Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1902-12-21 / 51. szám

4. BALATON VIDÉK 1902. november 16. Karácsony-est. Karácsony-est. A gázlámpák fényében az ilyenkor szokásos hópelyhek csillognak, sziporkáznak ; a fehér szőnyeges aszfalton mosolygó alakok surrannak tovább. egy - egy csomagot lóbálva kezükben. Persze gyermekjátékok vannak bennük. Mert ez az est a gyermekeké, akik tudnak gyermekek is lenni. S bizony ilyenkor a legtöbb emberen erőt vesz a gyeimekkorra emlékezésnek az a hangulata, amit két nap múlva maga is különösnek talál. Hadházy Gyula sem volt kivétel. Ő is érzett a szive körül valami olyasféle melegséget, amitől már jóideje elszokott s amiért szinte restelte magát. Sőt még boszankodott is, hogy nem tudja elűzni azokat a gyerekes, érzelgős gondolatokat. O, aki ezer hulla boncolása közben meggyőződött arról,, hogy az emberben nyoma sincs olyan szervnek, melynek functioja volna a szeretet, vagy a megbocsájtás vagy éppen az istenfélelem; ő, a cinikus hirben álló doktor ezen az estén ugy érezte, hogy a bensejében valami azt mondja: szeretni akarok. Sőt nemcsak mondja, hanem követeli is. Éppen ugy, mint a tüdő a levegőt, vagy a szomjas, száraz torok az italt. Szeretni ! . . De ugyan kit, vagy mit,?! Hiszen minden, a mi a világon van. az rut és gonosz. Csak a bárgyúk képzelik jónak. Aki mer tisztán látni, az nem talál semmit sem szeretni valónak. Vagy tán jó és szép a tudomány ?! Eh ! akik nem tudnak, mint ő, hanem csak hisznek, azok ma boldogan ülnek a karácsonyfa körül. Azok röpülnek a képzelet hirnek szárnyain, ő botorkál a va lóság göröngyein. Hát mi a jó? a kincses gazdagság?! A tulajdon inasa egész nap dalol és örökké nevet s ő maga is szegény medikus korában volt aránylag legboldogabb. Mit szeressen hát? A munkát, a kötelességet? Üres frázis, hogy azt önmagáért lehet szeretni. Hisz az nem is létezik, oka vagy célja van csupán. Munkája, kötelessége csak a gépnek van, azembernek csak okai és céljai vannak. Mit szeressen hát? Az embereket, az embert?! Hisz az ember a kártéko nyabb, legravaszabb leggonoszabb alkotása a teremtésnek. A tigris nem falja fe! a tigrist, de az ember megteszi azt embertársával. Kii-zivja a, vérét, az agyvelejét. S ilyen valamennyi. Hogy maga még jó, és hízelegve közeledik ? Mert érdeke parancsolja. Holnap már harap, ha az válik javára. Nem egyszer érzett ilyen harapást. Az egyiknek a nyoma még most is ég ott a szive körül. Az volt a leggonoszabb valamennyi közt. Undorító, mérges harapás, az mételyezte meg egész szervezetét. Pedig milyen szépnek, milyen jónak látszott az aszszony is. 0 már tekintélyes ember volt, mikor bekopogtatott a szegény özvegy szépséges leányáért annak a düledező cnriának kopott ajtaján, mely aztán nem sokára aranytól fénylett. Az esküvő napja ünnepe volt az egész városnak. S nem telt bele egy esztendő, már megtörtént a harapás. Pedig hogy bizott benne! Hányszor vallotta, hirdette, hogy tisztességes ember nem lehet féltékeny nejére, ha igazán szereti öt. S alávaló módon ép ezt a bizalmát használta ki az az asszony. S mikor véletlenül kezébe került az a levél, melyben az óvatos fickó gépirással kérte az »ujabb találkát, milyen körmönfont mesével akarta kivágni magát. Adta a falháborodott a becsületében meggyanúsított asszony szerepét s kipirult arccal tiltakozott az »Ízetlen férjek ilyen bárgyú tréfája ellen.« Hát ez az ő élete. Kietlen, száraz és sivár. Cél nélkül bolyong a végtelen sivatagban. Hát érdemes igy élni?! Nem okosabb véget vetni az egész komédiának egy-két csepp édes vizzel ? ! Egy kevés strichnin meg egypár csepp cukrosviz hamar és könnyen végez. Sőt még szövetségest is keresett, mert legkedvesebb barátja másnap magára vállalta az »éretlen csiny« szerzőségét. Brrrr — brr)

1. Valaki csenget. Két perc múlva jelenti az örökké jókedvű Ferenc, hogy egy parasztszekér áll a kapu előtt; a doctor urat kéretik súlyos beteghez. Jó ideje poroszkált már a havas országúton a szegény Juon sovánj-, öreges szürkéje, mikor végre megszólalt a doctor. Hé, hova is megyünk ? ! 1 e bizony nem kapott mindjárt feleletet. A szél is szembe fujt, elkapta a hangját. Meg aztán ugy látszott, hogy Juon gazda is nagyon e gondolkodott, talán szél nélkül sem hallotta volna a kérdést. A doctor előre bajolt a rázós szekéren s megrázta a gazda vállát. Hová megyünk ? ! Juon csodálkozva néz hátra. A hidegtől meggörbült ujjaival leveszí nehéz sipkáját s ugy felel kellő tisztességtudással. Hát nem tetszik engem ismerni ? ! Akinek most két hete meghalt a kis fia, egy hete meg a kis leánya. Ciura Juon, ismer mindenki Hegyfaluban. Csakugyan ő az. No akkor kár az utért, bizonyosan ugy lesz, mint múltkor, hogy ö már csak a halált konstatálhatja. Hat ki megint a beteg? Hiszen a múltkor azt mondtad, hogv nn.os már senkid a világon. Van még Domnule van még: a feleségem. 0 a beteg. De akkor bizony nem volt. Most ugy esett, hogy a feleségem most két éve más emberhez állott. A vén Máris három véka. lisztért elfordította tőlem az asszony szivét Vlád Péterhez, a módos gazdához. De aztán most két napja mégis visszajött az asszony. Mondtam azt mindig, hogy ugy lesz az. Es Te visszafogadtad? Juon nem szólt erre semmit. Nem értette a doctor szavait. Mert hát ht-gy is leli jt olyasmit kérdezni, hogy az ember visszafogadj a-e házába a tulajdon feleségét?. És visszafogadtad? ismételte a doktor. Hiszen az asszony elhagyott, megcsalt téged. Ugy bizony, bólintott rá Juon. Miért nem kergeted hát vissza? Ó Domnule, nem lehet azt. Megesküdtem a templomban, hogy én nem hagyom el. Meg kell ám azt tartani. De hiszen ő szegte meg az esküt ? Arról én nem tehetek. De én nem szegem meg. S aztán szereted még most is a feleségedet ? Meg tudsz neki bocsátani ?! Nem tehet ő arról — mondta rá meggyőződéssel a gazda — hogy megbotlott. Senki se tesz ilyesmit jószántából. Aztán, Domnule, nekünk még többet is megbocsát az Isten. A doctor arre nem szólt semmit. Elgondolkodott. Valahogyan szinte sajnálta ezt a szegény parasztot s egyúttal irigyelte. Milyen biztosan tad védekezni vallásos hitének sáncai mögül! Megérkeztek. A vézna, sápadt aszszony csendesen sirdogá,lt, mikor ők beléptek. Nem volt veszélyes a baja, inkább a lelki szenvedés viselte meg. Az orvos a magával hozott ládikából kivett egy-két üvegcsét s egy kanállal beadott a betegnek. Az nyomban könnyebben érezte magát. Juon nem győzött hálálkodni, könyezve csókolta a doctor kezét, Ejfélkörül járt az idő, mikor ismét felcsillantak a sötétben a város lámpái. A szél is elült, s mintha melegebb lett volna a levegő is, melyben harangszó hullámzott. Ah igen, ilyenkor templomba szokás menni. Vájjon mi lenne, ha ő is elmenne oda ? ! Bizonyára csodálkoznának, akik meglátnák. De mit törődik ö azzal ? Nem tartozik ő senkinek számadással vagy felelősséggel. Különben is mit csináljon egész éjjel?! Aludni ugy sem tud, az a paraszt Juon egészen megzavarta, felizgatta lelkét. Bement a templomba s a bejárat félhomályában meghúzódott egy oszlop mögött. A hatalmas boltivek márványa csillogott a gyertyák fényében, az oszlopok között, a tömjén-füstös levegőben mintha a béke angyalai lebegtek volna, csodálatosan erős és mégis lágy harmóniában, mint a tenger morajlása, zengett a himnusz: Dicsőség Istennek... békesség embernek. Az istenitisztelet nemsokára bevégződött , s az emberáradat megindult az ajtók felé. Az egybázfi már a gyertyákat kezdte oltogatni, szelid félhomály borongott a magas falak között. Akkor vette észre, hogy már csak ketten vannak a templomban. A másik egy fekete ruhás nő volt az utolsó padban. Egyszerre indultak kifelé s az ajtóba egyszerreértek s midőn szemeik találkoztak, mindkettő megrezzent s * megremegett egész testében. Ki tudná megmondani, mi történik abban a pillanatban, mikor a szénből, mely évezredekig feküdt változatlanul a föld gyomrában, egyszerre gyémánt lesz?! Mi megy akkor ott végbe s miért nem előbb vagy utóbb egv pillanattal?! Hadházy sem tudta , hogyan történt az, hogy önkéntelenül, talán akarata ellenére kicsúszott ajkán az az egvetlen szó. Tinka. S a megszóllitott sem mondott többet, csak ezt az egyetlen egy szót: Gyula. Oh! olyan szép is az ilyen fehér éjszaka, a békesség ünnepe, a karácsonyeste! S olyan szép az élet, olyan szép minden! Juon pedig nagyot nézett egy-pár nap múlva, ahogy egy városi kocsi állt meg a kunyhója előtt. El nem tndta képzelni, hogy miért küldi neki a domnule doctor az öt darab fényes aranyat, a csoda-sok enni-inni valót, cifra bundát, dohányt s a sok ruhát az ő asszonyának. Surányi Karoly