Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1913-12-28 / 52. szám

1913 december 28. 3 JÉNA. Irta Váth. III. E'só volna, hegy tervem szerint maradjak, hallgatom az irodalmi és pedagógiai kurzust. Második, hogy bebarangolom a környéket. Közel Bayratli. Akkoriban tátották a Wagner operai előadásokat. Még a magyar szereplőket is ismertem a lapokból. De azt mondták, hogy ott más okosat hiába keresek az előadásokon felül. Legföljebb néhány ócska szobrot. Azt eleget láttam utamon. Rosszabbakat, mint az agyongyalázott pesti szobrok. Ott van közel Wittenberg. Arra sem késztett a lelkem. Grotha, Weimar stb. Mind semmi. Harmadik és leggyümölcsözőbb terv maradt, kcrutaumt folytatom s Nürnbergben, Dürer lakóhelyén (akkor volt halála évfordulója s ülték jubileumát, is), Münchenben, Salzburgban, Línzen és Bécsben töltök több időt, mint uti tervemben szándékoztam s amint a fiuanciális számításomat rendeztem. Ennél maradtam. Egy próbát tettem. Ellátogattam Rein első előadásaira. Az öreg egész órája avval telt el, hogy kitüntetéseit, prágai egyetemre való kandidálását, a külügyi kultuszkormányok tanáo3kéréseit elsorolta. Ezt is töredékesen értettem. A többiektől irigyelten körutamnak vágtam. Irigyelten ! Sokan akadtak, asik szintén kevés németnyelvi készséggel felszerelten jöttek Jénába. De őket. kötötte a kiküldés. a pénzkapás. A legtöbbjét a kultuszkormány küldte ki Egyenesen meg volt kötve a kezük. Meg hogy mit hallgassanak, miről tartoznak pontosan és részletesen beszámol ni, azt. is kikötöttek nekik. Ez baj. Az első előadásokat mindenki további hallgatási kötelezettség nélkül végig hallgatta. Ha egy tanár előadására 30-nál kevesebb látogató iratkozott, azt a szakkurzust nem tartották meg. Leglátogatottabbnak Rein előadása ígérkezett. Tőlünk Kármán Mór dr. egyetemi tanár jegyzett előadást. 0 is Herbartista. A román kultuszminiszter szintén. Jegyzett elő amerikai is. Szóval nem csak a jénei tanári kar. Azért igazán mondhatni, hogy Jéna nemzetközi két hétig. Jénai kurzuson egy hiányzott a programmok olvasásából Ítélve. Rein révén csak a Herbartisták jutnak szóhoz. Herbart pedig oktatástanon dolgozott. Rein s Herbart másik tanitványa, Zigler a formális fokok elméletét szűrték le mesterükből. Ez szerintem olyan világos, hogy szinte át látszóan ránk ragadt a tanítóképzőkben Mi nt kész, befejezett egész szállt ránk. Ujat, ahogy ott ismételték, már Rein se mond. Egy kicsit cáfol, egy kicsit okóskodik s kész, szinte megcsontosodottan svállitja lélektanilag levezetett eredményeit. Tel iát oktatástant kapunk. Abból egy kidolgozott, preciz fejezetet. Ma más után áhit a pedagógia. Nevelés után. Ez hiányzik a Herbart-iskolából, amelynek vignettáján ott, vörösödik piros tintásán : a tanítás nevelés. Ezen neveltek föl bennünket, vagy 10 tanitónemzedéket, Jénát megjárt képzős tanáraink. De kisült, hogy tanítani és nevelni egy lapra tartozik, de aki csak taui

f, avval nem nevel. Azért én másfelé nézek a térképen. Freiburgot keresem, Ha a kormány meg nsm köti, a díjazott jénaiak fele Freiburgba néz el. Foersteitől megtanulni : hogyan kell nevelni. 0 a Herbart felfogás ellenlábasa. S Freiburgbau is vannak szünidei kurzusok. Ha jól emlékezem, azok is 40 márkásak s a térképen nézve remek körutat lehet leirni. S ami font.osabb százszor : Foerster ott hirdeti a jövő p"dagógiáját. C-ak megkötést ne ! Vagy, vagy, de soha : ide kötelességed ! (Vége.) Újesztendő. Irta Pataky Béla. Mit hoz az újesztendő rám, Előre nem tudom atyám; Fögondomat benned vetem, Én csak tisztemet követem. Mert ha eljárok hűséggel, Gondot viselsz kegyességgel. Mint a messze siető utas, úgy állujk mi is e földnek örökkévalósági a siető gyermekei a két év határai közöt'. Hátunk megett, a mult, előttünk a bizonytalan jövö. Az idők szerény krónikásának de sokszor vau alkalma történelmet irni 1 A ha talmasok csak intézik az emberiség sorsát, az abból folyó uapy tanulságokat egy szürke ember rögzíti meg, veti papirra és teszi oda okulásul a jövendőnek. Aki történetet ir, az prófétája népének. még pedig egy visszafelé tekintő próféta, aki csak a multat látja s nem jósol belőle jövőt, nem fejt. álmokat, nem magyaráz csodákat, csak rögzit, szinesiti a mult képeit. És a kép, melyet megörökít, mégis a tanulság kútforrása, mivelhogy az országok sorsát intéző hatalmak belőle merítik tetteikhez a buzdítást, a múltnak történelmi képeiből meritik az erőt az alkotásra, a cselekvésre. Most is történelmet írunk,midőn az esztendő forduló pontján a múltba visszatekintünk. Az eg3'es embernek, csoportoknak és társadalmi osztályoknak, egész népréte-* geknek nemcsak lehetnek, de vannak is keserveik, ha a tizenhármas esztendő lefolyt eseményeire visszatekintenek, csak szomorúság tölti be szivüket, A gazda reményét learatta az idő szeszélye, az eleini csapások szakadatlan láncolata, az iparos osztályúak nem teljesítette óhajait a végzet, a kereskedő elégedetlen az üzleti év mérlegével, a hivatalnok, az értelmi előkelőség nem találta meg az utat kitűzött célja felé. Vau mindenkinek oka a panaszra. Az egyiknek sok az adója, a másikunk kevés a jövedelme ; az egyiktől elvette a kenyérkeresőt a kérlelhetlen halál é« a viszszamaradottak szemeikben a keserü«ég és bánat könnyeivel tekintenek a bizouyta'au jövö elé, mig a másik a betegség fájdalmai alatt, sóhajtva tekint az ég felé, várva a, szabadulást. Míg azon kevesek is zúgolódnak, kiket boldogulásuk felé vitt az elmúltesztendő. Sőt, hogy ne kelljen a sorsüldözötteken könyörülniük, maguk is jajgatnak. — Ilyen az emberi természet ! Csakhogy ott, hol az igazságnak határozottan ellentmond a panasz szava; a bírónak, a történetírónak kell ité)nÍ9 az igazság mérlegelésével. Egy nemzeti állam életében nemcsak egyes ember panasza, avagy egyes csoportok külön keserve dönt és nem lehet a történetírónak e panaszhangokfit maradandó érclapokra vésni, mert e hanyatló esztendőnek minden mostohasága mellett is közel volt hozzánk az Ür kegyelme. Van egy magasabb láthatár is, mely fölött, ha eltekintünk, egészen más képet tüszurásokat érzett. Szive vadul kalapált. Szerette volna agyát ketté szelni, de csak egy haragtól szikrázó pillantással felelhetett, mert az idegen csakhamar eltűnt az épület falai között, mire aztán Berendi kitámolygott az épületből. Elvesztette immár utolsó reményét is. Közel volt a kétségbeeséshez, közel az őrülethez. Amott azt mondták neki : kopott a ruhája, tehát nem alkalmazhatják ; emitt pedig éppen az ellenkezője történt vele : a ttiszta ruha* volt, az ok, amiért elutasították, amiért oly súlyosan megtámadták a becsületében is. — Oh te szegény jó asszony és ti, ártatlan kis véreim, most már éhen fogtok elveszni ... de nem, lesz még ma kenyér ! Az est már leterítette fekete szemfedőjével a nagy halottat: az élettelen természetet. Lassan a csillagok is kigyulladnak e nagy ravatal felett és láthatókká teszik a természet elhervadt tájait. Látni lehet a város mellett elterülő erdő égnek meredő csupasz ágait, amelyeken átszűrődvén a holdnak ezüstös fénye : látni lehet azt is, hogy Berendi itten jár, hogy arcát a szenvedés teljesen feldúlta, hogy elszánt, hogy lelkébe valami szörnyű elhatározás vésődött ... A villasor felé tart. Oda, ahol ismeretlen fogalom a szegénység. A villák felől egy gyanús viselkedésű ember közeledik feléje. Találkoznak. Mindketten összerezzennek. . . Berendínek az arcán még mindig az elszántság, amazén pedig a kielégített bünöt vágy félelemmel párosulva. . . A villaszerű házak az erdős hegyoldalon fekszenek. Alatta egy kis cserjés van; ezen kell átmenni, ha valaki a villákhoz akar eljutni. A cserjésben is feltűnik az erdőből kisiető Berendi alakja, amint megbotlik valamiben . . . Megáll. Hátra néz. Lehajol. Egy rossz, a test melegétől még ki sem hült rukát emel föl. . . Mézi, Forgatja: Majd körülnéz, mintha csak a gazdáját keresné . . . Senkit se lát . . . — Eh! akárkié, mi gondom van reá! Fő most a kenyér ! S az ? . . Van ott fent elég ! . . . Ha mái tisztességes uton nem lehet szereznem, hát szerzek ón máskép ni ajd ! . . Es megindul, de már tétovázva megy. Mintha csak ennek a rossz, talált ruhának mágneses ereje volna : visszahúzza őt. Újra felemeli és talán egy titkos sugallat hatása alatt hirtelen vetkőzni kezd . . . — Nem kellesz ! — szól a saját ruhájához, amint hajigálja egyenkint magáról el : — mert már nem vagy annyira jó, hogy benned uri foglalkozáshoz juthassak és nem vagy annyira rossz, hogy munkás lehessek. •. . — Nem kellesz ! — vágja oda az utolsó darabot, is és amilyen gyűlölettel dobta el magától a jobb időre emlékeztető ruháját: éppen olyan szeretettel vette föl magára ezt a rossz ruhát, amely visszatartá öt bűnös tervétől. . . Arca most már nyugodtabbnak látszik. Feldúlt vonásai lassan elsimulnak, mint a vihar által felkorbácsolt hullámok a szelid ég alatt. Boldognak érzi magát, Vigasztalásra szolgál, hogy, ha a társadalom legalsóbb rétegébe kerül is szegénysége miatt, bőven pótolni fogja a hitvesi gyöngédség és szeretet, továbbá gyermekeinek kedves, ártatlan és derűs mosolya, amely neki egy egész világgal fölér ! Elgondolja : most már mi sem állhat útjában, mert vau megfelelő ruhája az uj foglalkozáshoz, egy nap múlván tehát munkába állhat. . . Milyen jó is lesz dolgozni! Milyen jó lesz majd kezét kérgesnek tudnia, mert hiszen ezért kenyér lesz a bér, kenyér; az azért járó jutalom pedig a megelégedés, a boldogság, a megbecsülés családja részéről. — Még csak egy nap — gondolja s lesz mit enniök ! . . — De ma megint üres kézzel menjek haza ? — Sóhajt fel ijedten. — Nem, lesz még ma kenyér ! . . S mint aki az egyszor irigy sorsát kijátszotta, sugárzó arccal rohan vissza elszórt ruhájához. Hirtelen felnyalábolja azt s egyenesen a város felé tart, a városba viszi. . . Otthon is nagy változás. A két kis gyermek már lefeküdt. Alszanak. Álmodnak. Talán frissen sütött cipót esznek álmukban. . . Az édesanyjuk is a szobában tartózkodik. Hol ül, hol járkál, hol az ablaknál