Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-08 / 2. szám

2 BALATONVIDÉK 1911. január 15. Lelki szemeink előtt lebeg a lehetősége annak, hogy lerontva a pártok és a rangkülönbség korlátait, egyesitsünk minden egy elvű embert. Amit a szabadkőművesek megalkottak lanyhán és rosszul azt alkossuk meg mi élénken és jól. Tartson össze a keresztény társadalom minden tagja. A keresztény dolgoztasson keresztény iparossal, vásároljon keresztény keseskedőtől, emelje és segitse a keresztény hivatalnokot, szövetkezzék a keresztény vezetőkkel. Viszont erkölcsi és egyesült súlyával irtsa ki a keresztény iparos és kereskedő han3

7agságát és ellenőrizze az elvek szóvivőit. Előttünk lebeg egy egyesülés, amelynek vezetősége a köz szolgája legyen s a haza keresztény kialakulásában önzetlenül szolgálja a legszentebb ideálokat. Ezt a must kitűzött keresztes lobogót nem ejtjük ki többé a kezünkből, a tervet állandóan napirenden tartjuk ós dolgozunk rajta elszánt lelkesedéssel, mert tudjuk, hogy az minden akadályon győzedelmeskedik. Hogy a velünk együtt érzőkkel az összeköttetést fentartsuk, kérünk mindenkit, aki elveinkkel rokonszenvez, közölje cimét velünk névjegyen, vagy levelezőlapon. Ha ötven világi tag összegyűlt, megtartjuk első értekezletünket. Ke várja meg, amig a szomszédja cselekszik, határozzon Ön. A tétovázás gyengeség s hazánknak s a köznek most energikus keresztény propagandára van szüksége. A közöny nem fegyverez le minket, ha. az első napokban csak néhányan leszünk, ez nem aggaszt, agitálni fogunk mindaddig, amig a célunkat elértük. Büszke önérzettel töltene el bennünket, hogyha a társadalmi mozgalmak szervezésében e helikoni falak mutatnának példát a keresztény magyarságnak. S ha tervünk nem sikerül, ez szomorú bizonysága lesz gyengeségünknek, mert minden nemzet olyan sorsban él, amit megérdemelt. Ébredjünk fel ! Orbán Dezső a „Balatonvidék" felelős szerkesztője. A nagykövetek költségei. A nagyközönség nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt a kölföldön is idegenkedve és boszankodva veszi tudomásul, hogy a nagyköveteknek mennyi pénzt, bocsátanak rendelkezésiikre. Nálunk természetesen érthető ez hz ellenszenv, mert az osztrák-magyar monarkia nagykövetei ugjszólván mind Ausztriát reprezentálják a külföldön s a magyarokkal a külföldi követségeinken ugy liánnak, mintha egyenesen ellenségek volrának, de általában véve, nem túlságosan nagyok azok az összegek, a melyeket, a nagyköveteknek fizetnek. A laikus csak az összeget nézi 8 nem tudja, mennyi minden kiadás és kötelezettség jár egy nagyhatalom követségi állásával. Rendesen osak gazdag mágnások léphetnek erre a pályára, mert az a fizetés és az a pótlék, a melyek a törvény szerint járnak, a legtöbb városban nem elegendők ahoz, hogy a nagykövet állásához, raugjákoz mérten lépjen fel. Magyarország.Ausztria nagyköveti palotái mindenütt a városok legelőkelőbb negyedeiben vaunak. Az oroszországi nagykövet például « Sergievskajá-n lakik, egy pompás palotában, amelyet néhány esztendővel ezelétt vásárolt a közös kormány. A nagykövet hivatalos helyiségeit a kormány rendezte be, de az ö lakását és fogadótertermeit, a nagykövetnek a saját költségén kelleti, berendeznie. Némelyik követségi palotának nagy kertje is van, mint például Parisban a Ru« de Vareune 57. .szám alatt, amelyet. Galliera hercegnő ajándékozott. Ferencz Józsefnek, vagy Konstantinápolyban — ilyenkor a nagykövet kötelessége, hogy a saját költségén gondoztassa a kertet. A konstHutinápolyi nagykövet egyébként májustól októberig a közös k.oimány tulajdonában levő palotában lakik Jeniko,]ben, Stambul közelében. Ez a nyári tartózkodóhely rendkívül szép 09 kellemes, mert nagy kert veszi körül. A magyar-osztrák nagykövetségnek Berlinben a Kronprinzenufer-eu van a palotája ; ezt a mostan; közös kormány vásárolta. Londonban a Belgrade Square 18. szám alatt van egy nagy és fényes palotában a mi követségünk. Ezt kilencvenkilenc esztendőre bérelte ki a közös kormány, miután Augliában idegen nem vásárolhat ingatlant. Rómában két palotája van a monarkiának, az egyik a királyi udvar részére, a másik a szentszék részére. A pápai követ a nagy Palazzo di Veueziá-ban lakik, mig az olasz a kisebb Palazzo Chigiben. Hogy a nagykövet miképpen rendez

1 be a palotát, mennyi személyzetet tart> van-e saját automobilja, vagy elegáns fogatot tart-e, az teljesen az ő dolga. Ezt mindig a körülmények irányítják s legfőképpen az, hogy miképpen élnek a többi nagyhatalmak követei. De a legnagyobb kiadások nem azok, a melyeket, a palotára, a fogatra, vagy a személyzetre kell költeni, hanem azok, a melyek a társadalmi szerepléssel járnak. A monarkia nagykövetének az a legelső kötelessége, hogy móltóképpen képviselje a két államot s kötelessége, hogy legalább minden esztendőben vendégül lássa magánál az egész diplomáciai testületet, a magasrangu katonatiszteket, a hivatalnok-világ fejeit, a klérus inagasabbrangu tagjait s végül az ottani kolónia képviselőit. Az már a nagykövet dolga, hogy miképpen teljesiti ezt a kötelességét, vájjon egyszerre fogadja-e őket egy nagy kerti ünnepség vagy bál alkalmával, avagy kisebb estélyeken egymásután. Ez a palotától függ: vannak-e benne olyan termek, amelyek sok embert tudnak befogadni, vag}' csak kisebb társaságoknak alkalmasak. Az is nagyon fontos, hogy a nagykövetségnél jó konyha legyen, hogy a meghivottak meglegyenek elégédve. mert ez is sokat számit, különösen akkor, ha a nagykövet uj ember az országban s jól be akarja magát, vezetni. Mindezekre a reprezentációs költségekre 20.000 korona fizetésén kivül kap a ajtót este 7 órakor lezárják. Még férj és feleség sem lehetnek együtt ; van ugyan néhány kisebb hálószoba, de ezekben nem helyezhetik el az összes családokat. Egyébként eléggé csendes ez a palota, dxcára, hogy a hajók elindulása előtt zsúfolva szokott lenni. Az emberek kisebb csoportokba verődve, halkan beszélgetnek. Hangosabb az elet a palotával szemközt levő kis korcsmákban. Az egyiknek ez a neve: «Amerikai szalon.» Ebből is tanul már valamit a zöldfülü kivándorló. Azt t. i., hogy Amerikában a kurtakorcsmát, egyszerűen és előkelően szalonnak nevezik. Hanem a korcsma berendezéséből, kivált a budapesti munkás, ujat egyáltalán nem tanul. A külső Váci uton vannak szakasztott ilyen lebujok ; a különbség — de ez már jellemző — mindössze abban áll, hogy a bejárattal szemközt a falon, olajméccsel kivilágitva, a Madonna képe függ. Hiába, a tengerparton vagyunk ; és azok a vendégek, akik idejárnak, komoly tengeri útra menuek . . , és meggondolva a meggondolaudókat, egy-két pohár bor nem árt ; de a duhajul szemregyürt karimájú zsíros kalap alól, lopva, titokban nem egy pillantás repül a Madonna elmosódott arcára ... A Madonnától jobbra Rudolf királyfi arcképe, balról Stefániáé . . . kecskelábú zöld asztalok, padok, székek ... A kiszolgálás magyarul megy. Aminthogy itt magyar szó hallatszik és magyar nóta. Hát bemegyek. Van a sarokban egy üres kis asztal, od«telepedem. Onnét nézek szét egy hosszú asztalnál iddogáló kompániára. Magyarok. Ha nem beszélnének és nem danolnának, akkor is rájuk ismernék. Földmivesek és iparosok. Férfiak mind. (Asszonyt nem hoznak ide.) Az asztalfőn pipázó, harcsabxjuszu embernek nem Kalap van a fején, lisnem hajós-sipka. Ez már alkalmasint járt a tengeren, innét lehet a tekintélye is, meg a sipkája is. A beszélgetésből kiderül, hogy már harmadszor indul neki a nagy viznek, Amerika irányában. Fölényes gőggel beszél. Az öreg baka instruálhatja igy a rekrutákat. A többiek áhítatosan hallgatják. — Hát csak szild, öcsém, szild a pélpádat — mondja. — Mér ? — Azér, mer odaát szivarozni fogsz. Ne busuj. Ha möghasz a tengőibe löknek. Álló egy esztendeig tart, mignem a lábad a tengör fenekét éri, p^dig küvet kötnek a nyakadba. — Ugyan má ! Nem lőhet a ! — Majd mögtapa9ztalod. Lehet, hogy a pipa füstje keserű, lehet, hogy a bor karistolja meg egy kicsit a gégéket, de általános torokköszörülés támad, aztán meg csend. Szomorú csend. A tengerjárta magyar veti fel hangosan a szót, rákiáltván az asztal körül settenkedő leányra, - a korcsmáros leányára : — Hugám ! Egy fél lityit, mög egy «kutyaijesztőt». Ez csak szögedi embör lehet, gondolom. Ott hivják a szódavizet kutyaijesztőnek. A többiek utána mondják : — Nekem is. — Nekem is. A leányzó térül-fordul és újból megtelik az asztal itallal, A poharak kocognak, aztán néma kortyogások. Majd a főember kezdésére harsány nótázásba fojtódik a ki-kiütköző bánat. Itt legszélről az asztalnál, valami kubikosféle szerzet, illegeti a derekát a nóta üteme szerint, a tenyereit tempósan összeütögeti, majd az ujjaival markolászik a levegőbe, mintha láthatatlan hárfa-hurokat pengetne. Ez a tempós, uri magyar múlatás. így mulat az ur is, a kubikos is. Rangosan. A tenyerét tempósan ütögetve, majd az ujjait mozgatva. Hiába magyarázom ezt annak, aki nem látta. A bőgőbe ugrás, újságpapírnak a cimbalom húrjai közé csúsztatása, — ezek már nem igazi furfangok ; ezek már erőlködések ós ezeket a Lipótvárosban is tudják utánozni. Hanem ülve maradni a széken, csupán módjával nótázni, a karokban ós kezekben az emiitett gesztusokkal, amihez a fejnek és deréknak sajátszerű ingatása járul, — ezek már olyan tempók, amiknek még színészek sem értik a másolatukat, hanem ha beleszülettek . . . Hát mondom, nótáznak az emberek. Sajnálom, hogy nem birtam kiérteni pontosan a szöveget, ami alkalmasint azért nem sikerült minden igyekezetem mellett sem, mert alighanem egy keletkező nóta