Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1929. május, rendkívüli

11 hívő önkéntes és szabad akaraton alapuló elhatározása. Ebből a kettős forrás- 26—27. ból ered és táplálkozik az Isten és emberek előtt való erkölcsi felelősség súlyos terhe, mely nálunk az elhívott hívők lelkére nehezül. És ez a felelősség nemcsak a vezérkedők lelkiismeretét terheli, hanem az egyház valamennyi hívét. Mert mi az egyetemes papság elvét valljuk, amely elv a keresztyén egyház létrehozójának és egyetlen örök fejének Jézus Krisztusnak elhívó és elkötelező kijelentésein alapul. Mert minden hívő egyformán köteles Krisztus követésére, evangéliumának megtartására, az Isten igéjének vallására és terjesztésére, hogy a hívekből alakítsa meg és formálja ki az Űr azt a népet, amely mint királyi papság és szent nép, az egyház egyetlen Ura és feje Jézus Krisztus alatt szolgál és uralkodik az Isten országában. Az egyetemes papság evangéliumi elve alapján szólította most a hívek közbizalma az egyház vezérkedő szolgálatára Nagyméltóságodat. Ennek a szent szolgálatnak törvényét Pál apostolnak ebben a mondásában látom teljes egészében kifejezve: „Akármit cselekesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem mint embereknek, tudván, hogy ti az Űrtól veszítek az örökségjutalmát, mert az Úr Krisztusnak szolgáltok." (Kol. 3,23—24.) Ebben a törvényben az egyházszolgálat minden erkölcsi értéke és minden isteni jutalmazása benne van. Az egyház ura adjon erőt, kitartást és buzgóságot Nagyméltóságodnak, hogy köztünk való szolgálata egyházunk történetében emlékezetes, az Isten nevének pedig dicsőséges legyen. Az Űr áldja meg Kegyelmességednek közénk való bejövetelét, minden buzgó munkáját és nemes törekvését." 27. A beiktató beszéd után a kerület új felügyelője elfoglalja világi elnöki székét és felolvassa az alábbi székfoglaló beszédet: „Meghatva ama bizalom által, amellyel a bányai egyházkerület a magas és megtisztelő kerületi felügyelői állásra elhívott, megilletődött lélekkel állok itt, hogy ezt a széket elfoglaljam. Teljesen átérzem ennek a szép és fontos, de különösen Trianon óta magyarhoni evangélikus egyházunkra fokozott mértékben súlyosodó csapás által megsokszorozódott felelősségű állás- gondját. Lelkem őszintesége parancsolja annak megvizsgálását, ha vájjon az én gyengeségem képes-e megküzdeni ennek a fényes, felelősségteljes, vezetőállásnak feladataival, hogy vájjon az én lelkem minden odaadó jóakarata és jószándéka, tenni, cselekedni, élni, fejlődni akaró vágya képes lesz-e megküzdeni az elém tornyosuló feladatokkal? Fogom-e tudni irányítani ezt a kerületet oda, ahova irányítani szeretném: az Istenben való hit teljes diadalához, minden nemzetiségi kisebbségi törvényben biztosított jognak tiszteletben tartásával a haza iránti köteles szeretet törhetetlenségéhez. Amikor erre a kérdésre a választ keresem, úgy érzem, hogy ezt nem csupán saját szerény erőim mérlegelésével találom meg. Úgy érzem, hogy engem erre a helyre Isten parancsa állított. Bízó lélekkel, Isten akaratában való alázatos megnyugvással hiszem, hogy Isten e parancsának kivitelében engem, elhívott gyenge szolgáját mindenható hatalmával, kegyelmével irányítani, vezetni fog, — a beléje vetett hit által meglátom a helyeset és megtalálom a jót.