Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-12-22 / 51. szám

1907. december 28. BALATONVIDÉK 7. Kétszeres kötelessége lenne a társada­lomnak a pénz idegenbe vándorlását ép most megakadályozni, mikor osalódott. vé­reink csapatostul jönnek haza megélhetést keresni az édes hazai földön. Az elpocsé költ., elszórt milliók hány visszavándorló munkásnak biztosíthatnának biztos megél­hetést, mig igy ki tudja, nem vár-e rájuk még nagyobb csalódás, még nagyobb nél­külözés, mint amely elől menekülve visz­szatórtek. De jelen cikkünk főleg a karácsonyi iparpártolással akar foglalkozni ; fel akar­juk hi vni a fásult társadalom figyelmét azon időszerű dologra, mikor csakugyan százezrek kelnek el különféle ajándékokra, tárgyakra, miegymásra, amikor a kereske­delem, az ipar a legnagyobb forgalmat csi­nálja és amikor — elég sajnos — a szép magyar bankók megint csak Ausztriába mennek át. A közönség igen tekintélyes része Bécsből hozat, küldet magának árukat, mert a hazai nem konveniál neki, holott oly jót, oly olcsót, oly szépet itthon íj kaphat és emellett még az e jól eső tudat is da­gaszthatná kebelét, hogy a magyar ipart tá­mogatta s nemzeti megerősödésünknek tett szolgálatot. A szeretet ünnepe előtt gondoljon mindenki szeretettel h hazára ; a hazasze retet egy parányi lángoósk'ája lobbanjon fel a szivekben s mielőtt zsebünkbe nyuluánk, forduljunk lelkiismeretünkhöz mely azt. fogja tanácsolni, hogy pénzünket, Magyar­országban adjuk ki karácsonyi ajándékokra; de nemcsak hogy itt. adjuk ki, hanem arra is tekintettel legyünk, hogy valódi honi tárgyakat, igazán magyar kereskedőktől vásároljunk. Ha mindenki, ki karácsonyra vásárol valamit, szivéhez fordulna tanácsért, bizo­nyára habozás nélkül a honi ipart, ennek támogatását tartaná szem előtt. Már annyival inkább is tekintettel kell lennünk a magyar kereskedőkre és iparo­sokra, mert ezek karácsonytól várják hely­zetük javulását, szenvedvén ugy is eleget h rossz üzletmenet folytán. Ha már most a fentik dacára is honfi­társaink mellőzésével az osztrák kereskedő­ket, és iparosokat párcoljuk, annak csak mi magunk fogjuk legelőbb kárát vallani az egyre fokozódó drágaságban, melyet ránk sóz Ausztria hálából azért., mert nyakra­főre vásároljuk holmijait. Legyen tehát helyén eszünk és szi­vünk és karácsonyi vásárlásaink alkalmával csak azt kérjük, csak azt vásároljuk, ami hazai. — Gesammt monarchie. Keszthely, dec. 22. Nem értem az osztrákokat, pedig kö­zöttük éltem évekig, sok jó barátom vau tul a Lajtán, még iskoláim egy részét is ott végeztem, sőt osztrák ezredben kato­náskodtam is. Csakhogy nem egyedül vagyok, ki az osztrákok gondolkodási módját, megfejteni képtelen. Azt. hitte mindenki, hogyha a régi Reicbsratli helyét, elfoglalja az uj néppar­lament a akkor a Magyarország ellen érzett örökös ellenszenvük is lohadni fog, de csa­lódtunk, mert az autipáthia ellenünk nö­vekvőben van. Neui is bánnánk, ha a Lajtán tul lévő szomszédaink nem szítanák minden osztrák leghőbb álmát: az összbirodalmi eszmét. Nem szítják, hanemi kezdik meg­valósítani. Lueger, mint leigázott népfajról beszél róluuk, a csernovai eseter per Ion­gum et latum letárgyalja a rajxrát, akár­csak valami birodalmi belügy'et, e héten pedig az osztrák birodalmi tanács képvi­selőházában Weisskircbner elnök egysze­rűen rendreutasítja Wekerlét ós ez az el­járás ott viharos tetszést, tapsot kelt, per­sze : ganz selbstveistaudlich. Ok már az összbirodalomban élnek s a magyar or­szággyűlést, olyas valami hatodrangú tar­tománygyülésnek képzelik. Hanem mit szóljunk mi a Weisskircli­ner eljárásához akkor, midőn Ő, ki az in­telligenciához tartozik ily hangon beszól, ő, az osztrák törvényhozás elnöke semmi­féle fogalommal nem bir a dualizmus lé­nyegéről ; hogy beszélhet a nép s miféle fogalmai lehetnek rólunk, ha a törvényho­zás eluöke nem képes Magyarország ön­álló államiságát megérteni, a magyar ki­rályság függetlenségéről helyes fogalmat alkotni ? A tisztelt osztrák kormánynak pedig egyetleu szava siucsen ez eilen, pe­dig addig jók voltunk, a mig belevit'ek ebbe a botrányosan komisz kiegyezésbe és a kvót a felemelésébe. Ugylátszik a Gesammt­monarchie birei tényleg töbsóget alkotnak már az osztrák birodalmi tanácsban. Lueger még halála előtt láthatja, hogy náluk a többség megvan s azzal a tudat­tal hunyhatja majd le örök álomra szemeit, hogy elvei termékeny talajra találtak. Os ínte rokonszenvvel üdvözölte a magyar közvélemény a keresztényszocialisták kor­mányra jutását, m remélte, hogy mint kor­mánypárt ezentúl megváltozik irántunk a nézetök, ámde csalódtunk mindannyian, mert Lueger gesammtmonarohista ideáljait Weisskircbner, a képviselőház elnöki szé­kében, Gessmann pedig a minisztériumban iparkodik megvalósítani; ők a csapszéki politikájukat., mint, teljesen komolyat, át­vitték a Rathauskellerből a Reichsratba. Pedig ez nem járja tisztelt szomszéd. Kor­tesfogásnak jó lehet a bécsi burgerek előtt, de komoly politikusok előtt nincsen helye. Az osztrák népeket ily módon félrevezetni nem szabad, ez túlmegy a közjog, de tul a jóhiszeműség s tisztesség határain is. A Lueger által képviselt keresztéay politika pedig elveszti minden hitelót, midőn a rosszhiszeműség terére lép, mert keresz­tény politikát csak becsületes, morális ala­pon lehet csinálni. Szidják a mi zsidóinkat, de inondha* tom az itteni judeomagyarok sokkal becsü­letesebb politikát tíznek, mint. Weisskircb­ner és társai, kik ezzel a politikával a csá­szári trónt kompromittálják, megfeledkez­vén arról, hogy a Kaiser egyúttal az alkot­mányra s a magyar nemzet függetlenségére felesküdött alkotmányos, apostoli király is, kinek esküjével, kormányzati s politikai felfogásával toljesen ellenkezik az összbi­rod.lmi eszme. Az osztrákok, de különösen a keresz­tény szociálista párt s élükön Lueger, min­dig panaszkodnak, hogy nem bírnak ve­lünk megegyezésre jutni, nem értjük őket.; persze hogy nem, mert legyenek meggyő­ződve, itt nálunk sem kathoiikus, sem pro­testáns, sem zsidó, sem liberális, sem anti­szemita, sem klerikális ember az összbiro­dalmi eszmére nem kapható.Még anemzetisé­giek is elutasító állásponton vannak s a hor­vátok sem volnának az eszmének hívei. Kapcsolják ki Luegerók az ö szbirodaltni mániát a programmjukból s akkor hama­rabb l ;özekdhetünk egymáslioz, mert, szo­ciális téren szívesen nyujtunk baráti job­bot, de közjogin soha, abból nem enged­Szomoruan nézett végig szobáján, melynek minden zuga kényelemre, nyuga­lomra, boldogságra csalogatott, melynek minden sarkából hivogatólag integettek régi, megszokott barátai : könj'vei. fegyve­rei, hangszerei, számtalan csecsebecséje, a szépnem körében nyert diadalainak számta­lan jele, de mit ért most neki mindez ? Hiába mosolyogtak rája a gondo-an össze­állított fényképekről a legbájosabb alakok, hiába szedte kezébe azt a sokféle aprósá­got, mivel egy-egy bájos arcú tündér szi­vének vonzalmát iránta kifejezésre jut­tatta, nem talált semmiféle örömet, semmi vigasztalást. Mit ért neki most a hideg képekről a bűvös szemek csalóka kacsintása, mit a néma ajkakról a bűvös mosolygás, mikor az ő lelke most fény, élet után vágyódott, mikor az ő szive most napsugár, melegsé­gért epedett. Óh 1 mit nem adna most éiette, ha egy szívhez szóló, édes hang csendülne meg rideg tanyáján, egy szó, mely melegségével boldogságot, mege'ége­dést varázsolna a szivébe, hol most csak kiáltó üresség és elhagyatottság honol, amely megvidámítaná az egyedülléttől any­nyira irtózó lelkét. Mennyivel több értéke volna az élet­nek, ha az az elhagyott édes a^ak vi­dámmá, boldoggá tenné ezt a kietlen ta­ryát, ha ott a fényképek fölé hajló poros levelű pálma helyett egy aranyos, kis ka­rácsonyfa emelné üde ágait s annak csil­logó gyertyácskái elűznék azt a korán be­köszöntő homályt, mely nemsokára szürke sötétségbe von mindent, mosolygó, piros ajkakat, tündök'ő, fényes szemeket, az ö eíhagyalottságtól szétdúlt vonásait, min­dent, mindent, mik csak tanúi az ó nyo­morúságának, az ö elhagyatottságának. Mert óh most, mikor minden ember édes boldogsággal siet a családjához, mikor min­denki örömmel hallgatja gyermekeinek csa­csogását, mikor minden arcról a boldog­ság, az öröm sugárzik le, most az ő lelkébe valami dermesztő hidegség lopta be ma­gát, mely megborzongatja mindenét, mely megfagyasztja a melegség, boldogság után vágyódó szivét. Hirtelen felugrott puha hintaszékéről, mintha ki akarná verni fejéből a kinzó gondolatokat és sietve mérte végig szobáit háromszor, négyszer. Lelke azonban csak nem tudott szabadulni a folyton szemei előtt lebegő képtől : a csillogó karácsony­fától, mely alatt csacsogva kapaszkodnak édes anyiuk ruhájába az örömtől sugárzó arcú apróságok- Lámpát gyújtott. A vilá­gosság bizonyosan el fogja űzni ezeket a bolond gondolatokat, melyek nem lehetnek mások, mint felizgatott kedélyének hóbor­tos szüleményei. Könyvet vett elő, hogy minden körülmények között szórakozást szerezzen elgyötört fantáziájának. De csak­hamar boszusen osapta le a könyvet s dü­hösen ugrott fel újra. Hiszen az a sok iró mind balga, olyan dolgokkal tömik tele a könyveiket, amelyek szórakozás helyett csak boszuságot, okoznak az embernek. Epen ez kellett még osak, hogy azt a bo­lond könyvet nyissa föl és azon a helyen. Van is most neki arra szüksége, hogy bohó, ábrándos kis lánynak a sóvargásán mulasson. Mikor ugy is annak a sok régi bohó álomnak az emléke kínozza őt szün­telenül. IJjra futkosni kezdett szobájában, de mivel a puha szőnyegeken nem hallotta lépteinek zaját, azt hitte álmodik. Hirte­len kitárta az ablakot, hadd hallja az utca lármáját, az majd eloszlatja immár elvisel­hetetlen. bolond gondolatait. Mert zajt, hangokat, lármát óhajtott, amik visszahoz­zák szokott egykedvüsógét, amik megnyug­vást hozzanak zaklatott kedélyére. Most azonban mintha az utca is ellene eskü­dött volna. A máskor szinte kiállhatatlan nagyvárosi zaj elnémult s hiába tekintge­tett le ablakából, nem hallatszott most az emberek lármája. Örömtől sugárzó arccal siet ott lent mindenki haza, hogy lássa gyermekeinek arcán az öröm, a boldogság ragyogását a béke. a szeretőt ünnepének, előestéjén. Csak ő van egyedül, csak ó van elhagyatva mindenkitől. Mérgesen zárta be az ablakot s csak­nem magánkívül volt már dühében. Szemei hirtelen a kinyitott zongorán egy kóta­lapra estek — Ah ! ez kitűnő — kiáltott fel örömmel, legalább meg tudok szabadulni hóbortosságaimtól. És odaült a zongorához és verte egyik lármás darabot a másik után. De mintha még a hangok is lágyabbak volnának, mint máskor. Hasztalanul kezdte a legerősebb fortissimon, ujjai elernyedtek s a melódia újra, meg újra csak átolvadt valami édes, bájos harmóniába, mig végre önmagáról megfeledkezve, mintegy öntu­datlanul énekelni kezdte a zongora hang-

Next

/
Oldalképek
Tartalom