Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1909-07-25 / 30. szám
4. BALATONVIDftK 1909. julius 18. tás nélkül önként kedveskedtek a gyérmekeknek. . Reischl Vencel a hévízi fürdő díjtalan használatával, Strausz Miksa, Zitterbarth Kálmán és Sarándy Károly pedig egy-egy ozsonnával kötelezték hálára az üdülő gyermekeket, akik előtt bizonyára felejthetetlen lesz ezen lekötelező kedves figyelem és szívesség. Nagy dolgok rendesen csekélységeken fordulnak meg. És nekünk, akiknek a legfőbb vágyunk fürdőnk és városunk fejlesztése, hírének, nevének emelése, nem szabad figyelmen kivül hagynunk még a legjelentéktelenebbnelc látszó dolgot sem, kivált akkor, mikor az meggyőződésünk szerint a kitűzött célnak elérésében eszközül szolgálhat. Ne tessék az elmondottak felett mosolyogni, hanem belegondolni a dolgok mélyébe s a jövőre való tekintettel cselekedni, mig még nem késő. Gamma. A mezei munka, mint a magyarosodás terjesztője. Arany színben ragyog a buza a szántóföldeken, amidőn a reggeli nap első sugarával végig szánt, az ég boltozatán és a föld szilién, in át' veiejték sznltad az ural Ó munkásokról, kik hajnali bárom o rátol kezdve vágják uz Isten áldott növényét, a gyönyörű piros szemű búzát.. A tábla egyik oldalán magyar, a másik részén borvát, dal hangzik az aratók felöl ; h búzatábla egyik oldalán magyar, a másikon borvát munkás rakja a kepét. Milyen szépen összefér e két hazai nép, midőn egy erős akarat, közös eszme vezérli őket, egyik a másikát 119111 sérti, hisz egy uraságnak földjén dolgoznak, egyért fáradozuak : a mindennapi keuyórért. Hu körültekintünk a nagy természetben, mennyi madár, virág él egymás mellett, mind-mind más hengon fejezi ki örömét, háláját a mindenség Alkotójának, ha egyik a másikát uera is érti, de méltányolja annak kezdettől fogva megadott jogát ; a magyar nép is megbeosüli hazájának idegen ajkú lakóit, háttérbe nein szorítja, egyformán munkálkodik, vele együtt osztozkodik a haza áldásaiban. A magyar nép az idegeneket tiszte'i ; csak épen az idegeneken múlik az, amidőn ök a magyar nép nagylelkűségével oly sokszor báladátlauul visszaélnek. Nem célom hosszú eszméket fejtegetni, de igenis jólesik minden magyar embernek, midőn látja, hogy a horvát testvér nemcsak aratja a magyar föld virágait, hanem érti és beszéli is a mi közös, kedves hazánk nyelvéi; is. A somogyi nagybirtokosok igen sokszor hozatnak mezei munkásokat a horvát nyelvű Muraközből, kik, midőn Somogyba jönnek, bizony keveset, vagy egyáltalán nem tudnak magyarul. A nyári munka idő alatt a borvát munkások a magyarokkal együtt dolgozva, hallják a magyarok beszédét, dalát, szinte örömmel és élvezettel tauulják a magyar beszédet és vésik be szivükbe, ugy, hogy azt soha el nem felejtik. Nagyon is igaza volt egyik nagynevű Írónknak, Jókainak, a ki a nyelvtanulás legfőbb tényezőjéül azon szép elvet állította fel, hogy a sikeres magyarosodást osak ugy lehet elérni, ha előbb htzánk lakóival megkedveltetjük a magyar nyelvet, és azt, hogy ök a magyarban ne ellenséget, de igenis őszinte, kedves barátot találjanak, Midőn a borvát látja d magyar barátságát, érzi annak jóságát, a magyart többé uen.i átkozza, hanem igenis jó magyarrá válik ; az ö vidéke a horvát nyelvű Muraköz rövid idő alatt teljesen magyarrá lészen. A muraközi iskolák e'ültetik a magyar nyelv palántáit, de nekik már nincsen módjukban, hogy az elülfetett/palántákat egész fává neveljék, de magyarrá neveli őket az élet, mely a szülőt elválasztja gyermekétől, küldi a kenyérkereset, nehéz munkájára, ho! a kenyér mellett, a kedves magyar szót is megtanulja. Hogy kié az érdem e tekintetben, azt talán nem is kellene kérdeznem, mert ezen érdemes munkában része van : a muraközi iskoláknak és a somogyi urodalrásba, esetleg némi kedvezménybe, amit viszonzáskép nyújthatna a város. Ennyit pedig csak megér az a sok haszon és előny, ami ennek révén háramlani fog a város lakosságára, illetve fürdőnkre. Egy kötelezettségünk azonban van. Ez pedig az, hogy igyekezzék minden tényező kellemessé, felejthetetlenné tenni a vasutasok és gyermekeik ittartózkodását. E tekintetben első sorban a csónakázó egyesület tehetne sokat. Hetenkint egyszer-kétszer a délelőtti időben, midőn csónakjai és alkalmazottai ugy sincsenek elfoglalva, megcsónakáztatliatná az üdülő gyermekeket, vagy akár a motoros hajóval egy-egy óráig körülvitethetné őket a keszthelyi -öbölben. Ezek a sétacsónakázások kellemes emlékekkel töltenék el a gyermeki lelkeket s egyik igen alkalmas eszközei lennének annak, hogy eltávozva tőlünk, igen-igen sokszor emlékezzenek rólunk. Néhány korona költséggel kellemes délutánt szerezhetne nekik a város is, ha legalább egyszer akár egy erdei vágj' más kirándulás alkalmával megozsonnáztatná őket. Megtehetné ezt a Balatoni Halászati R.-T. is egy kisbalatoni kirándulás rendezésével és egyesek is, akiknek ezt anyagi helyzetük megengedi. A gyermekeknek nyújtott jókért egy hatalmas tábor hálájára számithatnak. Ezek ug} ran az első pillanatra mind csekélységeknek tűnnek fel, de ha jól meggondoljuk s figyelembe veszsük a gyermeki lélek fogékonyságát. nagy horderővel birnak. Örömmel jegyezzük meg, bogy akadtak már férfiak, akik felismerték a csekély figyelemnek nagy horderejét s minden kérés vagy íelszólikerül s boldoggá teszi azt, kinek nyújtja a kezét. Elragadó szépség lett' az a fehérruhás leány, kinek egyetlen tekintetéért mindent feláldoznának azok, kik pályafutása alatt kincseket raktak lábai elé. Mig azonban igy töpreng gondolatain s mig újra meg újra lelki szemei elé idézi azt, kinek alakjához, hangjához, egész lényéhez fűződik az ő emlékezetének minden pillanata, szemei egyszerre elhomályosulnak, két könnycsepp gördül végig arcán s szivében valami régen nem érzett melegség támad. Az, kinek az a buzavirág-szemü fehérruhás kis lány oly kedves volt, kinek emlékét oly hiven megőrizte a dédelgetett művésznő, ott áll az utcán teljes férfiszépségében. Igen, ő az, kihez méltó akart lenni, kinek emléke annyira bevésődött leikébe, hogy még a világvárosok zajában is csak öt látta maga előtt mindig. Nem küzdött tehát hiába. Nem volt haszontalan az a sok visszaemlékezés, mellyel megőrizte szivét annak számára, kinek az szentelve volt. Most, midőn már elérte vágyainak legmerészebbikét, midőn hódolva látja maga előtt az egész világot, most el fogja nyerni küzdelmének jutalmát. Mily boldog lesz az a fiu, ha ő, a híres művésznő neld uyujtj a kezét azzal a meleg szeretettel, lángoló szerelemmel, mint azt a buzavirágszemü kislány tette ! Es milyen boldog lesz ő, ha annyi küzdelem, annyi fáradalom után mugáénak vallhatja azt a fiút, kiért ma is mindent képes volna feláldozni. Sokáig nézte azt a daliás szép alakot az utcán s tekintetévol kisérte folyton, mig csak láthatta, azután pedig örömtől repeső szívvel kezébe vette újra hárfáját és pengette a lágyan szóló húrokat. Egyszerre azonban felugrott ültéből, megcsókolta hangszerét s egy képet keresett elő. Egy képet, melyről nevetett, mosolygott rá az a fiu, kinek emléke kisérte eddig minden utjain. Letette az asztalra és nézte, bámulta, mintha soha nem látott volna hozzá hasonlót. Majd a kezébe vette s beszólt hozzá hévvel, szerelemmel. — Ma meg foglak babonázni téged, hogy többé soha el ne veszítselek, el foglak varázsolni, hogy csak engem szeress mindig, örökké. Es csókolta a képet, örömmel, boldogan, mintha nem is lett volna többé más gondolata, minthogy eléri ma fáradságainak, küzdelmeinek jutalmát s végre azé lehet, kihez méltó akart lenni. Kivülről kopogtattak ajtaján s a komornája lépett be, hogy a készülődésben segítségére legyen. 0 azonban — mintha attól félt volna, hogy szive titkát elárulja — nem merte eddigi bizalmasára emelni szemeit és sietve rejtette el a kezében tartott képet. — Ma magam akarok öltözködni — szólt azután hozzá — mert ma szépnek, hóditónak kell lennem. Ma el akarom varázsolni az embereket. Menjen inkább, Eliz, folytatá tovább — nézze meg addig, liogy milyen lesz a terem, az emelvény s később jöjjön vissza. Mialatt az álmélkodó cseléd elhagyta szobáját, ő csak mosolygott, mert meg volt róla győződve, hogy még ma olyan boldog lesz, milyen sohasem vólt. Még egy pillantást vetett hát a képre, mely ott volt asztalán, aztán hozzáfogott készülődéséhez. Aranyhaját koronába fonta fején s dísznek csak egy fehér szegfűt tűzött bele. Fehér, selyem ruhát öltött magára, melyre égszinkék szalagot kötött dereka körül s mikor kesztyűit húzva belenézett tükrébe, újra ott állott előtte a búzavirág szemű fehérruhás kisleány, de észvesztóen, bóditóau szépen, ki biztos diadaláról. Ljnt már zsúfolásig megtellett a terem, midőn komornája jelentette neki, hogy várják, És ö ment mosolyogva, boldogan s mikor kitekintett a függönyök mögül a nézőtérre, valósággal valami jól eső érzés járta át szivét. Ott látta a kis város minden alakját, kire emlékezni csak képes volt s nem is mert már arra a diadalra gondolni, miben ma itt része lesz, hiszen tudta, hogy most azok fognak neki legjobban tapsolni, kik hajdan figyelemre sem méltatták. De mit törődött ő most a tapsokkal, mit az egész világgal, mikor tele volt a szive boldogsággal, szerelemmel s csak arra vágyódott, hogy végre valahára szivére szólíthassa azt, kiért oly sokat küzdött, oly sokat fáradott.j Még egy pillantást vetett öltözékére, mégegyszer megpengette hárfájának húrjait, azután mosolyogva megadta a jelet, hogy készen van. Virág özön és szűnni nem akaró taps fogadta, a mint a függöny felgördült s ö néhány pillanatra boldogan hunyta le a szemeit. Ismerte a közönséget s élvezni akarta a hódolat boldogító érzését.
