Balatonvidék, 1906 (10. évfolyam, 26-52. szám)

1906-09-02 / 35. szám

X. évfolyam. Keszthely, 1906. szeptember 2, 35. szám. PolitiKai luMilap. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG F:8 KIADÓHIVATAL m volt gaid. taniutéset épületében. Kéziratokat, pénzesutalványokat, hirdetési niegbizásokai és reklamációkat a szerkesztőség ciméie kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Előfizetési árak: Egész evro . . ... IU kor. — /.'. Fél évre ... . . 5 „ — „ Negyeil évre 2 ,, 50 , Egyes szám ára ....... Üo , Nyllttér petltsora alku szerint. A vármegyéről. Az oly cliszteleniil elpusztult szabadelvű rendszer legutolsó alkotása: a vármegyei számvevőségek és pénztálak államosítása csődöt mondott. Rövid bárom évi kínlódás után oda kerül, ahová megalkotói, a Tisza—Szapári klikkek gyászos alakjai. ahol még az a szomorú szó «Fuit> sem jelzi maradványaikat. Folyik a lázas munka a belügyminisztériumban s e hó folyamán egy ankét foglalkozik a javaslattal, melyet még ez évben törvénnyé akarnak emeini, hogy január elején már újra a pármegyei számvevőségek intézzék a vármegye vagyonkezelését. Kétségtelen, hogy igen jó tanúság kényszeríti arra, bőgj- a visszaállítást követeljük. Az is bizonyos, hogy a ma nyilvánosság előtt lévő tervezetek puszta kombinációk, a javaslat csak a szeptemberi ankét után lesz ismeretes. Nyilvánvaló, hogy a függetlenségi párt itt is szemben áll Andrássy val, aki tudtunkkal csak a számvevőségek visszaállítását akarja s fenn kívánja tartani a járási számvevői intézményt is, csakhogy persze néma mai üres, munkátlan, hasznavehetetlen foimájában. Hogy a vármegyéknek mekkora szükségük van saját ellenőrző közegre, azt fölösleges bizonyítani. Hogy a pénztárt mennyire nélkülözhetik, azt a mai állapot elég fényesen igazolja. A pénztárakkal szemben csak törvény kell s akkor nincs fennakadás, de e vagyon-kezelést saját kezében tartani igazán szükséges a vármegyének is. A járási számvevői intézmény szükséges, sőt elkerülhetetlen valami, ha azt akarjuk, hogy a község minden finánciális ügye törvényszerű ellenőrzés alatt legyen. De ehhez nemcsak járási számvevők kellenek, hanem munkakör is,ezek részére, ami akad elég nagy s azt hiszszük, Andrássy jól körvonalozza is. Igy tehát igazán érdeklődéssel nézünk a szeptemberi ankét elé, mely nagy horderejű módosítást lesz hivatva alkotni. Ma jobban érdekel az, hogy a visszaállítás esetén mily helyzetbe jutnak a vármegyek az uj tisztviselőkkel. Az államosítás révén nagyon sokan magas fizetéshez jutottak s most, ha visszakerülnek, még mindig előbbre jutnak s egykét év múlva nyugdíjba mennek, veszélyeztetve a tisztinyugdíj-alap csekély tartalékát. Mikor az állam átvette a megyei számvevőket, nagyon megválogatta őket s bizony minden vármegyének hagyott a nyakán néhány olyan tisztviselőt, kiknek régi munkakörüknél sokkal jelentéktelenebb munkakörben kellett megadni a régi nagy fizetést, vagy p'áne nyugdijat. Most három év után hasonlókép cselekedhetik-e a vármegye ? Mert sajnos, az állam ennél a részleges államosításnál épen nem volt előzékeny a vármegyékkel szemben. Mit nem akart, nem vette át, ha átvette és nyugdijazta magas nyugdíjjal s most visszaadja a magas nyugdíjjal együtt. Jó lesz, ha vigyáznak a vármegyék. De még a tisztviselőkkel szemben sem voltak igazságosak. Hogy csak egy esetet említsünk, nézzük a következőt: Mikor átvette a számvevőséget, kijelentette, hogy a tisztviselők összes jogaikat továbbra is érvényesíthetik. Vasvármegye a millenáris évet bárom évnek tudta be tisztviselőinél s mikor nyugdíjba ment az átvett tisztviselő, a bárom évből mit sem tudott az állam, sőt e miatt a vármegyével szemben való per viselésére utasította az illetőt. Egyszer már a kurtát húzta a vármegye az állammal szemben az átadáskor,könnyen megtörténik,hogy még rosszabb lesz az eredménye a visszavételnek. Itt volna az ideje már, hogy a vármegye foglalkoznék azzal, hogy mily körülmények között veheti át a megtizedelt régi számvevőséget, vagy mi módon gondoskodjék saját ellenőrző közegének fenntartásáról. A próbálgatások drága költségeit nem birják el a vármegyék ! A hitoktatás kérdése. A városi hitoktatás kérdése ismét napirendre került. A megújított iskolaszék kebelében üdvös mozgalom indult meg ennek a most már igazán égető kérdésnek megoldására. Mert mégis csak tarthatatlan állapot az, hogy hét, iskolánál tanrendszerüleg megállapított heti 60(hatvan) hittani órában két hitoki pl 6 eleget tehessen, akijelölt tananyagot elvégezhesse, kik egyébként mint városi káplánok bent a városban s hét külsó, egymástól távol eső hegyközségben végeznek súlyos fáradsággal járó és fölöttébb ^ok időt kívánó lelkészi funkciókat. Igy állhat be csak az, hogy a heti 60 órából csupán 28 óra tölthető be s ez is csak a két segédlelkész fizikai erejének teljes igénybe vételével. Többet kívánni nem lehet, mivelhogy gátul áll az abszolút fizikai lehetetlenség. Már pedig erre ad inpossibilia elvénél fogva erkölcsileg senki sem kötelezhető. Ily nagyarányú elfoglaltság mellett sem a volt, sem a jelenben működő káplán-hitoktatókat gáncs, vagy felelősség nem terhelheti. Mert magában a helyzetben van itt a hiba. Erezte ezt maga a város képviselőtestülete is, mikor évekkel ezelőtt a hitoktatás kérdésének rendezését napirendre hozta. Ez irányban lépéseket is tett. A hitoktató számára 1200 K.-t megszavazott. A kérdés azonban a képviselőtestület által kontemplált alapon megoldható nem volt, mivelhogy ily összeggel hitoktatói állást kreálni nem lehet. A város eddig ugyanis a két káplánhitoktató nagy fáradsággal járó munkáját ősszasea 760. koronával hono_rálta. ,Mogt "ezt az összeget a káplánoktól, kiknek közreműködésére pedig a hitoktatói állás szervezése esetén is szükség lesz, mert nincs hitoktató, ki 60 heti órát betölthesseu — a káplánok díjazásából elvonva a hitoktató fizetésére fordítaná. Tegyük föl a legjobbat. Az uj hitoktató ellát heti 30 órát. Ki tölti be a többi 30 hittani órát. Bizonyára a két segédlelkészre háramlik a föladat, kikre tehát, ha rendezett hitoktatásról beszélni akarunk, a jövőben is fejenkinfc heti 14, összesen heti 28 óra betöltése vár. Vajon méltányosnak tartaná-e a város érdemes közönsége, hogy ily megterheltetés mellett a vá'os két káplánnak eddigi s jövendő fáradozását azzal honorálná meg, hogy évi fizetésük legnagyobb kontingensét képező s egsziztenciájuk alapjául szolgáló honoráriumukat az eddig számukra megállapított 760 koronát elvonva, azt a harmadik káplán, vagy hitoktató javadalmazására fordítaná ? Vagyis előállana az a furcsa eset, hogy az eddigi két hitoktató tartana egy harmadikat a város 220 frtja, vagyis 440 koronájának kiegészitésóvel. Ily elbánást sem a két káplán meg nem érdemelne, sem ennek az érdemes városnak nagylelkűségéhez nem volna az méltó, sem pedig az uj hitoktatói állás szervezéséhez ily összeg nem lenne elegendő ! Mert a mai igé^'ek s drágasági viszonyok között 1200 K. nem elegendő arra, hogy egy hitoktató állásának megfelelően élhessen. Minthogy pedig a hitoktatás rendezése eminenter városi érdek, még pedig nagy érdek, nem marad más hátra, mint a kérdés rendezésére más, egészen uj alapot keresni. Minthogy az említettek szerint a két káplán közreműködésére a város hitoktatása a jövőben is okvetlenül számit, méltányos, hogy a város által eddig részükre nyújtott 720 korona a jövőben is fenntartassák, a hitoktató javadalmazására pedig minimális összegként 2000 korona rnegállapitassék. Ugy gondoljuk, hogy eddig is csupán a város más irányú nagy megterheltetése s