Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-08 / 2. szám

2 BALATONVIDÉK 1911. január 15. Lelki szemeink előtt lebeg a le­hetősége annak, hogy lerontva a pártok és a rangkülönbség korlátait, egyesitsünk minden egy elvű embert. Amit a szabadkőművesek megalkottak lanyhán és rosszul azt alkossuk meg mi élénken és jól. Tartson össze a keresztény társada­lom minden tagja. A keresztény dol­goztasson keresztény iparossal, vá­sároljon keresztény keseskedőtől, emelje és segitse a keresztény hiva­talnokot, szövetkezzék a keresztény vezetőkkel. Viszont erkölcsi és egye­sült súlyával irtsa ki a keresztény iparos és kereskedő han3 7agságát és ellenőrizze az elvek szóvivőit. Előttünk lebeg egy egyesülés, amelynek vezetősége a köz szolgája legyen s a haza keresztény kialaku­lásában önzetlenül szolgálja a leg­szentebb ideálokat. Ezt a must kitűzött keresztes lobogót nem ejtjük ki többé a ke­zünkből, a tervet állandóan napiren­den tartjuk ós dolgozunk rajta el­szánt lelkesedéssel, mert tudjuk, hogy az minden akadályon győze­delmeskedik. Hogy a velünk együtt érzőkkel az összeköttetést fentartsuk, kérünk mindenkit, aki elveinkkel rokonszen­vez, közölje cimét velünk névjegyen, vagy levelezőlapon. Ha ötven világi tag összegyűlt, megtartjuk első ér­tekezletünket. Ke várja meg, amig a szomszédja cselekszik, határozzon Ön. A tétovázás gyen­geség s hazánknak s a köznek most energikus keresztény propagandára van szüksége. A közöny nem fegyverez le minket, ha. az első napokban csak néhányan leszünk, ez nem aggaszt, agitálni fogunk mindaddig, amig a célunkat elértük. Büszke önérzettel töltene el bennünket, hogyha a társadalmi mozgalmak szervezésében e helikoni falak mutatnának példát a keresz­tény magyarságnak. S ha tervünk nem sikerül, ez szomorú bizonysága lesz gyengesé­günknek, mert minden nemzet olyan sorsban él, amit megérdemelt. Ébredjünk fel ! Orbán Dezső a „Balatonvidék" felelős szerkesztője. A nagykövetek költségei. A nagyközönség nemcsak Magyaror­szágon, hanem mindenütt a kölföldön is idegenkedve és boszankodva veszi tudomá­sul, hogy a nagyköveteknek mennyi pénzt, bocsátanak rendelkezésiikre. Nálunk termé­szetesen érthető ez hz ellenszenv, mert az osztrák-magyar monarkia nagykövetei ugj­szólván mind Ausztriát reprezentálják a külföldön s a magyarokkal a külföldi kö­vetségeinken ugy liánnak, mintha egyene­sen ellenségek volrának, de általában véve, nem túlságosan nagyok azok az összegek, a melyeket, a nagyköveteknek fizetnek. A laikus csak az összeget nézi 8 nem tudja, mennyi minden kiadás és kötelezett­ség jár egy nagyhatalom követségi állásá­val. Rendesen osak gazdag mágnások lép­hetnek erre a pályára, mert az a fizetés és az a pótlék, a melyek a törvény szerint járnak, a legtöbb városban nem elegendők ahoz, hogy a nagykövet állásához, raugjá­koz mérten lépjen fel. Magyarország.Ausztria nagyköveti pa­lotái mindenütt a városok legelőkelőbb ne­gyedeiben vaunak. Az oroszországi nagy­követ például « Sergievskajá-n lakik, egy pompás palotában, amelyet néhány eszten­dővel ezelétt vásárolt a közös kormány. A nagykövet hivatalos helyiségeit a kormány rendezte be, de az ö lakását és fogadóter­termeit, a nagykövetnek a saját költségén kelleti, berendeznie. Némelyik követségi pa­lotának nagy kertje is van, mint például Parisban a Ru« de Vareune 57. .szám alatt, amelyet. Galliera hercegnő ajándékozott. Ferencz Józsefnek, vagy Konstantinápoly­ban — ilyenkor a nagykövet kötelessége, hogy a saját költségén gondoztassa a ker­tet. A konstHutinápolyi nagykövet egyéb­ként májustól októberig a közös k.oimány tulajdonában levő palotában lakik Jeniko,]­ben, Stambul közelében. Ez a nyári tartóz­kodóhely rendkívül szép 09 kellemes, mert nagy kert veszi körül. A magyar-osztrák nagykövetségnek Berlinben a Kronprinzenufer-eu van a pa­lotája ; ezt a mostan; közös kormány vá­sárolta. Londonban a Belgrade Square 18. szám alatt van egy nagy és fényes palotá­ban a mi követségünk. Ezt kilencvenkilenc esztendőre bérelte ki a közös kormány, miután Augliában idegen nem vásárolhat ingatlant. Rómában két palotája van a mo­narkiának, az egyik a királyi udvar ré­szére, a másik a szentszék részére. A pápai követ a nagy Palazzo di Veueziá-ban la­kik, mig az olasz a kisebb Palazzo Chigi­ben. Hogy a nagykövet miképpen rendez 1 be a palotát, mennyi személyzetet tart> van-e saját automobilja, vagy elegáns fo­gatot tart-e, az teljesen az ő dolga. Ezt mindig a körülmények irányítják s legfő­képpen az, hogy miképpen élnek a többi nagyhatalmak követei. De a legnagyobb kiadások nem azok, a melyeket, a palotára, a fogatra, vagy a személyzetre kell költeni, hanem azok, a melyek a társadalmi szerepléssel járnak. A monarkia nagykövetének az a legelső kö­telessége, hogy móltóképpen képviselje a két államot s kötelessége, hogy legalább minden esztendőben vendégül lássa magá­nál az egész diplomáciai testületet, a ma­gasrangu katonatiszteket, a hivatalnok-vi­lág fejeit, a klérus inagasabbrangu tagjait s végül az ottani kolónia képviselőit. Az már a nagykövet dolga, hogy miképpen teljesiti ezt a kötelességét, vájjon egyszerre fogadja-e őket egy nagy kerti ünnepség vagy bál alkalmával, avagy kisebb estélye­ken egymásután. Ez a palotától függ: van­nak-e benne olyan termek, amelyek sok embert tudnak befogadni, vag}' csak ki­sebb társaságoknak alkalmasak. Az is nagyon fontos, hogy a nagykö­vetségnél jó konyha legyen, hogy a meg­hivottak meglegyenek elégédve. mert ez is sokat számit, különösen akkor, ha a nagy­követ uj ember az országban s jól be akarja magát, vezetni. Mindezekre a reprezentációs költsé­gekre 20.000 korona fizetésén kivül kap a ajtót este 7 órakor lezárják. Még férj és feleség sem lehetnek együtt ; van ugyan néhány kisebb hálószoba, de ezekben nem helyezhetik el az összes családokat. Egyébként eléggé csendes ez a pa­lota, dxcára, hogy a hajók elindulása előtt zsúfolva szokott lenni. Az emberek kisebb csoportokba verődve, halkan beszélgetnek. Hangosabb az elet a palotával szem­közt levő kis korcsmákban. Az egyiknek ez a neve: «Amerikai szalon.» Ebből is tanul már valamit a zöldfülü kivándorló. Azt t. i., hogy Amerikában a kurtakorcs­mát, egyszerűen és előkelően szalonnak ne­vezik. Hanem a korcsma berendezéséből, kivált a budapesti munkás, ujat egyáltalán nem tanul. A külső Váci uton vannak sza­kasztott ilyen lebujok ; a különbség — de ez már jellemző — mindössze abban áll, hogy a bejárattal szemközt a falon, olaj­méccsel kivilágitva, a Madonna képe függ. Hiába, a tengerparton vagyunk ; és azok a vendégek, akik idejárnak, komoly ten­geri útra menuek . . , és meggondolva a meggondolaudókat, egy-két pohár bor nem árt ; de a duhajul szemregyürt karimájú zsíros kalap alól, lopva, titokban nem egy pillantás repül a Madonna elmosódott ar­cára ... A Madonnától jobbra Rudolf ki­rályfi arcképe, balról Stefániáé . . . kecske­lábú zöld asztalok, padok, székek ... A kiszolgálás magyarul megy. Aminthogy itt magyar szó hallatszik és magyar nóta. Hát bemegyek. Van a sarokban egy üres kis asztal, od«telepedem. Onnét nézek szét egy hosszú asztalnál iddogáló kompá­niára. Magyarok. Ha nem beszélnének és nem danolnának, akkor is rájuk ismernék. Földmivesek és iparosok. Férfiak mind. (Asszonyt nem hoznak ide.) Az asztalfőn pipázó, harcsabxjuszu embernek nem Kalap van a fején, lisnem hajós-sipka. Ez már alkalmasint járt a tengeren, innét lehet a tekintélye is, meg a sipkája is. A beszél­getésből kiderül, hogy már harmadszor in­dul neki a nagy viznek, Amerika irányá­ban. Fölényes gőggel beszél. Az öreg baka instruálhatja igy a rekrutákat. A többiek áhítatosan hallgatják. — Hát csak szild, öcsém, szild a pél­pádat — mondja. — Mér ? — Azér, mer odaát szivarozni fogsz. Ne busuj. Ha mög­hasz a tengőibe löknek. Álló egy eszten­deig tart, mignem a lábad a tengör fene­két éri, p^dig küvet kötnek a nyakadba. — Ugyan má ! Nem lőhet a ! — Majd mögtapa9ztalod. Lehet, hogy a pipa füstje keserű, le­het, hogy a bor karistolja meg egy kicsit a gégéket, de általános torokköszörülés tá­mad, aztán meg csend. Szomorú csend. A tengerjárta magyar veti fel hangosan a szót, rákiáltván az asztal körül settenkedő leányra, - a korcsmáros leányára : — Hugám ! Egy fél lityit, mög egy «kutyaijesztőt». Ez csak szögedi embör lehet, gondo­lom. Ott hivják a szódavizet kutyaijesztő­nek. A többiek utána mondják : — Nekem is. — Nekem is. A leányzó térül-fordul és újból meg­telik az asztal itallal, A poharak kocognak, aztán néma kor­tyogások. Majd a főember kezdésére har­sány nótázásba fojtódik a ki-kiütköző bá­nat. Itt legszélről az asztalnál, valami ku­bikosféle szerzet, illegeti a derekát a nóta üteme szerint, a tenyereit tempósan össze­ütögeti, majd az ujjaival markolászik a levegőbe, mintha láthatatlan hárfa-hurokat pengetne. Ez a tempós, uri magyar múla­tás. így mulat az ur is, a kubikos is. Ran­gosan. A tenyerét tempósan ütögetve, majd az ujjait mozgatva. Hiába magyarázom ezt annak, aki nem látta. A bőgőbe ugrás, új­ságpapírnak a cimbalom húrjai közé csúsz­tatása, — ezek már nem igazi furfangok ; ezek már erőlködések ós ezeket a Lipót­városban is tudják utánozni. Hanem ülve maradni a széken, csupán módjával nó­tázni, a karokban ós kezekben az emiitett gesztusokkal, amihez a fejnek és deréknak sajátszerű ingatása járul, — ezek már olyan tempók, amiknek még színészek sem értik a másolatukat, hanem ha beleszülettek . . . Hát mondom, nótáznak az emberek. Sajnálom, hogy nem birtam kiérteni pon­tosan a szöveget, ami alkalmasint azért nem sikerült minden igyekezetem mellett sem, mert alighanem egy keletkező nóta

Next

/
Oldalképek
Tartalom