Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1902-01-12 / 2. szám

VI. óv folyam. Keszthely, 1902. január 12. 2. szám. A sajtó tisztessége. Ne ijedjen meg a t. olvasó ! Nem óhajtunk mi a cimül irt, kissé moralisztikusnak Ját3zó tételről akadémikus értekezést irni. Korántsem. Csak fel akarjuk hivni az olvasóközönség figyelmét olyan kérdésekre, melyek sokkalta is közelebb állók, sokkalta is fontosabbak valamint az egyén és család, ugy a társadalom és nemzet szempontjából, mintsem első tekintetre vélnök. S főképen aktuálisok igy év elején, a midőn a lapokra előfizetünk. Mert épen nem szabad azt gondolnunk, hogy csekély jelentőségű dolog : minő újság jár naponta családunkhoz ? Hiszen ma már első és legfőbb tanulmánya minden müveit magyar családnak az újság. Benne keresünk irányeszméket a társadalmi, politikai, irodalmi és művészeti kérdésekben : belőle szivjuk magunkba — sokszor szinte öntudatlanul — a helyes vagy helytelen nézetek és vélemények egész özönét ; tőle javul, vagy romlik nyelvérzékünk. Egyszóval szórakozásunk, tudásunk, érzés- és gondolatvilágunk főképen s majdnem kizárólag a sajtóban gyökerezik. Ki mondhatná tehát, hogy alárendelt jelentőségű, csekély fontosságú dolog : milyen újság jár családunkhoz ? S mégis mit tapasztalunk ? Bizony fájdalom, ezer és ezer olyan ép eszű s romlatlan szivü magj'ar ember van, a ki a tisztességtelen sajtót támogatja, olvassa ; ismerünk lelkiismeretes családapákat, gondos és óvatos édesanyákat, kik épen csak azzal nem törődnek, minő silány újságol vasmán }

7ok rontják meg nap-nap után fiaik ártatlan lelkét, mételyezik meg lányaik himporos kedélyvilágát. Ámde nem elég a bajra csak rámutatnunk, hanem kell jelelnünk a helyes irányt is s első sorban azt meghatároznunk, melyik a tisztességes s melyik a tisztességtelen sajtó ? A tisztességes sajtó, csak ugy, valamint a tisztességes ember, pártját fogj^ minden szépnek és jónak, önzetlen s lelkes bajvívója minden nemes eszmének. Első sorban tehát vallásos, erkölcsös és becsületes ? Nem zeng dicséneket a romlottság és elzüllés felett ; nem magasztalja a bünt, legyen az gyilkosság, öngyilkosság, párbaj vagy szédelgés; nem tekint személyek vagy klikkek indokolatlan érdekeire, hanem legjobb tudása és ereje szerint csak a közérdeket szolgálja. Nem spekulál zsebre, hanem önzetlenül szolgálja a magyar társadalom üg}

Tét. Nem személyeskedik, nem gyalázkodik, elvekért harcol elvi alapon, tisztességes fegyverekkel. Ha tehát t. olvasóink azt tapasztalják, hogy valamelyik lap sikamlós tárcákat közöl, erkölcstelen elveket hirdető cikkeket hoz s a vallást ós felekezeteket támadja, hírrovatában szinte kéjelegve dúskál kodik az emberi romlottság és züllöttség szemetjén, nyiltterében szeméA BALATONVIDÉK TÁRCÁJA. Hajt a oágy. . . Hajt a vágy lei, messze-messze, Ilol nincs zaj és — emberek ; Letarolt a rét virága, Hangtalan a kis berek. Felkeresem azt a nagy fát, Mely ugy áll ott egyedül Mint a világ mostohája, Kit az öröm elkerül. Csüggedt ági alatt ülve Száll velem a képzelet, Játszi szélként, mely röpíti A sok rám hullt levelet. Száll a lelkem, száll-száll messze Tel a csillagok felé — S visszatérve — nyugton nézek Kétes jövendőm elé. Frászt Luiza. Régi időkből. Irta: KELEMEN JÁNOS. A szabadság szele fujt az országon keresztül. A kedélyek forrougásbau voltak. Minden liü magyar első kötelességének tartotta fegyvert ragadni a »t,erebélyes fa« megmentésére. Az ország olyan volt, mint egy felbolygatott hangyaboly. Azok a Filipikák, melyeket a bonvezetői harsogtak a nép fülébe, megtették a kívánt hatást : mindenki harcolt, a ki csak fegyvert foghatott. Elmúlt drága, szép idők ! Ki tudná egybe gyűjteni fénysugaraidat ? ! Ki gondolna árnyra a sok fény között ? ! Árny és fény ! Olyan ellentét, mint annak a pozsonyi országúton baktató anyókának villogó szeme alatt rejlő sötét vonás. Ösz hajszálait ide-oda himbálta a hideg zúzmarás szól. Ráucos arcán keskeny barázdákban szivárgott le egy-egy nehéz könycsepp, melyek a kezében levő csomagra hullottak. A hó szitálni kezdett. A varjak rekedten kiáltozták : .Kár ! Kár !« Az anyóka megállt és összeborzadt. »Ti is ? Még ti is ? Különben igazatok lehet. Kár, hogy a világra szültem. De mindegy hátha reám hallgat és ott hagyja a németeket.* Leült egy köre és reszkető testére húzta azokat a ruhadarabokat, melyeket kezében tartott. >Fagy, fagy, mindenütt fagy . . . .« motyogta lassan, miközben elindult az oroszbundában. >A fiam szive is megfagyott a haza ég édes anyja iránt. De megyek, megyek ; hátha megtér.* Törődött testét gyorsan vitték fáradt lábai, A varjak elébe röpültek az uton. • Kár, kár !« rikogatta az egyik. »Kár !« felelt rá a többi. Az anyóka csak ment... . Sűrűn hullott a hó 1848. év karácsonyestéjén Gansendorfban, hol egy csapat német és orosz katona volt elszállásolva. A barakban cagy volt a lárma. A két nemzet hadfiai hamar megbarátkoztak egymással. Nagyokat ittak egymás egészségére, no meg a magyarokéra. A bsráktól alig ötven lépésnyire járt föl és alá az egyik őr. Hallotta a bennmulatók lármáját, ós nagyot sóhajtott. A szél arcába söpörte a havat. Mikor a gansendorfi kápolna kis harangja megcsendült, összerázkódott. Mintha a kishararng is azt mondta volna neki :