Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 27-53. szám)
1911-12-31 / 53. szám
2 BALATONVIDEK 1911. november 12. csend angyala borítja titokzatos fátyolát., Az időnek szárnyai vannak. Szédítő sebességgel rohan, nem áll meg soha, még egy gondolatnyi kis időre sem. A perc, amelyet most magunkénak tartunk, épen akkor, amikor öntudatára jutunk, már nem a mienk. Végtelen ügyességgel kisiklik kezünkből, midőn azt megragadni készülünk, fut, rohan feltartózhatatlanul, eltűnik örökre. S milyen különös, hogy az ember mégis az időnek a gyermeke, vagy igy — rabja. Ebben él, ebben mozog, ehhez kapcsolja összes reményeit, ettől várja szenvedéseinek gyógyítását, ettől vár megsebzett szivére g} 7ógyitó írt s mivel a jövő az ember számításain kiviil esik, kétkedve lesi a szerencse esétyeit, remegve várja a csalattatás lehetőségét. Mert mi a holnap? remény, amelynek biztos alapja nincsen. S mi a jövő? időpont, amely nélkülünk is létezhetik. Az idő napirendre tér felettünk. Eltemeti gondolatainkat, érzelmeinket. Eltemeti emlékünket épen ugy, mint a jövő eltemeti a jelent. S végre bennünket is eltemet, elporlaszt, mert az idő hasonlít a regének Saturnusához, ki a pogány rómaiak hite szerint tulajdon gyermekeit emésztette fel. Az éjféli óra nemsokára egy évnek letűnését fogja hirdetni, annak állit határkövet. Mi volt ez az év akkor, amikor annak hajnalát üdvözöltük ? — hosz szu időszak, aminek talán sose lesz vége. S mivé lett az ma? csekély ponttá, amely mindinkább elhalaványodik. Mi volt a remény ez óv hajnalán ? — egy előttünk elterülő, beláthatatlan virágkert, melyből a legszebbeket, a legillatosabbakat leszakítva, azokkal földi pályánkat behinteni kívántuk. S mivé lett a remény ma ? — oly fához hascnlit, mely leveleit lehullatta s most már csak szárazan és ridegen áll, hoay hirdesse a bölcs Salamonnal <hiúságok hiúsága és minden hiúság.* Itt a földön nincs tartósság. Ingatag itt minden. Képzeletünk elérhetetlen tárgyak ntán repül. Futkosunk az ezerszínű csábjátékok után, mint a gyermek a pillangó után, hogy mihelyt megfogta, letörülje érdes kezeivel a ragyogó színeket, A remény alatt ott lappang az enyészet. Az élet mellett ott leselkedik a halál. S miért mindez ellentét ? Mert emberek vagyunk, — emberek, akiket nemesebb természetük a szép, a magasztos, a tökéletes felé vonz ugyan, de kiket az idő a föld, lekötve tart. Magasabb rendeltetésünk ki akarja magát küzdeni a mulandóság bilincseiből, de a szenvedélyek ösztöne lábainkhoz tapad s a tiszta képet tisztátalan színezéssel elhomályosítja. Sok ezer esztendő óta fárad az emberi elme e rejtélyes kérdés megfejtésében, fáradozik ma is. Nincs olyan esztelenség, metyre az emberi ész ne tévedt volna, a vallás talaját eltaszítva lába alól, a lét titkának megfejtésében. A mai XX. században is el lehet azt mondani, amit Cicero egykor a római jósokról mondott : Csodálkozni lehet, hogy komolyaknak látszó vitatkozásaikban egymásnak szemébe nem nevetnek. Él az emberi nemben egy tudat, melyet soha a legválságosabb időkben sem tagadott meg; van egy szózat, amely ezerszer elnyomva, ezerszer felhangzott és ez az, hogy az ember egy magasabb rendeltetéssel bir, melynek végcélja nem e földön található, hanem csak az örökkévalóság eszméjében fekszik. Ezekkel a gondolatokkal elménkben bucsuzzunk el az ó-esztendötől, katholikus élet intenzivitására is példát adott azzal, hogy a katholikusok társadalmi, egyesületi életének uj formáit sürgette. A katholikus egyesületek és a katholikus autonomia megteremtése körül Zichy Nándor homlokát az érdemek hervadhatatlan koszorúja övezi. A katholikus sajtó terén is végtelen sokat köszönhetünk Neki. Gróf Zichy Nándor tüneményes alakja volt és lesz is a magyar ka. tholicizmusnak, amelyet 0 kezdett felrázni a tunyaságból, a bűnös tétlenségből öntudatra ébreszteni és cselekvésre buzdítani. Utóbbi időben betegsége miatt ugyan nem hallatta szavát, de mégis mindnyájan éltünk abból a tudatból, hogy gróf Zichy Nándor itt él közöttünk, hogy szelleme vezet, bogy gondolatai hevítenek, hogy akarata tettekre sarkal. Most már ettől a tudattól is megfosztattunk. Meghalt. Elköltözött körünkből. Kidőlt a mi legnagyobb szellemi vezérünk és büszkeségünk. Itt hagyott bennünket árván. Csak alkotásait hagyta vissza és az ö szellemét, amely itt maradt közöttünk, folytonosan buzdítva, lelkesítve bennünket, hogy az övéhez hasonló energiával és lelkesedéssel folytassuk és be is fejezzük azt a nagy munkát, amelyet O indított meg a Regnum Marianum visszaállítására. Legyen emléke örökké áldott közöttünk ! Az ó-év határán. (h) Ismét egy küzdelem teljes év repült el fejünk fölött villámgyors szárnyakkal minden örömével s bánatával együtt. Az idő, mely feledni és remélni megtanít, egy évet rabolt el ismét földi életünkből s nagy kérdés, hogy a jövő év határán is az élők között leszünk-e, avagy ott érjük-e meg azt, ahol mindenre a siri Készülődik el. Föl áll, ránt a köpönyegén. — Alá is ut, föl is, biztatja a halász. Az ördög kilép a barlang szájon, onnan fordul vissza ; — Három kívánság közül választhattál volna . . . — Na, haliám, mijaz ? . . . Újra beteszi a lábát. Most már alkuszik, mert látja a kíváncsiságot, kapzsiságos embere ábrázatján. — De előbb köll tenned. — Tenni teszek, hanem előbb látni akarom, hogy miért fogadkozom. — Három kívánságod teljesül. — A' nem ölég. — Nem megmondtam. De kemény fejtt vagy. — Várd ki a végit ! Én kívánok hármat. Mondd a föltételt. — Se szentölt vizet, se barkát, se urnapi virágot, se semmi szentöltet nem tartasz a gunyhódba. — Lássuk tovább ! — Körösztöt se hánysz, mikor jövök, vagy megyek, avagy nálad tartózkodob. . . — Idájig megjárja . . . — Mikor melletted vagyok, semmi szentnek, Istennek nevét ki nem mondod tisztelettel . . . — Lesz-e még több, aki a jégen kopogóját ? — Három kívánság, három föltétel. Sokat se kértem. Megegyezünk. Te kérhetsz ! A halász izgelt-mozgott. Csapott a bajszán ; képzelethizlaló, jóllakós képet vágott. — Iszen hát az első kettó csak elüti — gondolta el deresedő kopogójában — hanem az utolsó ... Itt a bökkenő ! Ez a csömör lény minduntalan a nyakamon lóg. — Jól van ördög. Csapjunk föl! Tenyereltek, paroláztak, hogy hangzott bele a nádas. — Hanem hát ólálkodj ám unos-untalan a sarkamon. — Nem, nem. Ne félj ! Biztosította a kötőfél. — Most pedig legyezd a füled ! Böcsületes halásszal akasztottad össze a tengelyed. Emberségedre tégy mindent. Máhó egy esztendőig szól a szerződés, különben fölbontódik. — Háromra jár az idő, ne prézsmitálj 1 — Sok vizet kívánok ! — Meglesz. — De a torkom csak bort lásson. — Ugy vedd, mintha készen volna ! — Minden holdujulásra halpénzzel terithesBem be a gunyhóm tetejét . . . * — De bolond volt ! Horkan föl egy félálomba merült halász. — Miért ? — Kérdi akkurátusan a mesélő. A többi is fölpillant az erös hangra. — Mér ! Hát pénzt kévánt volna, ue vizet. — Meg Pesten palotát, bele tükörszobát. — Meg ulyan pépát, akiből sohse fogy ki a dohány. . . — Meg ulyan bugyellárist, akibül meg a piz . . . A mesélő elmosolyodott. — Látszik, nem vagytok vérbeli halászok. Hát kivánhat-e az igazi, tüzrőlmetszett halász egyebet, mint bövizet ? Akkor van hala. Tudjátok a hal a bő vizet kedveli. Az kiont. Kimehet rajt a hal legelni, ikrát lerakni. Dül a hal azon az esztendőn, mintha zsákbul öntenék. — Amán való! Dörmögtek beismeröen a halászok. — Szeretitek-e a vizet ? Tagadóan csóválgatták fejüket. — Pedig rajta éltek. A halászember bort kiván : éhorura, früstökre, ebédre, mindenkor a szomjúság ellen. — Meg a hal se kiván mást — veti közbe a kormányos. — Mikor megette az ember — egészítette ki a vezeres.
