetélytársunk — hogy ne mondjam, sajnos, nem egyszer ellenségünk, — a római pápa egyháza csak nemrégen tartotta hazánkban az egész világra kiterjedő eucharisztikus kongresszusát, melyre a földkerekség minden részéből a püspökök százai és a hívők ezrei serglettek egybe, hogy a római egyház erejét, hatalmát, gazdagságát megmutassák és Ihódolást követelő dicsőségét csillogtassák. Nem vitatható, hogy ez a világkongresszus nagyszerűen pompázó és lenyűgöző látványosság volt. Láttuk és elnéztük, de vele szemben minden ítéletmondástól gondosan tartózkodtunk. Tartózkodunk most is, mert jól ismerjük az apostol ama tilalmát: Ki vagy te, hogy a más szolgáját megítéled? Van, aki mindent megítél: az Úr! Őszintén megvallom azonban, hogy eleinte aggasztott egy kevéssé ez a kongresszus. Aggasztott másokat is. Ezért a két protestáns egyház közös bizottságának megállapodása értelmében adott is ki a két protestáns egyház egy közös nyiltlevelet, melyben híveinket felhívjuk a nyugodt magatartásra, valamint az önmaguk és hittestvéreik felett való komoly vigyázásra. Majd egyházunk külön is, a püspöki kar által elfogadott munkaterv alapján, rádiós beszédekkel, tudományos és népszerű előadásokkal igyekezett híveinknek a férfias megállásra szükségessé vált erősítést megadni. így az eucharisztikus kongresszus jó alkalom lett arra, hogy híveink az evangélium szellemébe elmélyedjenek, egyházunk tanítását, hivatását, jelentőségét és az úrvacsora igazi bibliai értelmét megismerjék. Itt különösen is meg kell dicsérnem Scholz László fiatal munkatársamat, aki az eucharisztiáról írott könyvében és az úrvacsoráról mondott beszédeiben mindenki által érthető világossággal tárta fel az Ige mélységeit. De meg kell dicsérnem népünket is, mely az eucharisz-