Balatonvidék, 1917 (21. évfolyam, 1-51. szám)

1917-04-08 / 14. szám

XXI. évfolyam. Előfizetési ár: Keszthely, 1917. március 14. Egész évre 10'— K Fél évre . 5-— K Negyed évre 2 50 K Egyes sz. ára 0 20 K Nyilttér soronkint 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhi­vatal KOSSUTH LAJOS­utca 58. szám. KESZTHELY, HÉYIZ S AZ EGÉSZ BALATONKÖRNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ TÁRSADALMI HETILAP. 10. szám. Kéziratokat a szer­kesztőség cimére pénzesutalványokat, hirdetési megbízatá­sokat és reklamáció­kat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadó­hivatali Interurbán : 15. Alleluja ! A nap nyugovóban. A gyász­mennyezet szétfoszlott a Golgotha fö­lött ; a vihar elült ; a hőség kimerült. Langyos zephir nyaldossa a szent-hegy tetejét s csicsergő madárkák zengik körötte andalító estimájukat. A bájos hold is felütötte fényes fejét s méla­bús sugaraival megezüstözi a főtemp­lom márványoszlopát és Arimatheai József bűbájos paradicsomát. E dúsgazdag föur kertjében ró­zsalugasokon át, amelyeken a legéke­sebb jerichoi faj diszeíeg, illatos jáz­min-bokrok között, a cédrusok kettős fasorának végén viszik gyöngéd kezek a hármas selyemgyolcsba takart drága Megdicsöültet a szikla sirba, amelyet emberi test még nem érintett. Jézus meghalt az emberiségért ! Hirtelen ragyogó égi tünemény áll meg a barlang fölött; nem bolygó az, hanem álló csillag, Jézusé, túlvi­lági fényével bevilágítva az egész tá­jat, — nem jól mondtam : az egész világot. Gyenge nesz töri meg a síri csen­det. A barlanghoz halk lépésekkel az Istenanya közeledik, akinek eszményi szépségét a plasztika nem képes meg­közelíteni. Fájdalma végtelen. Látogatni jött. Khárt kezekkel imádkozik. Búcsú­zóban ráhelyezi forró arcát a hideg Jézus meséje. A csatatérre téli este száll . . . A keresztúton vén feszület áll, Színehagyott, kopott fa-Krisztus rajta, Beesett arca, megadó az ajka, Görnyedt a válla, szeme szomorú, Fején megtépett papiroskoszoru : Áldozta neki jámbor pórleányka S titkon egy nevet szőtt a Miatyánkba . . A csatatérre téli este száll, Köd sompolyog, havas eső szitál — Csend. — Ki a napot bus jajjal betöltve Itt járt: a vész, most elcsitult a völgybe .. Roskadó vállal, véres, rongy ruhában Fgy ifjú vitéz vánszorog magában, Minden lépte hulló vérbe kerül ­Sóhajt, megáll, tétován néz körül : ' Hová jutottam — dörmögi — hova ? A kötözőhely arra volt tova. Atk ózott köd, nincs célpont, nincs határ ! Eh, pihenjünk, hisz úgyse birom már". — S a hóra omlik szegény, fáradt teste — — És lejjebb, egyre lejjebb száll az este. . A katona megíészkelődik nyögve Az ólmos jégpáncélt viselő rögbe, Arcán egy-egy tüzes rózsa hevül : 'Cudar dolo.: ugy veszni egyedül Sebtül és távol a hazámtól, A szeretőmtől, a szülőanyámtól. kőlapra s záporként hulló könnyeiből a sivár kövön sok ezer virág fakad. Most az emberektől angyalok veszik át a szolgálatot. Az őrök, akiket a hi­tetlenség állított oda, megfutamodnak s lehullanak a" pecsétek a gonoszság által lezárt sirról : »Nincs itt, feltámadt; ime itt a hely, ahova öt helyeztétek.« Az Isten legyőzte a halált s visszatért az égbe, ahol aranytrónusa köré sok millió vértanú gyülekezik * * Alleluja, föltámadott ! Krisztul él, Krisztus uralkodik ! Alleluja ! Azt hi­szitek, hogy Krisztust akartam leirni ? Nem, mert okkor azt a hiába való munkát végezném, hogy parázszsal akarnám megfösteni a napot ! Tölcséry Ferenc. „Nincs itt, mert föltá­madott." (Máté 28,(5.) ' Azősrria dksvséges teszen*, hirdette már évezredekkel ezelőtt a próféták Demost­henese, Isaiás s jóslata beteljesült. A meg­kínzott s a gyalázat fáján meghalt Istenem­ber harmadnapra otthagyja siriát; a lepe­csételt kő neki nem akadály, hanem azon keresztül jön elő dicsőséges testével, melyet isteni hatalma újra és örökre egyesitett lel­kével. A kath. dogmatikában járatlan festő­művészek igen helytelenül ábrázolják az Ur feltámadásának titkát, midőn az Üdvözítőt ugy állítják elénk, amint a sir szájától a kő már elhengerítve, az Istenember a nvitott sir fölött lebeg. Nem volt szükség az angyal kezére, hogy az Ur kikelhessen sírjából. Az evangelium a tanú arra, hogy az angyal csak akkor hengerítette el a sir szájától a követ, midőn az Ur már dicsőségesen feltámadott. Az istenség ereje nyilatkozott tehát meg a feltámadás tényében, s a húsvéti csodának döntő jeléntősége nemcsak abból tűnik ki, hogy az őrök megijedtek és a városba fu­tottak, az írástudók meg azt híresztelték, hogy a tanítványok lopták el a holttestet, hanem abbból is, hogy a mindenkorban, a hitetle­nek minden felekezetében heves küzdelem in­dult meg a csoda ellen s a harc még most sem szűnt meg, noha a racionalisták a fel­támadás dogmájának cáfolata közben, egyet­len uj argumentumot, egyetlen elfogadható érvet felhozni nem tudtak s képtelenek erre ma is. Régi, rozsdás fegyverekkel küzdenek máig is, míg a feltámadott Krisztus még mindig él, győz és uralkodik milliók szivében s a nemes lelkek ezreiben és százezreiben. Igaz, a háború véres öldöklései mintha meghomályositották volna azt a dicsőséges és szelid Krisztus-arcot, mely oly kegyesen és megnyugtatóan tekintett le reánk ! Volta­képen azonban nem a végtelen szépségű arc lett sötétebb, hanem a mi reá vetett tekinte­tünk olyan bizonytalan, a mi szemünk any­nyira gyenge és ítéletünk oly elfogult, hogy a pusztító harc között, a puskapor füstjétől nem látunk tisztán ; nem látjuk magát, ezt a végtelenül szép, nemes arcot ; mely most is oly fényes és kedves, mint azelőtt. /Én leteszem életemet, hogy ismét föl­vegyem«. Jézus mondotta még halála előtt. És szavát be is váltotta. Sokan harcoló test­véreink közül is leteszik életüket, hogy ismét fövegyék azt. A magyar nemzet is tetette már sokszor életét, dicsősége nem egyszer aláhanyatlott már a pusztító harcokban, aze­lőtt is vesztett igen sok kulturát, vagyont és életet, de ismét fövette azt. Csak tetszhalál Hogy ég veszett golyója ! s vérzik egyre, S mintha futottam volna magas hegyre, A lélekzet mellemből ugy kiált.« — Hejh anyám ! édesanyám ! — igy kiált — Ha mégegyszer ott volnék közeledben Nehéz fejem könnyű, meleg kezedben : Hogy megágyaznál, hogy megsimogatnál, Száraz ajkamnak hűset inni adnál, Lágy hangod hozzám száz jó szóval szólna: Meghalni ugy, de könnyebb is volna . . . . . .No, nézd csak, ki az itt fölöttem épp ? Dicsértessék ! egy Krisztuskép »Segits Uram ! dünnyögi csendesen — Sir az anyám és vár a kedvesem. Ládd-e, szenvedek én is, sebem éget, Mint amikor megfeszitettek téged« . . — Kóválygó álmok suhannak szemére, Imára csuklott, dermedő kezére . . . Mély csend. --- Egyre sűrűbben hull a hó: Titoktartó, lágy égi takaró. — S a Krisztusképnek festett glóriája Most eleven fényt szór Isten fiára : Tündökleni kezd Jézus arculatja, Ajka uj kinok mosolyát mutatja. Hét bus sebe lassan vérezni kezd, Fájdalma alatt reszket a kereszt . . . S a feszületről nesztelen lelép A szomorú, halovány Krisztuskép, Lehajlik a nyögdécselő legényre, A sátorponyvát rávonja szegényre, A haiat homlokáról elsimítja, A borjut feje alá igazítja, S míg örök bubán vonaglik a szája, Száz jó szóval beszélni kezd hozzája : »Édes fiacskám lásd nálad vagyok, Meleg szerelmem fölibéd ragyog. Ugye- már nem fáj, ugy-e már nem érzik, Ártatlan sebed többé már nem vérzik ? Csitt, csendesen, aludj, fiam, aludj ! Mesélek én, hogy szenderegni tudj : Emlékszel? egy vasárnap nem is régen Sugaras napfény kacagott _^az égen — A bazsarózsán sárga lepke ringott, Kalapod mellé tűztél rozmaringot, A légben zúgtak a miseharangok — Hej, te mennyire vártad ezt a hangot ! Be is fordultál a szobádba nyomba : »Édesanyám most megyek a templomba.* — A Takácsék kertsövénye megett Egy kicsi fehérszoknya libegett, S te átalszóltál halkan, forró hangon : »Adj egy szál rózsát Erzsike galambom!* Kis keze átnyúlt a sövény falán, Ki volt pirosabb : a rózsa ? — a lány ? És hogy a misén orgona zengett, Szivedben áhítattal földerengett : Hogy az az angyal ott az oltárképen Mint az Erzsike arca olyan éppen. . . S emlékszel-e szent nyári hajnalokra ? Az égen pirkad lángolva, lobogva, Tüzes Istenként bukkan föl a nap. A kasza foga sisteregve kap A búzába az áldottba, kövérbe.

Next

/
Oldalképek
Tartalom