Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1902-12-28 / 52. szám

VI. évfolyam. Keszthely, 1902. december 28. 52. szám. Társadalmi szépirodalmi s közgazdasági hetilap. Megjelenik heteiiUini egyszer : viiNi1rnn|>. r Ev végén. (N. J.) Még csak néhány nap s a haldokló év utolsó óraütése is elhangzik és az idők folyamának végtelenségében ismét egy év tűnik el reményeivel ós csalódásaival, örömeivel ós fogadalmaival. És az idők végtelen árjának ismét egy forduló pontjához érünk. Mikor egy év fordul meg csikorogva saikaiban, határkőhöz érünk. Álljunk meg egy pillanatra az idők e meegyéjénél. Fáradtak vagyunk. Hajtsuk le fejünket e határkőre. . . Legyen eabbath, legyen napja ez a nyugalomnak. Pihenjünk meg és elmélkedjünk. Ilyenkor szívesen gondolkodik és eszmél az ember. Erre int nemcsak az idő és benne az év a maga elmúlásával, de a tél is a maga fagyasztó élettelengégével. És ha majdan megkondulnak a templomok Tedeumra hivó harangjai, SZERKESZTŐSÉG LA ff UJ.A JDONOS ÉS BONTZ JÓZSEF. Előfizetési árak: KIADÓHIVATAL — - 0 • volt gazd. tanintézet épületében. KHI.Kl.ÖS SZEIIKKSZTÖ Fél ivri. ...... 5 „ « Kit iratokat a axerkf>8Etösé£ címére, Pínoonutal ványuUat.. Iiirdeléii megbic&ii.kat4> rokNÉMETH JÁNOS. KIADÓ SUJÁNSZKY JÓZSEF. | Egyei izim irt. . . . ... 1 . 90 „ to„ laiuáoióliat H IC I AD Ali I V at.a! ti OK kérünk NÉMETH JÁNOS. KIADÓ SUJÁNSZKY JÓZSEF. Nyllttir ptfflsirt tlku utrlnt. Kéziratokat nem adunk vleeza. —MI— szálljon eszmélő lelkünk mindenek előtt Ahhoz, ki az idők folyását kiméri gyertyafény és virágárban ragyogó oltáraink előtt az illatos tömjén-füsttel szálljon imádságos ajkunkról a > Téged Isten dicsérünk* örök szép hálazsolosma a mindenség Urához. Hisz az 0 keze vezetett bennünket a mult évben is, az 0 keze födi és takarja szeretteinket is, kiket szivünkről leszakasztott a mult óv •nagy kaszása —éhhalál. Es ha majdan a hála zsolosmák elcsendesednek, ha kifáradt lelkünk újra megpihen, gondolkodjunk magunkról is. Tekintsünk vissza vándorlásunk megtett útjára. Gondoljunk vissza végzett munkánkra, valóra vált és megtört reményeinkre. Gondoljunk az időre is, melyet Isten kinek-kinek munkára adott. Teljesitettük-e azt a feladatot, mit tőlünk nemzetünk és a népek Istene vár. Egy év! Mily rövid, mily jelentéktelen időköz, midőn tul vagyunk rajta! , Pedig de sokat rejt méhében. . . . Szorgalmat ós hanyagságot, nyereséget és veszteséget, örömet és fájdalmat, jólétet ós nélkülözést, öröm ós bánat-könyüket. Semmivel sem kell inkább ^gazdálkodnunk, mint az idővel, mondja egy bölcs. Es igaza van. . . Mégis van-e valami, mivel az emberek pazarabbul bánnának, mint az ideivel. Eljs^szet-t- pénírfvagyont vissza lehet szerezni, de az elveszett idő vissfeahozhatatlan. Az idő rohanásával tova tűnik — az élet, a cselekvés, a munka ideje, egyesek és nemzetek életében. A népek élete hosszabb, mint az egyeseké. Az idő mindkettőre egyaránt drága, de az elkövetett mulasztás következményeiben ezerszerte károsabb egy nemzetre, mint egyes emberre nézve s az elkövetett hiba mindig jobban megbőszülj a magát népeknél, mint egyeseknél. A BALATONVIDÉK TÁRCÁJ

A I Szilveszter éjjelén Koldus áll az utcasarkon Szilveszternek éjjp.lén. j Büszke meleg palotából fíáesilc a villámfény. Büszke, meleg palotában Kihűlt, fásult, zord szivek. Koldus reszket a hidegtől, De a szive, az meleg. Meleg a nagy gyűlölettől, Amit érex az iránt, Ki a büszke palotában A gyönyör földjébe szánt: Egyik koldus, másik oly dus • S egyikben sincs szeretet. 0 te Isten, Jézus Krisztus, Megváltottad ezeket ? Vörösmarty szózata, Irta és a kath. legényegyletben felolvasta: Vnoskita J«nö. Mit gondolnak, tisztelt, hallgatóim, miféle költemény lehet, a melylyel á költő belemarkolt nemzete szivén, k húrjaiba, s a melylyel elmondott mindent, amit osak tisztán látó, magyarul érző magyarnak elmondania lehet ? Mit gondolnak, lehet-e ilyet költői ihlet nélkül megírni ? Mit gondolnak, lehet-e az effajta költemény kozuitpi becsű? A feleletet * leolvasom az ajkukról — ! —. Ugy látom Önöket most, mintha egy I-dekké tömörülnének s egy lélek- I kel énekelnék el. előttünk azt az éneket, melynél igazabbat,. nagyobbat, mélységesebbet soká magyar töltő nem énekelt. S igazuk van. A Szózat, köhői ihlet,tség gyönyörű gyermeke. Igaz, akármely költeményhez kell az ihlet. De az ihletségnek iw vannak fokozatai. S ha Hora- I oius, a latinok egyik költője furor-nak, költői őrültségnek ne\ ezi azt, az állapotot, melyben gyöngyei teremnek a költészetnek: akkor Vörösmarty csakugyan a költői elragadtatás azon fokán irt, a melyen inneu még mindig költemény fakad a puszta versből, a melyen tul már csak költő élvezheti igazán édes gyermekét, egész nemzet nem. Mert az egész nemzet maga nem lehet költő s ha Vörösmarty Szózatát olyan állapotában irja vala a költői fogékonyságnak, a melyből a költői műfajok sorában rajsszódiáknak nevezettek, szoktak szülemleni: soha sem ir nemzeti imádságot. Igy irhát vén cigányt, mely csak a választottak számára való, de Szózatot soha. Hogy prózai lag szóljak, Vörösmarty e költeménye véges-végig nem más, mint bizonyítás. De hát mit bizouyit,: Vájjon miről akar bennünk meggyőzni ? S mivel akar nem csak a szivünkre, hauem az eszünkre is szólani ? Csak egyszer olvassa el valaki figyelmesen, telve lesz a lelke nagy kérdőjelekkel. S' a felelet is könynyü volna rájuk, ha az emberben Önkénytelenül kételkedés neui támadna az iránt,' vájjon nem tilos-e ész- és sziv rémekét ráviuni a puszta ész rideg, semmit nem kimélő Jbonoolóasztalára. Lehet, hogy tilos. De mi azért csak tegyük meg -— okulás reményében —- s mondjuk meg, mi volna a szózat foglalatja prózában. Röviden ez volua: magyar ember szállok ax eszedhez; értsd meg, édes haiámfia, ninos e nagyvilágon! hely sem bölcsőd, sem koporsód