Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 27-51. szám)

1908-12-13 / 50. szám

2 BALATONVIDÉK 1908. november 15. sőt bent és a folyosón, nyíltan sértegetni, a szóban levő ügj'et a tárgyias elbírálás helyett személyes térre cipelni — nem méltó eljárás oda az aranykupolás csarnok boltivei alá s nem méltó a törvényhozói méltósághoz. Mindettől eltekintve, számoltak-e a képviselő urak azzal a hatással, még pedig romboló hatással, mit a győri püspökkel szemben tanúsított magatartásuk előidéz ? Ebben az országban már minden tekintély úgyis a porban hever. Gondoskodtak erről a felforgató elemek. Mi lesz, ha az országot kormányzó párt egy részéről is szentesítést nyer a tekintély gyalázásának elve ? A függetlenségi párti választásoknál nem egy, de igen sok helyütt megesett, hog}' a párt kortesei ós önző fanatikusai a papság gyalázásával igyekeztek hatást gyakorolni a tömegre — talán sok helyütt a jelölt tudta nélkül is, de mi lesz akkor, ha bent a pártban, nyíltan az országban maguk a képviselő urak vad «szidalmakkal» támadnak egy egyházfőre s támadják a papokat ? Ezt a kérdést nem a félelem, de az aggodalom adja ajkunkra ? Mert a tekintélyt letiporni könnyen, de lábraállitani nehezen lehet. Már pedig erre a képviselő uraknak is csak szükségük van! Mivelhogy a botnak is két vége van. A föluszitotttömeg pedig nemigen válogatós s látjuk a bőrkabátosok és egyáltalán mindenféle kabát ellen megnyilvánuló ellenszenvet a felbujtogatott tömegben. Egy ilyen kényes ügyet, mint a szerencsétlen győri eset, tekintettel a szereplők exponált állására s tekintettel a magasabb politikai szempontokra is több tárgyilagossággal kell elbírálás alá venni, mint aminő legutóbb az országgyűlésen megnyilvánult. Távollevők sértegetése pedig nem ílldomos eljárás s törvényhozókhoz nem méltó. Igy nem nevelődik a nemzetben sem a culturai hajlam, sem a finomabb érzék. Már pedig erre igen nagy szükség volna, hogy népünk sok darabossága csiszolódjék s a műveltség terjesztése felülről is istápolásban részesüljön. Ám ilyen vehemens és sértő aposztrofálások nem fogják parlamentünk népnevelő hatását előmozditani. Pedig a képviselő uraknak ez is egyik szép feladatuk volna. Bánffy A biiubó-ulCHÍ remete, a kandur-bajuszu Bánffy Dezső, csak nem tud bőrében megférni! Önagyriiéliósága, ki a múltban — mint azt sajnosán tudjuk — ctettekkel tényezö» vala, a tisztelettel kitessékelt, fólre'ett nagyságok közös sorsában meg nem U3'Ugodva, csendes berkeiből nélia napján ki-kitö>% megosörditve rozsdás fringiáját, harcot, minden haronál gonoszabbat: vallási háborút, hirdet Igy osak a legközelebbi napokbau is, a Bpesten tartott református konvent elnöki székéből, mint egy Jupiter tonaiis szórta a koalíciós kormány, de különösen az ébredezni kezdő katholikus egyház ellen félelmetes nyilait. Ez a jó ur, éléuk fantáziájából kifolyólag egy hosszú bünlajstrommal kezében, vádolja a neki mindig vörösposztó pápista egyházat, hogy az: a református, protestáns-sérelmeket, valóságosan gyárilag termeli, hogy a kultúrharcot, már-már kilátásba helyezi, hony a kai holikusokkal szemben ők teljesen elnyomatnak, hogy jogos panaszaik még meghallgatásra sem találnak, hogy megtörésükre rendszeres politika űzetik etc. etc. Mi ebből a valóság, a tiszta igazság? Semmi, éppen semmi, sőt még annál is kevesebb ! A valóság, a sziu igazság igen is az — s ez a napi eseményeket megfigyelő előtt, ugy is ismert dolog — hogy a protestánsegyházak fölött, az Isten napja talán még soha sem arasztól ta oly bőségesen áldásos sugarait, mint ezen klerikálisnak mondott koalíciós kormány alatt, ezeu — mint ők elnevezték — agressiv kuruc katholicizmus idején, hogy amiről Tisza Kálmán, Bánffy Dezső, Szilágyi, Tisza Pista telivér protestáns kormányférfiak égisze alatt még álmodni sem mertek, az most számukra örvendetes valóra vált. Valóra vált igen, mert mig ők a néhai kormányok Ígéreteit, a mostaui kormány jóvoltából több milliókra menő államsegélyben élvezik, addig a katholikusok lapos tarisznyájában, még mindig csak a puszta ígéret aszalódik. Félre ne értessünk ! lat. n a t anunk, hogy nem az irigység mondatja ezt velüuk ! Jó lélekkel kijelentjük, hogy protestáns egyházaink, melyek, mint ilyenek vallási, állami életünkben oly megbecsülhetetlen kult.urtényezők, nagyon is rászolgálnak arra, hogy anyagi gyengeségüket az állam, már saját jól felfogott érdekében is gyámoücsa. Távollegyen tőlünk, hogy mi protestáns véreinkkel e miatt torzsalkodni akarjunk. Ellenkezőleg, mi szellemi, anyagi boldogulásukon csak örülni tudunk. Csak akkor emeljük fel tiltakozó szavainkat, ha — mint e jelen esetben is — akad egyegy heccmester, kinek romlott Ízlése ami viszálykodásunkban gyönyörködnék. Erős a hitem, hogy ezt az örömöt nekik megszerezni soha nem fogjuk ! * De mint a közmondás is tartja: «Ok nélkül nem zörög a haraszt* igy az ujabb időben bizonyos rendszerben meg-meg ujuló katholikus egyházellenes támadásoknak is, vau talán némi oka, foka, alapja? Kell, hogy legyen valamely ok, melj' ezeket a sajnálatos izgalmakat létre hozza? Erre is megfelelünk : A magyar katholicizmus nagyságának, hatalmának túlbecslése mellett egész a legközelebbi időkig teljesen tétlenségre volt, utalva. Ezen tétlenség alatt, életműködéseiben egészen elernyedve, a betegoroszlánhoz hasonlóan, a legnagyobb apatia, letargiában sínylődött. Ezt látva, tudva, a magával is jó tehetetlent, boldog és boldogtalan szabadon csípte, lökte, bökte. Akadt nem egy hosszufüles is, ki széles jókedvében jókorákat rúgott, a betegnek béna, erőtlen tagján. De iin a hosszú kór végre is Örvendetes javulásra íordult, a krízis elmúlt, vele együtt, a szánalmas, tehetetlen gyengeség ; betegünk kezd ismét lábbadozni, újra élni, erősödni, sértegető báutalniazóira most már rá-rá mordul, a rugdalódzó, szilajkedvü csacsiknak fejére koppant, inelj' szokatlan dologtól azok elképedve segítségért kiabálnak ! Sapienti sat ! adunk erőt, kitartást, ideákat, fantáziát. . . s mi mit kapunk? Édeskés mosollyal mindent felhasználtok, felélveztek, de egyetlen egy igaz, őszinte érzés, az nincs számunkra. Hát hol itt az igazság ? A férfi : Igazság ? Nem Magda, neked nagyon is nagy igényeid vannak. Tudod «Egy nő» csupán az ifjú évek képzeletében létezik. Én is kerestem valamikor «Egy nőt» — akkor más volt bennem az ember - és mialatt kerestem s aztán, hogy megtaláltam, nem r szerettem többé «a nőt», csak egy nőt. És ez volt éppen a baj. Mert ez az egy nő nyűgbe kötötte lelkemet — nem tudtam mozdulni. Gondolataim, akaratom, cselekedeteim ki voltak mérve s agyamat mindig csak tO>, az a hótköznapias «Ö» gyötörte. Elhanyagoltam szüleimet, testvéreimet, barátaimat. Ó neki pedig százszor, ezerszer megmondtam, hogy szeretem, hogy boldogságom csupán tőle függ. Lángoló költeményeket írtam hozzá és ő, ő viszonzásul, cserébe mit adott nekem mindezekért az érzésekért? Egy kevés rokonszenvet, egyszer meg azt, mondta: nem akarom, hogy tőlem függjön a boldogsága ; maga Tibor még nagyon fiatal, az idő, a hosszú idő pedig sok mindent megváltoztathat. Jövőjét senki sem tudhatja előre. Sorsunk a jó Isten kezében van, az érzelmeket pedig leküzdjük és várjuk, hogy hát mit hoz épen az a kiszámíthatatlan jövő. És ime neki igaza volt. Mert mig mi eltévedtünk egymástól, addig egyikünk vágyai sem teljesültek. 0 nem lett grófné, hanem valami szürke, száraz tanárembernek lett a felesége, én belőlem pedig az lett, aztán, ami vagyok most: először újságíró, majd szegény és végre még beteg is. A nő: Nem értelek ! Hát nem voltál kezdettől fogva lapnál ? A férfi-. De nem ám. Sőt e'lenkezőleg. Ur voltam, nagy ur és mesés fizetéssel egy berlini vasgyárban. A főnököm pedig annyira szeretett, hogy egy évre rá megbízott a cég jegyzésével, ami mintegy évi 12 ezer korona jövedelmet jelentett. Csak hát nem tartott sokáig a boldogság. Pedig ugy hallottam, hogy egyetlen lenyát nekem szán* a. Hiába, semmise lett se igy, ahogy én akartam, se ugy, ahogyan boldog lehetnék most. A nő: Jó, jó. De most még mindig nem tudom, hogy miért hagytad el a berlini vasgj'árat és mi indított az újságírói pályára ? A férfi: Elmondjam ? De nagyon unalmas, ,sablonos ám a meséje. Hát ugy történt, hogy már három éve leveleztem Zeidával, de ahelyett, hogy ez a levelezés lelkeinket közelebb hozta volna egymáshoz, mondom, ahelyett inkább azt vettem észre, hogy ma-holnap szakadás fog köztünk bekövetkezni. Éppen farsang volt. Hetek multak ós én hiába vártam, vártam, de leveleimre csak nem kaptam választ. Akkor fogtam magam és szó nélkül lerándultam ahoz az egy nőhöz, Zeidához. Bekopogtattam, az anyja fogadott. Szívélyes volt, de viselkedésén, beszédén mégis észre vettem, hogy valami nincs egész rendjén. Hétköznapias dolgokról beszélgettünk. Pár perc múlva bejött Zeida. Nyugodtan, mosotygón. Kezet szorítottunk, majd magunkra maradtunk s ő csodálkozott váratlan jövetelemen. Erre elmondottam, hogy egyrészt azért jöttem, hogy megtudjam hosszas hallgatásának okát, másrészt pedig, hogy megkérjem. — Hogy megkérjen ? ámuldozott Zeida. És ezt komolyan mondja ? Én azt gondoltam, hogy ön is mindig csak tréfára vette a egészet. Oh Tibor! Hová gondol? De végre is tudja 5 év nagy idő. Az alatt megváltozik az ember, a viszonyok, a körülmények, a világ és minden, minden, ugy ahogy azt a jó Isten akarja. Az én jövőm például már elő van készítve. Ilyes valahogyan beszélt ő s én még aznap viszszautaztam Berlinbe. Aztán nemsokára eljegyzési kártyát kaptam. Zeida ós egy ulánus főhadnagy gróf. Most már minden reménynek vége volt, igy hát elhagytam a gyárat, a szürke munkát és laphoz mentem. Mert hát már nem volt, hogy ki szá-