Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-12-22 / 51. szám

8. BALATONVIDÉK 1907. november 196. hetünk soha. Ezeréves históriánkat nem tagadhatjuk meg s inkább lemondunk egy keresztéuyszociális államalakulatról, mintsem nemzeti függetlenségünkről. Tekintsen bele Lueger a magyar história annaleseibe hiszen láthatja, hogy a jezsuita-biboros Pázmány l'óter inkább szövetkezett a protestáns Bethlen Gáborral, semhogy Ferdinánd császárnak segédkezzen, midőn hazája függetlensége forgott kockán, dacára annak, hogy a pápa levélbeu felhívta Pázmánj/t, hogy csapatait a császár rendelkezésére bocsássa. Azért utalok ép e példára, mert kevésbbé ismeretes s ebből az osztrák megtanulhatja, hogy mi Luegert nemes, keresztény-szociális népbarát elveiért sem vágjunk hajlandók követni az összbirodalmi eszme süppedékes talajára. A keresztény eszme lehet politikai kapocs a szociális akció terén, de sohasem a nemzeti függetlenség rovására. Sajnáljuk, hogy a népmentési politikában sem mehetünk ép az osztrák hóbortok miatt, egy uton, pedig Közös cél felé törekszünk, a keresztény nemzeti állam restaurációjához. De mi nem vagyunk okai, az ürt az osztrákok nagyobbítják, a Weisskirchnernek mélyitik, mert már most is, mi<üőn utópiájuk távolabb vau a megvalósulástól mint valaha, a gesammtmonarchista receptum szerint beszélnek rólunk. Wekerle eléggé megmagyarázta a képviselőházban a maga véleményét az osztrák kirohanásról s egyúttal garanciákat a delegációk alatt kérni arról is, hogy többé az ilyesmi elő nem fog fordulni. A kölcsönös megértés csak akkor lesz lehetséges, ha Lueger és társai végleg lemondanak ábrándjukról, de igy: soha! Weisskirchner ur a maga lelkiismeretével számoljon, hogy a szent karácsony harmonikus ünnepébe ily disszonáns hangot ke vert, mely még a bonae voluut tis emberekben is kiváltja a régi magyar mondást: <Mégis huncut. . . . !« László Zoltán dr. Karácsonyi és újévi képeslevelezőlap újdonságok legnagyobb választékban kaphatók: Sujánszky József könyvkereskedésében. Ismeretterjesztő előadások a főgimnáziumban. A keszthelyi kath, főgimnázium folyó évi szabad liceum előadásainak sorozatát Gaál József, főgimnáziumi rajztanár nyitotta meg folyó hó 14-én d. u. 6 órakor, a főgimnázium rajztermében a művészetekről szóló s mintegy öt felolvasásra tervezett szabad előadásával. Ezen felolvasásra Keszthely előkelő közönsége zsúfolásig megtöltötte a rajztermet, ugy hogy az a további előadásokra szűknek bizonyult. Ezen előadás-sorozat, bevezető részéül Egyiptom művészetével, mint az összes művészetek szülő anyjával ismertette meg hatigatóit. Arra nézve pedig, hogy megértsük, miért épen Egyiptomban keletkeztek a művészetek, részletesen tárgyalta az egyptomiak származását, eredetét, megismertette a világ legkeskenyebb országát, határait, kiterjedését, lakóinak számát. Mivel pedig az egész Egyiptomnak a Nilus, az egyiptomiak szent folyama az éltetője, elvezet bennünket, a Nilus eredetéig, hol az két ágból a fehér és fekete Nilusból ered s azután számos vízesést képezve halad észak felé mig el nem éri Egyiptom határát. Ismertette azután a Nilus mentén elterülő városokat, leirta a ina" fővárost Kairót s megemlékezett a valamikor csaknem ennek helyén álló másik városról Mempbisről, melynek határában még manapság is láthatók a királysirok, az óriási piramisok ós számos sphiniek, melyek mindmegannyi jelei Egj'iptom hajdani fénykorának és nagyságának. Majd vázolta az egyiptomiak faját, megismertetett bennünket azok szokásaival, vallásával. Élénk szinekbeu tárta hallgatói elé Isis és Osiris, valamint, a többi isteneiknek jelentőségét, tiszteletük módját auekik szentelt állatokat : az ápisbikát, a kányát és a gauajturó bogarat, valamint a nilusi krokodilt, ecsetelte az egyitomiak vallásának külömbözőségét, mely egyforma szervezetet sohasem nyert, ismertette a déliek és északiak által tisztelt istenségeket külön-külön. Áttért, azután az Egyiptom áldást hozó szent folyamának a Nílusnak tárgyalására, amely folyam óvenkiut elárasztja Egyiptom területét hullámaival s jótékony iszapjának hátrahagyásával megteremti Egyiptom mesés termékenységét. Leirta, hogy miként lesik a Nilus áradását, miként jelzik az áradás magasságát és miként ünneplik az áradás kezdetét, mely Egyiptom jólétének elengedhetetlen főkelléke. Igen, mert ha a Nilus áradása elmarad, elmarad a terményeknek több mint fele. Előadta tovább, hogy az egyptomiak épen a Nilus áradásai következtében keletkezett termékenység folytán mindig földmivelők voltak, kik jólétüknek alapjait inkább a munkában, a föld mivelésében keresték, mint a világi hatalom nagyságában ós inkább dolgoztak, mintsem a fegyverek csillogásában gyönyörködtek. Mivel pedig életmódjuk, szokásaik szoros összefüggésben állottak istenségeik tiszteletével és létük úgyszólván csaknem kizárólag a Nilus áradásától függött igaz tisztelettel és szeretettel ragaszkodtak tnindaiioz, amivel vallásuk tisztelt tárgyai iránt tiszteletüket kifejezhették. Innen van azután az, hogy már a legrégibb időkben is kőbe. fába vésték, faragták isteneik alakjait, a nekik szentelt állatok formáit s ez az oka, hoey napjainkban is telve van a különféle szfinxek, piramisok, obeliszkek sokaságával, melyeken a bevéset,t hyeroglifek különös tanúi az egyiptomiak vallás ós tudományszeretetének. Mindez, mivel az istenek ós a nekik szentelt állatok alakjainak minél szebb formákban való visszaadását csak a tökéletesbülés árán érhették el, a művészeteket szolgálta, melyeknek ilyenformán Egyiptom lett a szülőanyja. És ez a művészet, mely megteremtője, szülőanyja lett a világ művészetének, eltűnt, elpusztult s csak romjaiban szemlélhetjük annak nagyságát. Felolvasását Madáchnak Lucifer szájába adott gyönyörű soraival fejezi be a felolvasó; »Amig csókolódtak, nem órzed-e a lanyha szelletet, mely arcodat legyinti s elröpül ? Vékony porréteg marad, hol elszáll. Egy évben e por csak néhány ^onalnyi, egy századóvben már néhány könyök, pár ezredév guláidit e'ás«a, homoktorlaszb * temeti neved, kéj kerteidben a sakál üvölt, a pusztán koldus, szolganép tanyáz.« A nagy hatást keltő gyönyörű előjai mellett : >Csorda pásztorok, midőn Bethlehemben, csordát őriztek éjjel a mezőben. > Mintha kigyó csipte volna meg, ugy ugiott fel a zongora mellől. — Nincs hát menedék, hát nincs mentség ez elől az őrület elöl ? Összeesküdött minden ellenem, hogy megzavarja nyugalmamat, hogy fellázitsa lelkemet, hogy ellensége legyek önmagamnak, mert nincs, nincs . . . aki. . . De itt hirtelen elakadt. Nem merte kimondani azt, ami ajakára tolult. Hiszen önmaga előtt szégyelte legjobban, hogy az a pillái alatt szétmorzsolódott két könnycsepp csak mérhetetlen gyengeségének a tanuja. Hirtelen felöltözött és elment hazulról, hogy meneküljön lelkének kinzó gyötrelmei elől. Futott a klubba, hiszen ott talál majd embereket, kikkel agyon lehet ütni ezt az átkozott éjszakát s ha egyet jót mulathat, hát holnap csak nevetni fogmai bárgyuságán. Ott azonban üres falak fogadták, a falak mentén ásitozó duzzogó szolgasereg, kik unva kelletlenül mozdultak csak parancsa után. Rohant, menekült innen is. Ne lássa senki, hogy ő az elhagyott, hogy csak ő a nyomorult. Ne tudja senki, hogy neki az ó kényelmes otthonában nincs nyugta, hogy szüntelen űzi, kergeti valami megmagyarázhatatlan gyötrelem. Lent az utcán ugy járt, mintha lopni menne. Nem mert szemébe nézni azoknak, kik örömtől ragyogó arccal siettek haza. Ne lássa senki, hogy az ő szive megdermed a^ hidegségtől, hogy az ő lelke hasztalan eped a csendes meleg otthon után, melyben ma, a szent estén béke, boldogság honol. Nem merte felemelni lesütött szemeit a fényes kirakatokra, hiszen amit ott lát. csak gyötri az ő szivét. Nincs akinek valamit vigyen haza, nincs szerető sziv, mely hozzája vonzódnék, nincs neki senkije a világon. Egyszerre egy szelíd kéz érintését érzi a vállán s amint hirtelen hátranéz, egy fiatal asszonyt lát maga előtt, ki mosolygós arccal néz reája. — Miért oly szomorú Gyertyánossy ? — szólt hozzá , Bándy Gábornó édesen csengőhangján. Épen önhöz akartam izenni, hogy a mai estét töltse minálunk. Valami titkom vau a maga számára. Gyertyánossy azonban nem vidult fel s mindenárou menekülni igyekezett A fiatal asszony azonban nem tágított. — Ne szabadkozzék, úgyis hiába. Ma nem eresztem el. Nézze épen haza megyek és maga elkísér. Együtt vacsorázunk ós elmulatunk ugy, mint, régen, tudja ott a sürü fenyvesek alá rejtőzött falusi házunkban. Gyertyánossy még egy kísérletet tett, hogy szabadulhasson. Hiszen nem mehet ö abba a házba, hol minden arra a leányra emlékezteti, ki miatt árva ós elhagyatott most is, mikor mindenki más örül ós boldog. — Nem tehetem nagyságos asszonyom, hogy önökhöz menjek — szólt lehangolva — hiszen tudja, hogymiért kell az önök házát kerülnöm. Megölne az emlékek súlya — mormogta mintegy önmagához, hiszen ott szüntelen csak Ilonka képe lebegne szemeim előtt. — En meg biztosítom — felelt Bándyné, — hogy nem ölik meg az emlékek s ha Ilonkának a képe szüntelen szeme előtt lebegne is meg kell magát orvosolnom, mert tudhatja, hogy nővérem is ugy szenved maga miatt, mint ön ő miatta. Azért velem kell jönnie s végének kell lenni minden bajnak. Es megfogta Gyertyánossy kezét, ki most már szinte akarat nélkül követte hazáig aszép asszonyt Alig haladtak fel azonban a fényesen kiváligitott lépcsőkön, mikor a szobából énekszó hallatszott ki, miből az ő füleit csak egy csengő kedves leányhang varázsolta el. S amint csengett az énekhang, mintha megmozdult volna valami a szivében, mintha valósulás felé sietne az az óhajtása, ami után oly epedve vágyott. Mikor pedig elhangzott az ének utolsó akkordja, Bándy né kinyitotta az ajtót s Gyertyánossyt kezénél fogva vezetve vidáman felkiáltott : — A kis Jézuska hozzánk nagyon kegyes, mert mindenkinek meghozta azt, mi után szive a legjobban vágyott. íme Ilonkám — szólt az ámuló Gyertyánossyt eléje vezetve — meghoztam neked is azt a karácsonyi ajándékot, kit oly epedve óhajtottál s ezentúl nem kell hiába vágyakoznod. A leány egy darabig csak lehajtotta szép fejét, hogy elrejtse tűzben égő arcának pirulását s azután lassan, mintha küzködnék lelke fellázadt érzetével, felemelte könybelábbadó kék szemeit s alig hallhatóan susogta: — Ugy e Pista, megbocsátja nekem azt, mit maga ellen vétettem. Gyertyánossy pedig nem tudott szóhoz jutni, csak ajkaihoz vonta puha kis kezét a leánynak, ki édes boldogsággal hajtotta fejét, az ő vállára. Es mikor a karácsonyfa körül örvendező kis gyermekek ajakán újra felhangzott az ének, minden bajukról megfeledkezve, egymást átölelve énekelték ók is: »Isten angyali jövének melléjök. . . « Ixion.