Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-07-14 / 28. szám

XI. évfolyam. Keszthely, 1907. julius 14. 28. szám. BALAT01VIDEK Politikai hetilap. i . , MEGJELENIK HETEN KI NT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG É.'S KIADÓHIVATAL l volt gaid. tanintéiet épületében. Kéziratokat,, pénzesutalványokat, hir­detési megbízásokat. és reklamációkat, a szerkesztőség ciuiére kérünk. Egész évre Előfizetési árak: 10 kor. — f.. Kéziratokat nem adunk vissza. Fél évre . . . . . 5 ,, — „ ílyllttér petltaora alku szerint. Nemzetiségi testvéreink. . . (*) Soha sem volt helyzetünk irigylésre méltó. Ellenségek környez­tek bennünket ezeréves ittlétünk óta. Két ellenség ellen kellett a lét küzdelmét megvívni állandóan. Kül­és belellenség ellen. De mi csak biztunk, mindig biztunk — a jobb jövőben, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajkán. Ezen köz­ben azonban egymással civakodni soha meg nem szűntünk. A magyar nemzeti állam kiépítéséről, nyelvünk jogáról stb. szépen megfeledkeztünk. Ne menjünk messze. Itt a legköze­lebbi mult. A szabadelvüség 30 éves aranykora. Mindent áldoztunk en­nek a bálványnak. A ki nem val­lotta magát nagy hangon szabad­elvűnek, kipusztítottuk volna még az irmagját is, még akkor is, ha honfoglaló Árpádig vezette volna is vissza egyenes és oldalági leszár­mazását. Mert nem az volt ebben a boldogtalan időben a fő, ki a magyar, hanem ki a szabadelvű és legszabadelvübb. Es íme, mig mi egymást mar­tuk, kisül, hogy az ország belsőel­lenségeinek szarvai hihetetlenül megnőttek. Megfeledkeztünk róluk. Sőt, biztunk bennük. Testvéreink­nek tartottuk őket. Pedig farkasból nem lesz bárány. Ellenségből jóba­rát! Régiek ök, akik voltak,— belső ellenségek. Viperák, kiket keblén melenget nemzetünk. Mikor legin­kább szükség volna rájuk, támad nak ellenünk. A haza hálátlanai érzik, sőt elérkezettnek látják az időt a nyilt ellenségeskedésre. Ócsá­rolják nyelvünket, államiságunkat s mindent, ami magyar. Erre talán elég példa a horvát mozgalom, a nemzetiségiek fészke­lődése. Es ha nem volna elég, ha még akadna ki a magyarosodás fennen híresztelt sikerében bizna a nemzetiségi perifériákon, a hazafias stb. szerbek testvériességében, ol­vassa el Torontál vármegye kir. tanfelügyelőjének jelentését. Ebből kiokosodhat s láthatja'/" hogy haza­fias szerb és többi nemzetiségi test­véreink mennyire szeretnek, majd, hogy épp n meg nem esznek ben­nünket. Iskoláik tanulóinak —- mert maguktól nem szerezték be — elöl­járósági uton osztatott ki magyar tankönyveket a kir. tanfelügyelő. Másnap a nemzetiségi nebulók egy­től egyig visszaadták az ingyen ka­pott magyar tankönyveket. Szülőik nem engedték még csak felnyitni sem. íme, horvát, szerb, román stb. testvéreink szeretete. Jellasiccsal fenyegetnek bennün­ket. Végre, talán már csak itt volna az ideje, hogy félretéve az egymás közti örökös súrlódás áldatlan fegy­vereit, egyesült erővel vegyük föl a küzdelmet jóbarátoknak vélt belső ellenségeink ellen. Nem a nemzetiség, nem is a faj és nép, hanem a nemzetiségi iz­gatók ellenében. Állami, társadalmi, tanügyi téren és az egész vonalon. Érezzék meg nemzetiségeink, hogy magyar az ur ebben a hazában. És hogy a magyar nyelv jogát tiszte­letben tudjuk és akarjuk is tartani. Nem sovinizmus, vagy erőszakos magyarosítás vezet bennünket, de nemzeti nyelvünk mellőzését, leki­csinylését nem türjük meg. Erre cé­loz az Apponyi-lex. Végrehajtás alatt áll épen most. Itt az ideje, hogy az egész vonalon teljes hatályában menjen át az életbe e törvény, mely hivatva lesz az iskolák talajából ki­nőtt s már-már az égig törekvő fá­kat lenyesegetni s a daszkák és a pópák magyarellenes iskolai fészke­lődéseit megzabolázni. Ha ezeréves szeretetünk s értük A BALATONVI!)EK TAHCAJA. Későn. Még alig emelkedett a kelő nap a szőlőkoszoruzta hegyek fölé, mikor Joba­házy Béla megindult csillogó négyes fo­gatával a sárosréti kúria udvaráról. Egy darabig keményen tartotta a vidáman ágaskodó négy ló gyeplőiét s a könnyű kocsi repülve haladt lefelé a lankás lejtőn, de mikor leértek a kanyargó országútra, megeresztette a gyeplőszárat. Hadd bak­tassanak a lovak lassan, liiszen még úgyis nagyon korán érkezik Hadliázára. Azután meg olyan jól esik mégegyszer elgondol­kozni azon a dolgon, mi ott ma rá vár. M égegy s zer szabadon végiggondolni azon az izgalmas életen, melytől most bucsut venni készül, visszavarázsolni azt a sok vidáman eltöltött napot, mely eddig csak mulattatására, szórakoztatására volt ren­delve. Nagyot sóhajtott, mintha csak va­lami mázsányi nehézség nyomta volna a mellét. El kell hát most ezután mindattól válnia, miben eddig örömét lelte ; e ma­iadnak majd a jó cimborák, kik télben, fagyban, nyárban, esőben hü követői vol­tak mindenkor. Ki kell pusztulnia a ház­ból a nevető agaraknak, melyek eddig vi­dám csaholásaikkal zajossá tették az ősi kúria udvarát. Es el kell tűnnie azoknak az édes emlékeknek, melyek egyedüli ta­núi voltak annyi sok boldog órának. Es mindez miért ? Miért kell levet­kőznie a régi világot, kedves emlékeivel, jó napjaival, örömeivel együtt ? Vájjon az a nevető kis baba, kinek a szeme láng­jától egy pillanatra megbomlott az esze, megérdemli-e ezt a sok áldozatot ? Mig lovai csendes lépésben haladUk a pipacs beszegte országuton, mélyen sze­mére húzta a kalapját és elgondolkodott olyan dolgokról, mikkel máskor bizony édes-keveset törődött. Vájjon boldog lesz-e ő vele az a kis leány, ki olyan nagy ra­jongással viseltetik iránta ? Tudja e iga­zán szeretni öt az a rejtve felnőtt gyenge kis virág, mikor ő még néhány héttel ez­előtt is egy másik nőnek volt a nyiltan bevallott imádója ? De amint maga elé képzelte azt a másikat, ki az ő igazi sze­relmét semmibe sem vette, ki az ö hódo­latát mindig csak fitymálta, akkor valami va <l gyűlölet szállotta meg a szivét. Pedig még mindig sajgott az a seb, mit lelkén azok a csengő, de metsző szavak ütöttek, miket utolsó találkozásukkor a Hernády Margit kiáltott feléje. Ne legyen igaza azért se. Meg fogja mutatni neki, hogy igenis tud ö mást sze­retni igazán, forrón s hü szerette valami­kor őt az a szépséges démon, hát lássa meg, hogy tud ö boldog lenni mással is ; ha pedig nem szerette sohasem, akkor meg legalább megmutatja neki, hogy talál ő magának — ha szebbet nem is — de olyat bizonyosan, ki öt szeretni fogja igazán. Igazán ? ... . Hirtelen megugrott az ostorhegyes s utánna sebes galoppban ra­gadta a négy ló a kocsit fel a Hernádyék utján. Csak a kapu előtt tudta megfékezni száguldó fogatát Jobaházy s akkor is csak­nem ott maradt a szive, lelke azon a vad­S'/.őllő befutotta árnyékos verandán, hol annyi boldog órát töltött el életében. Nem ! c«ak azért sem fogtok oda menni — kiáltá csalinem dühösen s kemé­nyen közibe vágott a négy lónak. — Ne lássa az a szirén, hogy még ti is hozzá vonzódtok. S azzal boszusan terelte vissza lovait az országúira. Fenn a vadszőllő befutotta verandán pedig egy éles sikoltás hallat­szott. s zokogva borult egy fehér alak a korlát hideg márványára Jobaliázy azonban ebből nem hallott már semmit. IJjia a szemére vágta kalap­ját s zavarta négyesét tova az országút kavargó porában. Ne lássa többé azt »z átkos helyet hol megvetették a szerelmét, hol kigúnyolták vonzódását, hol megutál­tatták vele az életet. — igen, nekem gyűlölnöm kell őt —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom