Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1913-12-28 / 52. szám

2 1913. december 28. tartóztathatja az idők eseményeit sem fel. Eseményekben és pedig gyászos eseményekben ugyancsak gazdag zsákmánnyal rohant el tőlünk ez a múló év, rohanása nyomát a pusztulás, fájdalom és nyomor képe jelzi. A XX. század gyermeke volt. De eseményei a Mammuth-kornak sem váltak volna dicsőségére ! A Seizmografok. Kinematografok és Kinetofonok korában a kőkorszak történelemelőtti eseményei ismétlődött — abban a véres küzdelemben, melyet a barlangi ember valamikor lakótársa, a barlangi medvével megvívni kényszerült a balkáni lestvérek harcában! Csakhogy most nem kőfejszék és buzogányok, hanem gyorstüzelők és gépfegyverek festették pirosra embervérrel a szomjas anyaföldet ! A testvériességet, békét hirdető kereszténység XX. századában kit terhel a felelősség a sok ártatlanul kiontott vérért ? Buta, tudatlan és gonosz logika volna az. amely ezen embertelen tömeggyilkos hekatombákért — a kereszténységet tenné felelőssé s ennek rovására irná az 1913. év véres eseményeit, akár szabadalmazott emberölésben, akár útszéli banditák gyilkos eszközével történt az. Az a német észben, abban a Schoppenhaueri agyvelőaen kigömbölyödött <Ubermenchs» ne másban, önmagában keresse a háború borzalmainak okozóját. Abban a tulajdonságban, mely a ragadozóké és bestiáké. A gyűlölködő marakodásban, a vetélkedő irigységben és telhetetlen falánkságban, mely csak úgy ráteszi kezét az enyémre, mint a nemzetek tulajdonára ! líábothnak el kellett vérzeni, mert tulajdonát védte . . . a nemzeteknek is az a sors jutott a kapzsiság részéről. Ha nem adod kertedet, szőllődet, elveszem életeddel együtt ! Mig az ember önmagában meg nem öli a ragadozó bestiát, addig akár páros, akár páratlan, vagy éppen azt a babonás 13 számot írjuk föl az idö egy-egy részére, melyet esztendőnek nevezünk, eddig az a békés, boldogabb jobb kor csak a jövő reménye marad ! Ha majd a kereszténység szelleme izig-vérig áthatotta az emberiség lelkét, akkor pirkad az örök béke napja — addig azonban esek a mulandóság ringatja siri ölében. . . . A remény azonban addig is biztat. «Ember küzdj és bizva bízzál.» Az emberi indulatok támasztotta csapások mellett mekkora tengerét fakasztották a könnyeknek — az elemi csapások. Ezek már a búcsúzó számláját terhelik ! Az egek erősségeit, a föld sarkait látszottak megrendíteni azok eseményei. Tájfun, tornádó jégzápor, árviz, égszakadásföldindulás-árvízek sokasága, hogy szinte megrengett bele az emberiség ! Országrészeink szomorú képét mutatják a 13 pusztításának ! A bizalom e részek népének talpra állítása iránt már csak . . . Ameriká ban van. A gazdagi válság, pénzügyi feszültség az egzisztenciák százait taszította romlásba! A nemzet belefáradva a meddő küzdelembe, bevont zászlókkal hódol be Bécs előtt s jogainak fanatikus eltipróját — díszpolgárrá választja s boldog város, mely előbb szállítja — mert aranyra nem telük — pakfontálcán a díszpolgári oklevelet. Kaligula nemzetének jelen hanyatlását rekorddal szárnyalta túl a turulos magyar! A munkanélküliség réme százezreket foszt meg kenyerétől, vagy kerget ki Amerikába . . . de azért a szent Szilveszter estéjét tangó s-csár d ássál lejti át a magyar. Jól teszi, hiszen még csak 13 százalékra adnak kölcsönt a papának vasalt nadrágra és zakkóra vagy frakkra ! Miért ne lenne boldog a magyar! Uzsora kell ennek meg palotaőrös sisak Frommer-pisztollyal és fényes karddal . . . akkor legalább meglapul a szittya-oroszlán, mint kis nyulacska a bokorban ! Miközben keleties fatalizmussal ünnepli böjtben a karnevalt s szórja a keserves percentes koronákat . . , oláh, tót, német meg a többi fogához veri a garast s izzadásig dolgozik, hogy mentül nagyobb földterületet húzhasson ki talpa alól s minél rövidesebben kieetnmishesse a magyart saját hazájából . . Az itélet trombitáinak kellene szt. Szilveszter estéjén megharsanniok, hogy észbe kapjon ... de . . . ime utolsót üt a 13 év órája s jelenti az idők folyásában a következő számot, mely most 1914-et fog mutatni. Vajha az idő rohanó órája hozná meg azt az uj esztendőt a magyarnak, melyet mi kívánunk neki ... a nemzeti komoly öntudatot, mely egyedül állithatja meg pusztulásának utján azt a jobbra érdemes nemzetet. Tehát tangózás helyett jobb lenne annak a kis bibliának lapjait forgatni az utolsó estén, talán hamarább megérlelné e komoly nemzeti elhatározást, — mint a mi gyönge szavunk ! — A képviselőtestület ülése. A községi képviselőtestület f. hó 30 án, kedden délután 2 órakor ülést tart. Egő vágya tehát teljesült. Megesküdtek. Eletük olyan volt, mint a tavasz •" szép, sugaras, egybehangzó. Talán észre se igen vették volna, hogy gyorsreptü fehér galambként már tiz év elsuhant felettük, ha a sors nem gondoskodott volna róla. Megirigyelte boldogságukat. S miként a gyermek drága játékszerét, gondatlan játszadozása közben kaján irigységből összetöri az éretlen suhanc, fájdalmat okozzon a gyermek fehér lelkének : úgy rombolta szét az irigy sors is tiszta boldogságukat, bársonyos, puha családi fészküket. A vállalat ugyanis, i.hol Barendi a! kalmazva volt,' megbukott. Hivatalnokai állás nélkül maradtak. Egyik-mázik kapott ugyan állást, de a legtÖDb hónapokon át hiába ajánlkozott, hiába kilincselt álláshoz nem juthatott,. Ezek között van Berendi is. Az utcán lehet látni őt ma is, ahol már reggel óta jár. . . Alakja kissé hajlott, arca sápadt, feldúlt. Látszik rajta, bogy megint csalódott, hogy lelkét indulatok nyugtalanítják. Látja a hideg szobában zokogó hitvesét, látja két kis éhező gyermekét, . . . Fülében zsibong az imént elhangzó kíméletlen elutasítás : — Ne m vehetem igénybe szolgálatát, mert akik az én megbízásomból utazni akarnak, azoknak, barátom jól kell ruházkodniok ; magának pedig, amint látom ko — — — A többit a Berendi által becsapott ajtó fogta fel. — Tehát, már vigéc sem lehetek, kopott vagyok, kopott — gondolta magában. Igaza van. Ildomtalanság volt tehát fényes ajtóját csapkodnom ... Az ilyen fogadtatásra el kellett volna készülnöm. Mert manapság nem a jellem és az agy, nem a hűség és becsület, nem a szerénység és tisztelettudás, hanem a jól, kifogástalanul vasalt ruha és a szépen fésült haj a mérvadó. ... Ki törődik aztán a belsővel, mikor a külső : látszatra garantálja azt, ! . . Kinek nem tetszik jobban a fényesen csillogó gyémántnak vélt üveg, mint a salukban rejtő drágakő? Kinek? Ki gondol arra, a külső után Ítélve, hogy az előbbi csak talmi ós az utóbbi a valódi ? . . Amazt mohón felkapjuk, emezt könynyelmüen ellökjük ! — Oh, ember, hát nem azért csalódol-e, nem azért dülsz-e oly gyakran az erkölcsi és anyagi romlásba, és juttatsz másokat, náladnál értékesebbet koldusbotra, mert önzőén, vagy gőgösen, mert felületesen, vagy helytelenül Ítélsz? Nem azért vagy-e oly boldogtalan, mert illúzióban ringatván magadat. : a homályban himbálódzó fát is embernek nézed, a roszszat is jónak, a jót is rossznak gondolod ? — uh ember, sajnállak ! . , . Ilyen igazságoktól átérzett gondolatok izzódtak felhevült agyában. Szerette volna mindezt a világnak fülébe kiáltani, ámde nem volt hozzá ereje. Csak megy, bolyong ösztönszerűleg egyik utcából a másikba. Űzi, hajtja egy keserű, egy fájó gondolat : otthon fáznak . . . éheznek. . . Állást kell kapnia, legyen az bárminő. Nem törődvén most, már magával : övéiért mindent elkövet. Egy épülő bérház elé ér. Megáll. Majd hirtelen egy hevenyészve készült viskó felé tart. Benyit. — Mit akar ? — Kórdé egy zord, szivós tekintetű férfi, aki egy tervrajzot nézeget. — Felvételemet kérném. — Minek? — Munkásnak ! — Ne tréfáljon velem az úr! — Nincs kedvem tréfálni. — No ha nincs kedve, nekem sincs. Időm is kevés van. Hagyjon tehát engemet békében és próbáljon másutt szerencsét ! — De kérem ... — beszélne Berendi szelíd hangon tovább, de az idegen félbeszakítja őt. S minthogy ennek alantjáró elméje nem tudja megtalálni az igazi okot, amely az «urat» még erre a legalkalmasabb kereseti forrásra ís rákényszerítheti, meg is gyanúsítja : — Ne kérjen semmit, úgyis hiába! Kár volna a szép és tiszta ruháját bemocskolnia itt. Menjen tehát. Isten hirévei Nehogy a ruhája is beszennyesedjék !.. Berendi e súlyos sértés miatt megremegett az indulattól. Egész testében