Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1912. január, rendkívüli

19 De ha ez így van s így is fog megvalósulni, úgy nekünk 5. evangélikusoknak éppen az 1848 : XX. törvénvczikk értelmében feltétlen jogunk van követelni, hogy vagy a pozsonyi egyetem keretében áltíttassék fel egy evangelikus theologiai fakultás, vagy pedig a mi egyetemes theologiai akadémiánk ruháztassák fel egyetemi theologiai fakultás jellegével, a melynek fenntartásához autonomiánk sérelme nélkül az állam megfelelő dotáczióval járulna. Én a magam részéről ezt a megoldást tartanám a legmegfelelőbbnek. Bármiként alakuljanak is ki az e részbeni viszonyok, főfontosságúnak tartom, hogy a lelkészképzés ne merüljön ki az előirt tananyagnak elméleti feldolgozásában, hanem a papi pályára készülő ifjainkban már az akadémián oltassanak be mindazok az erények, a melyek nélkül hivatásuk magaslatán álló lelkészek el sem képzelhetők. Csak nagyműveltségű, fenkölt gondolkozású, önzetlen, áldozatkész, nemeslelkű és erős jellemű lelkészek képesek híveik szeretetét, bizalmát, ragaszkodását és tiszteletét maguknak kivívni, a gondjukra bízott gyülekezetek szellemi és anyagi haladását biztosítani és egyházunk tekintélyét kifelé is öregbíteni. A protestantizmus, a mely sem a gondolat, sem az érzelem, sem a tudomány, sem a kutatás szabadságára béklyókat nem rak, senkitől és így a lelkészektől sem vonja meg azt a jogot, hogy a társadalmat érintő szocziális, kulturális és politikai kérdésekben egyéni meggyőződésünk szerint állást foglalhassanak. Azt azonban lelkészeinktől joggal elvárhatjuk, hogy állásfoglalásuk olyan formát ne öltsön, a mely a papi állás méltóságával és tekintélyével össze nem fér és szigorúan őrködjenek a fölött, hogy az egyházba a politika zavaros hullámai soha be ne csaphassanak. Volt idő, a mikor egyházi tanácskozásainkat szenvedélyes nemzetiségi viták nem éppen épületes módon tették zajosakká. Hála Istennek az újabb időben a nemzetiségi kérdéseknek ilyen módon való előtérbetolása megszűnt; de sajnos, nem mondható megszűntnek az a tény, hogy a nemzetiségi propaganda, ha nem is nyíltan, de folyton működik s nem egyszer az autonomia köpenyébe burkolózva igyekszik eszméinek tért hódítani. Tudom ugyan, hogy a protestantizmusnak egyik sarkalatos alapelve, Isten igéjének a nép nyelvén való hirdetése és nem is volna semmi kifogásom, ha ez a propaganda csupán arra szorítkoznék, hogy nem magyarajkú hitsorsosainkban a saját anyanyelvükhöz való ragaszkodást és szeretetet ébren tartsa, mert ezt mindenki saját egyéni jogának tartom; de a leghatározottabban kárhoztatnom kell, ha ezt a czélt úgy akarják elérni, hogy egyúttal a magyar nyelvet gúny