Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-30 / 5. szám

9 BALATONVEDEK 1916. január 23. ezt az üdvös eszméjét kellene a kul­tuszminiszter eszméjével kapcsolatba hozni s akkor mindkét üdvös eszme megvalósulhatna. A semmi haszonnal nem járó kirándulások, vagy játékok helyett a tanuló ifjúságot a tél folyamán a konyhakertészet mesterségébe kellene elméletileg bevezetni s a tavasz ki­nyiltával a városoktól, a községektói ingyen rendelkezésükre bocsátott, vagy magánosoktól olcsón bérbevett s a hadbavonulás miatt előállott munkás­hiány következtében parlagon heverő földön egy hozzáértő s az ügy iránt érdeklődő "egyén vezetése és felügye­lete mellett konyhakertészeti munkára fogni. Nincs az a gyaloglás, nincs az a játék s a sportnak nincs az a neme, amely mellett az emberi test minden porcikája annyira igénybe volna véve, mint a kertészkedés által. A kertész­kedés ezen kivül hasznos munkás­ságra is szoktatná a tanuló ifjúságot, mely munka gyümölcse az általuk produkált konyhakertészeti termények árában nyilvánulna, azonkívül pótolná némileg a hadbavonulás miatt megfo­gyatkozott munkaerőt is és végül a fogyasztó közönséget a piacinál olcsóbb és talán jobb élelmi cikkekhez jut­tatná. Ajánljuk az itt felvetett eszmét az érdekeltek szives figyelmébe. A vidéki sajtó jövője. Irta : Posch Zsigmond. I. Valamikor Shakespeare idejében a szín­pad az életet jelentette. Nyugodt lélekkel mondhatjuk ma, olyan jelentősége a színpadnak nincs többé. Ki merné ma azt állítani, hogy a szinpad egyedül ideális célokért, az élettel együtt lépésben egyengeti a kultura útjait ? Vagy nyujtatik-e elégtétel azzal, hogy a társada­lom talpra áll a külföldi selejtes szinirodalmi behozatal ellen és tiltakozik a honi jobb íz­lés megrontása ellen ? Bizonyíték erre az angol Shaw-kultus Ízléstelen, jellemtelen és kétkedő életfölfogásával. A mai társadalom szép izlése és élet­fölfogáea alig mer ttltakoznt a szinpad per­verzitásai ellen, vagy pedig oly halkan és fé­lénken teszi *., mintha belenyugodnék min­den orvtámu 'sba, mely onnan jöhet. Pedig ezen a téren az elnézés gyöngeség, msly a könnyű megalkuvás látszatát kelti az üzlet és szabad versengés hamis cégére alatt. E látszólagos semlegességi állapot bi­zony csak a hazai művészi kultusz szender­gését és gyöngeségét jelenti. Bár kölcsönös elnézés helyett a jó­akaró, bölcs szigort alkalmaznák egymással szemben élet és szinpad. Ilyen idegenszerű vadházassági viszony­ban látszanak egymással éfni a vidéki sajtó és a társadalom is. Pedig egymással nemcsak természetes függési vissonyban vannak, hanem egymásra utalja őket a kényszerűség, egy­mástól elháríthatatlan gyakorlati köteles­ségek. Hát a vidéki sajtó tán csak olyan szük­séges rossz; akár nélküle, akár vele egy­formán megvolnánk ? Vagy éppen csak néhány ember meg­élhetésének kérdése ? Vannak elegen, akik olyan se ide-, se oda-szerepre szeretnék kárhoztatni, léleknél­küli gép szerepére, mely beéri azzal, hogy a mindennapi eseményeket — szabad vélemény kizárásával — regisztrálja. Van-e különös hivatása a vidéki sajtó­nak ? -— hallottam sok esetben kérdezni. Ám legyen, de mennél szürkébb, mennél színtelenebb, mennél nagyobb általánosság­ban révedezik, annál kelbmesebb, csak ne ütközzék bele a megszokott közfelfogásba. A sajtó ugy "viszonylik az élethez, mi­ként a magánember és magánérdek a köz­érdekhez. Ideálisan gondolkozó ember szerintem magánéletében nem ismer olyan mozzanatot, melyet uem egyeztethetne össze a közérdek­kel ; melynek nem volna kihatása a közér­dekre közelebbi, vagy távolabbi vonatkozás­ban. A sajtó és élet között is szüntelenül szövődnek a kölcsönösség szálai. Külön-külön species ugyan mindegyik, külön sejtéletet él mindegyik, mégis symbiozis­ban élve egymással, egyik a másikból szívja éltető nedvét, egyik a másikat el nem hagy­hatja jó-és balsorsban. És valamint hogy a társadalmi élet egyensúlya ki ne lengjen a magánérdek ezer lyukacsu szövetét át meg át kell járnia a közérdek éltető napsugarainak, úgy a sajtó­nak is, mely számtalan sejtcsövön át szivja magába a társadalmi élet gyomrában assimi­lált tápanyagot, sohasem szabad felejtenie, hogy nem magáért van csupán,; hogy ma­gára hagyatva, élete csak tengődés, sáppa­dozó kórság, mig ellenben való igazi élete csak a társadalommal való együttélésből, egymásnak teljes megértéséből fakadhat. Mióta az emberek társadalmi együtt­élésbe verődtek, bármily egyszerű alakban, de mindig megvolt a sajtó. Elemi szükség, mint akár a levegő, akár a viz; a maga egészében réve hatalmas, mint az elemek! Hatalma elemi erővel hat. És ez az ereje büszkesége is, mert forrása amiből ez erő viszont táplálkozik, a mái társadalom de­mokratikus berendezése és szervezete. Ezt a sajtónak soha sem szabad szem elől tévesz­tenie, hogy vissza ne éljen a néptől kölcsön vett hatalmával. A nép szellemi és anyagi hatalma egy részét mintegy gondozásra és haszonélvezeti célra átruházta a sajtóra ; éljen vele bölcsen, megbízója javára és hasznára, a megbízatás szellemével egyértelműen. Ez, ha nem tévedek, a sajtó genezise, benső értelmének foglalatja. Ereje a politikai hatalom nyomásával szemben a nép bizalma és jóhiszeműsége. Aíindkettőben, mint varázskincsben rejlik ha­tásának titka, óvakodjék, nehogy ez aján­dékkal, a nép bizalmával visszaéljen ; hiúvá és kacérkodóvá ne váljék, nehogy vará^sha­talma kisikljék kezei közöl. Féltő gondal őrködik hatalmi körén mindkét fönntartója: a közhatalom, meg a nép. Első nem egyszer azon töri fejét, mi­ként szűkítse, utóbb azon, miként tágitja jog és hatáskörét. Hiába valá fáradozás. Mert a sajtó nem mérnöki mesterkedéssel egybeállított mekanizmus, hanem élő valóság, organizmus, melynek minden sejtje él és az egészet össze­lik el annak láttára, hogy a magyar folyton fogy és azt a vészt az anyagiakban való el­merülés, a gazdagodás vágya okozza. Igazán megható népünknek ez a 'öbbnvire szeren­csétlen kimenetelű törtetése a jószerencse, az anyagi jólét után. A költő, aki a Dunántulon látta meg a kéklő szép magyar eget s ott szivta magába az iide magyar levegőt, kinek ott készült ma­gyar fából a bölcsője , s kit ott is ringattak lágyan a szerető édesanyai karok, sirva látja pusztulását annak á népnek, mely vele egy vérből való, amely neki legkedvesebb. Igen, hisz éppen a Dunántul adja a kivándorlók legnagyobb részét! Fáj neki, hogy a honi földön szerzett drága erőt Amerika pénzki­rályainak zsarnok önkénye, lélekölő tárnái emésztik föl. De, akikért könyörög, már nem Mária­tisztelők, ezek nem Mária gyermekei. Azért kéri e bús, hazátlan magyarokat, kik eltértek messze Hazánk Pátronájától: ,,Arany, gyémánt csaljon bár idegen földre, Zokogva boruljunk a hazai rögre ! Aztán tekintsünk föl a 'magyar égboltra S marasftaljon itta Magyarok Asszonya!" Van e ennél meghatóbb óhajtás? Bizalmát a költő egyedül a glóriás Szent Szűz oltalmában találja, hisz máriás lobogó alatt vivták ki diadalaikat dicső őse­ink is. Stive mélyéből tör fel a fohász hozzá : „Te légy a szent, bilincs, ki e földhöz [tartja, Hisz úgy kell a honnak minden magyar [karja"... Most, mikor olyan időket élünk, hogy e kevés magyar közt még az apagyilkosnak is meg kell bocsátanunk, szivünk elszorul, ha távoli testvéreinkre gondolunk. Megpendí­tették már az eszmét, hogy a háború után a kidőlt magyar harcos helyét pótolják a visszatérő magyarok. Ha valaha szükség volt rájuk, akkor most leginkább. És én hiszem, hogy a költő jámbor óhajtása legalább halála után be fog telje­sedni : visszatért honfitársainkat magyar ha­rangok kisérik el végső utjukra, hamvaikon illatos orgona virít és szomorúfűz árnyékolja be sirhalmukat, melyen a késő unokák meg­gyújthatják az imádságos emlékezet lobogó gyertyalángjait. . . . * * * Prohászka szavai juttatták eszembe a költőt. Könyve, melyből az emiitett költeményt olvastam, Prohászkának ajánlva indult a vi­lágba, vagy helyesebben mondva abba a szűk körbe, melyben Szepessy könyvei forogtak. Tán a párizsi mámor ^gőzének szüleményei jobban elkelnek a könyvpiacon, mint a keresz­tény Magyarország pilléreinek hü támogató­jáé ! Nem keressük az okát. Nem tehetjük, hogy a haza [e csöndesen dolgozó fiáról meg ne emlékezzünk annál is inkább, hisz a Dunántul, Somogy szülte és nevelte s igy nagyon közel áll hozzánk. Ha illik meg emlékezni azokról, kik a hazáért ontották vérüket e vérzivataros idő­ben, úgy kétszeresen kell azt tennünk Szepe­ssyvel, ki hü lantosa is volt sokat szenvedett magyar hazánknak, fáradhatatlan harcosa a magyarság kultuszának s aki sajnos hiába énekelte : Szülőföldem, édes szülőföldem, Adsz-e helyet, hol nyughatom csöndben ? mégis idegen földben nyugszik, hol nem si­ratja más, mint az ágyúdörej, a puskaropo­gás, s a gépfegyverek kattogása, ahol sirján csak a harcok vérvirágai teremnek Reg kékfestő gyár fest minden AH QnPrGTPF szövetet, bármily színre. VllOpVl gV/l Feketét 24 óra alatt,

Next

/
Oldalképek
Tartalom