Balatonvidék, 1903 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1903-11-22 / 47. szám
2. BALATONVIDÍK 1903. novembtr 22. >Elkülönített számadások < címén 1855-ben csak 14.230 frt 26-5 krt tett ki a szt. Márton-templom alapítványi összege. Itt önkéntelenül is a következő kérdések merülnek föl: 1) Hogyan lett az 50.671 írtból 1853-tól 1856-ig csak 14.230.267» kr? 2) Hogyan lehet az, hogy az 1886. III. 1-én kelt rovancsolási jkv. 19.510 frtot tüntet föl, más helyütt pedig az mondatik, hogy az alapítvány összege 1855 végén csak 14.230 frt, 267» kr ? 3. Hogyan lehet hát az, hogy ez az összeg 30 év alatt csak 5277 forinttal növekedett volna, holott tőkésítve egyszerű kamatozással is 20.000 (azaz húszezer) frttal kellett volna emelkednie!? Tőkésítés és rendes kamatoztatás mellett meg kellett volna ötszöröződnie s ma még igy is legalább 70.000 azaz hetvenezer forintnak kellene lennie szt. Márton templomalap cimén. Ugy mondják, hogy ez az összeg, t. i. a 19.510 frt 12 kr. 1885 óta 1894-ig mai 30.551Í frt 58 krajcárra szaporodott; ha ez áll. akkor ma a kamatok kamatjaival együtt legalább majd 50.000 frtot kellene kitennie. Tegyük föl, hogy megvan ez az összeg is, akkor is legalább 30.000 frt a hiány! Ha most már a plebánia-templom renoválására 8000 frt forditatott is, akkor is hol van az eredeti összeg ! De kutassunk tovább ! Szt. Márton-templomalap cimen a város majd 14.230 frt 2672 krt, majd 14.429 frt 47 krt, az 1885-ik év végén mint általános összeget 44.396 frt 24 krt mutat. Ebből az összegből az árvaés templomalapra esik összesen: 39.146 frt. 24 kr. A szt. Márton-templomai ap az 1894-ik év végén, tehát az 1885-iki felosztás után 9 évre már 30.553 frt 58 krban állapítja meg a szt. Márton templomalapot. Ennek az összegnek 1900-ig legalább is 40.003 frtra kellett volna emelkednie, miből levonva a templom helyreállítási költségeire folyósított 8000 forintot: 40.000—8000 = 32.000 frtnak kellett volna maradnia már akkor. Ma kezel a város, mint ez a legutóbbi számadásból kitűnik: templomalap címen; 36.739 frt 47s krt, holott e cimen ötven évvel előbb 50.671 frt »vett kezelésébe!« Hová lett ötven év alatt ez a tőke, hová kamatai, hová a kamatok kamatai?! Mivé kellett volna növekedni e tökének, még a Svarcer-féle visszafizetés mellett is! Ott van az árvaalap. 1849-ben 46-000 frt., ötven év után e cimen az igaz, hogy 47.239 frt 472 kr. szerepel a város számadásaiban ! Igen ám, csakhogy ez — ugy látszik — nem tisztán Fehér-féle alap. Nem akarunk gyanúsítani senkit, legkevésbé akarjuk felelőssé tenni mindezekért a város ez időszerint való vezetőségét, vagy érdes kézzel végig szántani a régieken vagy az ujabb elődökön, csak azt az óriási zavart akartuk illusztrálni. melyet ezek az alapítványok létesítenek, ha azokat bizonyos beterjesztett számadatok alapján közelebbről vizsgáljuk. Szerintünk itt csak egy, szaktérfiakból álló vegyes bizottság, vagy egy pártatlan miniszteri kiküldött gyújthatna világosságot és kelthetne megnyugvást mindenfelé azok között, akik ez alapítványok iránt érdeklődnek. Mert önkéntelenül is felmerül az, hogy : 1) Mennyi volt az árvák és mennyi a szt. Márton-templom alapitványainak eredeti összege ? 2) Mi kép kezeltettek az alapítványok ? 3) Ha az egyes alapítványokból elveszett valami, mikor és miért veszett el? Vagy hol van az elveszett összegek kötvénj^e, vagy más igazoló okirata ? 4) Mekkora az alapítványok összegének mai állása ? 5) Hol és mikép kezeli azokat ma a város? 6) Mi jogon kezelte a város ezt a tisztán katholikus jellegű alapítványt együttesen más természetű és rendeltetésű alapokkal ? A kezelő város érdeke és egyébb érdekek is sürgetően követelik, tehát, hogy végre valahára ez az ugylátszik zavaros multu és összekuszált alapítványi ügy mielőbb tisztázva legyen és nyíljék meg e tekintetben a nagyméltóságú vallás és közoktatási minisztérium mindeneket egyformán kielégítő vizsgálata és ítélete, annál is inkább, mert az ügy már jó ideje ott hever és késik. Addig is pedig, mig ez a vizsgálat és ítélet vissza nem érkezik, csak sajnálni tudjuk azt, hogy egyes napilapok, nem várván be a mult heti cikkelyünkben igért folytatást, oly formán vették át cikkelyünket rövid kivonatban, mintha az alapítványi összeg megcsonkítása, elveszése pusztán csak a »rendetlen kezelés« címére volna felírható, pedig megengedjük, hogy lehet más viszony is és éppen ennek a kétségbevonhatatlan tisztázására kérjük a minisztérium intézkedéseit. Az ipari szakcsoportok. Egy tisztelt «Figyelői nr a niult számban rámutatott arra, bogy iparosainknak nem kellenék megelégedni a hitelszövetkezettel magával, hanem annak belsejében és segítsége mellett létesíteniük kellene termelő szakcsoportokat is, bogy igy ne caak megrendelésre dolgoznának, lianem raktárra is. Szóval: lenne szövetkezeti raktára például a bőriparosoknak, a szabóknak ós a többinek is. Annak, hogy kell bár önzetlen munkásságnak a földön, de ennek jutalmát ritkán ve-zi valaki itt. íme, Erzsébet királyné, ez áldott emlékű asszony csak azért járt-kelt a földön, hogy jót tegyen. S a sorsa ? Fia, hőn szeretett fia halálakor kiapadtak bár könnyei s mint. egy álomjáró járt-kelt, a földön, mégis mindenütt könyeket törölt le, mert tudta, mert megérezte, hogy az ö fájdalmán kivül még más is van és tudta, hogy az a köny éget, az a köny fáj, mit a fájdalom fakaszt, az emberi sziv mélyéből. Sajátságos életpályája ösvényein nem a saját életének borúja, nem egyesek jajja és könyje, de egy szegény, egy porba tiprott nemzet vergődő kiuja ihlette először fogékonnyá lelkét a fájdalom iránt s tanította meg pártjára állani a gyöngébbnek. Azé a nemzeté, melynek bánatos költője oly fájdalommal, oly igazán énekelte : J1 sebzett vad a rengetegben Kínjának hangot ad; J1 magát az eltiport magyarnak Kisírni sem szabad! A szegény, a magyar nemzeté ! idegen földön ringott bölcsője; idegen nép dalai voltak altató nótái ; idegen népé, mely nép azonban szabad volt ! E szabadságban felnőve, sorsa — — nem! a Gondviselés idehozta őt közénk, egy eltiport, szabadságát elvesztett, nép !<özó, melynek rabbilincs a kezén. Hozzánk, kiknek kimondották a. sorsát: hogy addig hordja a bilincset, mig H legutolsó gyermek is el nem feledi, mi is HZ H szabadság. mig csak utolsó csepp véréből is ki nem hal a szabadság öntudata ! Ez a nemzet sóhajtott, mert sírnia nem volt szabad. És ez a sóhaj. egy egész nemzet szivéből fakadt sóhaj áthallatszott, át a vigalom zaján keresztül is, de nem volt, aki meghallgassa; nem volt csak egy sziv, csak egy asszonynak a szive. Sokat, mondjuk ki : sok rosszat hallott e népről, a magyar népről ; annyi rosszat, hogy okvetlenül felkelt benne a vágy, látni, hallani, megtudni, lehetséges-e ennyi rossz a világon ? És lejött közénk. De minek erről hosszasan szólni ? Lejött közénk és — — megszeretett minket. Megszerette ezt az édes, ezt a zengő nyelvet, meg a páratlan, egyszerű, okos, lovagias népet, meg ennek nyílt, a ravaszságtól ment egyenes jellemét. Működése ez időtől fogva a történelemé, ez ad felvilágosítást róla ; e ; mondja meg, hogy egy Andrássynak, egy Deák Ferencnek, Appouyi György grófuak, Falk Miksának támasza, jobbkeze volt a kiegyezés munkájában, mely őnélküle talán nem ment volna oly simán. Pártjára állott a magyarnak akkor is, midőn mindenki elhagyta őket ; akkor is, midőn szenvedni kellett — — a szeretetért . . . S midőn az Eszme, melyért küzdött, mégis testet öltött: akkor láttátok volna, díszmagyar viseletben e nemes, e nagy nőt, mi boldog volt! Talán utoljára. Oh, ha most is élne, oh, ha most is védne minket . . . ! Munkája eredményét, méltatni, megbírálni — ismételjük — a történelem feladata. Mi visszatérünk oda, honnét, kiindultunk, a kegyeletes megemlékezés szülte azon eszméhez, hogy az önzetlen munka nem mindig hordja e földön jutalmát magával. Hiszen ha annak a soknak, a sok hü magyarnak áldása csak részben is teljesedik rajta, mi boldog lett volna ő ! Pedig nem volt boldog. Mint álomjáró jártkelt a földön s az a boldogság fakadt mindenütt nyomában, melyet ő hiába keresett! Nem e földö n volt számára fenntartva a boldogság \ mert amennyi áldás rája szállt, itt e földön nem bírhatta volna el. Pedig megérdemelte mind! Halála erőszakos volt, mint azokké legtöbbször, kik egy egész világot betöltő eszmékért küzdöttek: a hazáért, a hitért, az igazságért. üiiőszakos, kíméletlen, gyászos volt halála, mint Jeane d'Arc é, egy sz. Gellérté, egy Hunyadi Lászlóé. Ötödször világit be az emlékezés fáklyája a sirba, hol ő pihen. De emléke meg nem hal, emléke örök marad, mig egy magyar él, ki a szabadságot szereti! (pl-) £e g u j a b b, | £egszebb és \ Cegclipaíosabb l a szepesi lenvászon utánzatu j ~J nel p és szintben } $ & rendkívüli nagp választékban kapható $$ % % j wm~ shsónssk^ só^ssf könyv-, papir--, író- és rajzszerkereskedésében Keszthelyen
