Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-07-21 / 29. szám

4 BALATONVIDÉK 1907. juliua 1

4. küzdenek az igazság ellen, mely a magyar nemzet részén van. Megáltalkodott, következetesen makacs és rosszakaratú lázongókat kenyérrel és aranyakkal nem lehet pacifikálni. Elveszi ezt is, ama^t is s visszaüt az adakozó kezére, mert szláv, alattomos jelleme előtt a hála ismeretlen fogalom, izgékony lelkét csak faji rajongásából folyó, boszuálló gondolatai foglalkoztatják. Egyetlen célravezető pacifikáló eszköz itt csak a kijózanitas politikája lehet, még ha kissé fájni talál is némely nagyhorvát kebelnek. Csupán alkotmány ósdi kedvéért, holmi álszeméremből összetett iezekkel nézni, mint feszegetik ki ott a Dráván tul állami egységünk alapköveit a horvát túlzók fanatikusai, nem fogja-e megbőszülni magát és nem lesz-e késő majd az erélyesebb pacifikáció ? Annyira már megtaníthattak volna bennünket a horvátok, hogy a taktikázás mit sem ér. Tenni kell, ha máskép nem használ bemasirozással csináljon rendet a mag}

rar kormány ! Mi a lezajlott nemzeti küzdelem idején törvényeinkben gyökerező jogainkat védtük csendes passivával s türnünk kellett, az elnyomatás minden keserűségét, saját kezünkkel honvédeinkkel vert meg bennünket saját házankban a darabont kormán}

7. Fabriciussal s a nemzeti kormány gyengeségre valló lekenyerezéssel akarja ezt a hálátlan é^ minduntalan lázongó szláv népet pacifikálni? Erélyesebb és alaposabb pacifikáció vezethet itt célra ! A magyar nemzet pedig a horvát bojkottra — ha bojkottal válaszol ugyan mi is lesz Jellasics ivadékaival — és a horvát marhákkal. . . ? A hódmezővásárhelyi dalárda KeszthEÍgeq. A nagy magyar alföld közepéből, hol a szivetrázó magyar nóták hazája van, Hódmezővásárhelyről érkezett hozzánk egy csoport ember tele tűzzel, lelkesedéssel, szeretettel ós odaadással az ének, a magyar nóta iránt, hogy megmutassák nekünk is a délibábos róna szülte magyar nóta bűbájos szépségét, bogy éreztessék velünk is annak gyújtó hatását. Nem jöttek váratlanul. Jöttöket megelőzte a sebes szárnyon járó hir, a Baján, Pécsen, egész utjok alatt aratott babéraiknak, méltó sikereiknek híre és mi, az éneknek, a tüzes magyar nótának igazán szerető barátai — iiabár kevesen is — "agy örömmel és az övökénél semmivel sem kisebb lelkesedéssel vártuk őket, hogy a magyar dal ihletett művelőit, daltestvéreiuket, a hódmezővásárhelyi dalárda tagjait keblünkre ölelhessük. De ki is ue ölelné hévvel, szeretettel a kebelére azokat, kik gyújtó dalaikkal, tüzes magyar nó'áikkal tűzbe hozzák a szivet, lángra lobbantják a lelket és énekük bűbájával elragadják az értelmet,. Vagy találhatnánk-e az ő hallgatóik között csak egyet, is, ki ne gyönyörködött volna az ő énekük szépségében, vagy ne bámulta volna meg az ő képességeiket, fegyelmezettségüket, énekük harmóniájának remek egyöntetűségét ? Ilyenre bizonyosan nem akadhatunk seholseui. Akár egészben, akár részleteiben bocsátkozunk az ő előadásuk vizsgálatába, minden körülmények között e

1 kell ismernünk, liogy ők az elsők kőzött is majdnem az első helyen állanak. És vajon mi tette őket elsővé ? Talán az, hogy kitűnő vezetés alatt állanak ? Vagy az, hogy remek hanganyaggal rendelkeznek ? Bizonyára ezek is. De az ö lelküket áthatja ínég valami más, uii a tömegénelilésnél feltétlenül szükséges. Az ö dalra termett, szivük érzi, tudja, hogy' az énekben nem lehet, egj'ik hangnak a másik fölé emelkedni, hogy erősségben, színezeteiben tiem szabad egyiknek a másikat, túlszárnyalnia, hanem egybe kell olvadnia valamennyinek egy összhangzó egésszé, mint ahogyan a napsugarakban tündöklő délibábos rónaság ragyogó színei összeolvadnak s alkotják azt a megmagyarázhatlan, bűvös mozaik-képet., mely bűbájával elvarázsolja a szemlélőt Nincs közöttük ének közben különbség, nincs náluk túltengés, miut azt némely dalárdánál fájdalmasan tapasztaljuk, haiiem, amint egy gyönyörű egésznek szép részei egybeolvadnak egymással, ugy olvad az ő énekük is elbájoló, harmonikus, szép egésszé. A közös célra törekvés, a harmonikus összhangzás ismerete nélkül híjába lebegne az ő tenorjuk oly magasan, hasztalan csengene az ő baritonjuk oly szépen és hiába zúgna dörögve az ő bámulatos bassusuk oly mélyen. De ez még nem elég. Tele van az ő lelkűk még lánggá', lelkesedéssel, az ének, a dal szeretetével, az ő hangjuk át, van hatva a délibábos rónazematos magyarságával s énekük azért tiszta, szép, elragadó, mint a nagy ünuepet hirdető nagyhutaiig méla bugása a beláthatatlan rónaságon Szombaton délután érkeztek ők hozzánk Péciről s a vasúti állomáson a keszthelyi iparosok dalköre fogadta őket. A jeligék eléneklése után a dalkör agilis alelnöke, Bognár Imre üdvözölte őket, szép szavakkal és mondott, nekik köszönetet, hogy művészi körutjokban városunkat is meglátogatni szívesek voltak. Azutáu Eckhardt, Vilma és Pető Erzsike urleányok megkoszorúzták a zászlójukat, min a kölcsönös üdvözlések után megindultak a városba, hogy szállásaikra térjenek. Este közös vacsorára gyűltek össze a Hullám szállóban, vacsora után pedig szerenádot. adott, HZ énekkaruk azon két urleánynak, kik zászlójukat megkoszorúzták. Már ez alkalommal elragadott mindenkit énekük szépsége s óriási néptömeg kísérts őket a városban mindenfelé. Vasárnap reggel a Hévízre rándultak ki, ahonnét visszatérve a 11 órai misén Eckhardt Antal remek orgonáját ékábau gyönyörködtek. Majd egyes csoportokban szétoszlottak. Megnézték a város nevezetességeit és a balatoni muzeumot és ez után az Amazon ós Hungária szállókban ebédeztek. A zugó záper miatt a 6 órára hirdetett hangversenyt a Hullám szálló nagytermében kellett megtartaniok, hol azután zugó tapsokban, éljeuekben és méltó ünneplésben volt részük mindvégig. Nem bocsátkozunk melyen az egyes darabok megMintha csak a pusztitás szelleme lett volna, örült a vérnek, gyönyörködött a lángba borított falvaknak a sötét éjszakát messze bevilágító tüzében s őrjöngött örömében, ha a sárbatiport, agyongázolt gyaurok keserves nyögéseit, halálorditásait hallhatta. De volt még valaki, ki még rajta is túltett a magyarok gyűlöletében, a magyarok pusztításában. Leánya, a bűvös szépségéről messze híres Fatime még atyjának a vadságait, kegyetlenségeit is túlszárnyalta. Ha atyja őrjöngött örömében, mikor a pusztulást szemlélte, ő fúria módra vágtatott a menekülők közé, hogy halálba kergethesse őket. Ha atyja örült a vérnek, ő egész életét oda adta volna egy csepp magyar vérért, melynek az ő tőre nyitott utat. Éjfekete szemeinek vészes ragyogásával le bűvölte a legveszedelmesebb ellenfelét is s ha szépségének hatalmával nem tudta elvarázsolni azt, kit el akart pusztítani, a kardot, tőrt, pisztolyt épen ugy használta, mint atyja. Ahol fekete lovát, hullámzó hollóhaját meglátták, menekült előle minden élő, mert tudták, hogy a szépséges Fatime veszedelmet, pusztulást hoz mindenk ne, kit előtte lát. Szüntelen követte atyját véres kirándulásain s az ozmánok népe őrjöngve vetette magát mindig az ellenségre valahányszor a Fatime tomboló paripája berohant az ellenség sorai közé. Egyik portyázásuk alkalmával azonban rajtuk ütött a barátszigeti kapitány, a fiatal Hetésy Ambrus a végek népségével s a szigetközi mocsarak mentén keményen megverve Szeladzsin seregét, futásra kényszeritette őket. Fatime, amint látta atyja futó seregót, amint látta véres fejjel menekülő atyját, felsikoltott dühében s őrült kiáltásokkal rohant a magyarok soraira. De amint felemelte tőrét, hogy azt a feléje tartó lovas vértezett mellébe mártsa, keze egyszerre megremegett, ajakát ijedt sikoltás hagyta el és rémülten tekintett a feléje száguldó alakra. Mintha lenyűgözte volna a lelkét az ellenének szemeiben lobogó vészes láng, mintha megremegtette volna a szivét annak az ajakáról elhangzó dörgő kiáltás. Valami félelem remegtette meg, mit eddig sohasem érezett. Remegő kézzel fordította meg lovát s az üldöző magyarok elől atyja futó serege után vágtatott. De amint gyors lova mögől mindjobban el-elmaradoztak az üldözők, amint lassanként elcsendesült az üldözök lármája, megállította tajtékzó paripáját s epedő vággyal nézett arrafelé, hol üldözői tőle elmaradtak. Ha még egyszer láthatná azt az alakot, kinek vészes tekintetét nem bírta kiállani, kinek látásától zsibbadás szállotta meg a tagjait,. És ime ott látja a kéklő halom tetején hófeh'ér lovával, lengő kócsagtollas kucsmájával s amint nézi bámulja, rajta felejti a szemét, valami tüz járja át a szivét s amit eddig sohasem tapasztalt, könny futotta végig szeme pillájának fekete selymét. Pihegő kebelét nehéz sóhajtás emelte időnként s mig csak a leáldozó nap fényében láthatta a távoli lovast, nézte, bámulta szivének teljes melegével, lelkének lángoló hevével. Mikor pedig aláhajlotl a nap a távoli kéklő hegyek mögé és bebuikolt mindent az este szürke homályával, lassan megindult a már-már Kanizsa alá érő futó sereg után. De mintha valami húzta volna hátulról, még a sötét éjszakát is átkutatta volna sóvár tekintetével, de a sötétség elfödött szemei elől mindent. Útközben meg-meg állította vágtató lovát s hallgatódzott, vájjon nem jöii-e utána az, kitől ugy fél s mégis ugy óhajtja látását. Hiába. Csendes volt az éjszaka s élő ember nem mutatkozott sehol a tájon. Csak a nagy berekfák sürü lomjából Hallatszott néha a baglyok rekedt huhogása. Mély bánat ült az arcán s keserűség vert tanyát a szivében mikoi benyitott atyjához, ki bekötött fejjel feküdt kerevetén. Amint Szeladzsin leányát meglátta, örömmel ugrott fel s keblére ölelte, csókolta annak lehulló ébenhaját, bánatos arcát, mig végre erőtlenül nem hullott vissza kerevetére. — Ah édes leányom — nyögte keserűen — ma látlak utoljára, tudom, mert ez a seb itt a fejemen sirba temet engem. De azt is tudom, hogy te nem fogod megboszulatlanul hagyni apád gyászos halálát s elpusztítod azt a gyaurt, ki engem lesújtott. És újra átölelte leányát és csókolta biborajkait, mintha csak így akarná felkelteni annak gyűlöletét. Fatime egy ideig csak nézte atyját, azután lefejtette magáról annak ölelő kar-