Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1901-12-29 / 52. szám

« 2. BALATONVIDBK, 1901. november 24. felvetése és diadalra juttatása — sok nem szép törekvés elnyomása — ivott bizo­nyítékaink vannak rá' — épen lapunk­nak volt érdeme. S hogy a hirlapirás mikéntjére, a modorra is rátérjünk: fölemelt fővel el­mondhatjuk, hogy tisztességtelen fegy­verekkel sohasem küzdöttünk. Egyének és családok magánügyét sohasem hur­coltuk a botrány piacára, bár viszont a közérdek érdekében vivott harcainkban személyes tekintetek sem korlátoztak. S tettük mindezt függetlenül, min­den anyagi érdektől mentesen. A sze­rény jövödelmet, mit becsületes törek­vésünk és t. olvasóközönségünk határta­lan szeretete osztályrészül juttatott ; munkatársaink díjazására, lapunk felvi­rágoztatására fordítottuk az utolsó fil­lérig, Talán innen magyarázható az a meleg s jóindulatu érdeklődés, melylyel lapunk a legfelsőbb köröktől le egészen az egyszerű polgárságig találkozik ; ta­lán ez a rugója, hogy alig van megyénk­nek nevesebb írója, ki soraival szívesen ne keresné fel a Balatonvidéket. Ám hiányos volna e kis beszámoló, ha az említettek puszta felsorolásánál megállanánk. Nem ! Mi a hatodik évfo­lyam s egyúttal az újév küszöbén férfias hitvallást is óhajtunk tenni, hogy a jö­vőben is a jelzett irányban s a jelzett módon akarunk haladni. A mi lobogón­kon a jövőben is a felekezeti tekintete­ken felülálló vallásosság, az igaz és ön­zetlen hazafiság vezércsillaga fog ra­gyogni. Mi a jövőben is mindenkor tisz­tes szándékkal nyulunk a tollhoz s be­csülettel tesszük le azt. A Balatonvidék a jövőben is komoly és tartalmas cik­kekkel, irodalmi színvonalon álló szép­irodalmi közleményekkel és — elvégre is hirlap lévén — pontos, gyors és igaz híradással óhajtja szolgálni azt a kiváló közönséget, mely rokonszenvével, szere­tetével már régen megjutalmazta jövö munkásságunkat is. Beszámolónk végére értünk. Még csak egyet! Fogadják t. munkatársaink sok buzgó munkásságukért őszinte kö­szönetünket, szívből fakadó hálánkat s fogadják kedves olvasóink és jóbarátaink legszívesebb üdvözletünket ! Most pedig az ó-év alkonyán s az újnak hajnalán engedjék, hogy mind­annyiuknak — a jó Isten kegyelméből — boldog és szerencsés újévet kíván­jon a BAL A TON VIDÉK SZERKESZTŐSÉGE. A magyar nyelv és helyesírás manapság. „Szörnyű sor az nálunk, hogy nem tu­dunk magyarul és a init tudunk, azt vagy szé­gyeljük, vagy rosszul tudjuk." Igy kezdi siralmait" a Magyar Szemle egyik vezércikk-irója. Igaza van-e vagy nincs ? Tegyük a kezünket szivünkre és valljuk meg : én vétkem, én vétkem, bízón}" színigaz. Alig van árvább széles e hazában, mint nyelvűnk, melyben a nemzetnek élnie kellene. Kegyetle­nül rossz mag3'arság, idegen nyelvek kultusza — divat-e vagy betegség ? Hát bizony egysze­rűen mind a kettő ; mivelhogy a divat rende­sen betegség is, a kor kórja. A kór bacillusát fölfedezték ugyan : gyávaságunk, könnyelműsé­günk az; de ki tudná föltalálni a szérumát? Ki tudna büszkeségre gyújtani egy nemzetet, büsz­keségre és erőre, melytyel elfojthatná ezt a rut, pusztító bacillust? Egy ember kevés; sok ember — sok, mert a hány van, rendszerint semmiféle ezerjófüvet ajánl a sebre. De hát LÍUCS gyógyulás semmiképeu? Ah, volna; de ki hallgatná meg a jó tanácsot, mikor ennél még pusztitóbb betegségek ellen kell elsősor­ban küszköndnie a njagyaruak ? Sokszor föl-föl jajdul egy-egy szó ; ha jó hangosan kiált meghalljuk, aztán jajgatunk mindnyájan egy hétig ; akkor pedig szépen elhallgatunk és né züuk egymásra, oldalba bökjük szomszéduukat: no, segits te; nekem más sürgetős dolgom van I S igy megy ez folyton, időnkint felújulva. S azzal vége. En nem bánom, kiáltok egyet én is, mert fáj a seb. Ha meghallják, Istennek hála ; csak aztán legyen valami láttatja is. Persze hogyan merném remélni, hogy meghallja szómat az egész nemzet? De jól fog esni, ha néhányanis észreveszik, mit. akarok. Másutt aztán jajdulja­nak föl mások ; igy talán megyünk valamire. Nem teszek mást, mint megmutogatom a sebeket, s a hol tudok, mondok rá valami or­vosságot. Bizony elmondogatták már sokan előttem, a mit most én ismételek ; az se baj ; legalább nem megy feledésbe. Hol kezdjem ? Mi fáj legjobban ? Én azt hiszem, hogy rossz a levegő ; ez árt leginkább. A huszadik század lehunytá­val nem hunyt le az idegen — majmolás di­vatja. Az uj század hajnalán is fojtogat az a rossz levegő. Nem vagyunk magyarok másban, miut a verekedésben. Ezzel pedig nem lehet kihajtani a rossz levegőt. Mikor valaki gyó­gyitószert ajánl, föltámad egyszerre a buzgóság a többiekben ; s mindenki fennen hirdeti : nem az lesz jó, hanem a mit én ajánlok. Ide hall­gass, nemzet ! Míg a legszerényebb is azt kia­bálja : az is jó lesz, do az én orvosságom még jobb lesz ! — Hát moct melyikre hallgass, nemzet ? Hej, de ki volna az a csodadoktor, a ki ezt a rossz levegőt. : a viszálykodást, ki tudná irtani a magyarból ? Azért hát csak maraduuk a régiben. Tanulunk nyakrafőre idegen nyelve­ket; aztán elfelejtjük a magunkét. Mert hát idegen nyelv nélkül nem lehet megélni ! Igen ám, ha nem merjük rászorítani a betelepülőket, hogy tanulják meg annak a földnek nyelvét, melyből élni akarnak. Fehér holló az olyan intézkedés, határozat vagy rendelet, mely azt parancsolná. Es igy maradunk meg s élősdiekül testünkön a Schladererek, Straszburgerek, Gross és Senftnerek. Nem tnnulnak meg magyarul, hát tanulj, magyar, németül. — Olyat meg ki lá­tott volna, hagy valahol eltiltották volna a német cégtáblákat ? Meg hogy bojkottáltak volna németül levelező, német papirt, német cimzést használó céget ? Még csuda, hogy az ,,Ofen-Pest"-et kiirtottuk. Láttam egy magya­rországi cég levelezőlapját: gyártatja a cég Bécs­ben, s ismét franciául nyomtatja rá. Akad az ilyenre hatósági rendelet ? Aztán baj van a szivben is: Budapest fő­és székvárosban. Régi nóta, hogy ott magyar szót szinte csak akkor hallhatunk, mikor szó­nokolnak, meg mikor vidékiek rándulnak föl oda ; azok pedig olyankor nem győzik eléggé szidni magukat, mórt nem tanulnak né­metül. Van-e ennek mása még országok fóváro­O © sába ? Még örülj, magyar, ha egy-egy megvető igazságtalan s bármely szellemes eszmecsere tar­talmatlan. Már pedig épen róluk szólva kell nagyon is körültekintőknek, óvatosaknak és mél­tányosaknak lennüuk, mert a társasélet egyik típusáról sincsen annyi ferde fogalmunk, olyan zavart összképünk, mint épen róluk. Lássuk csak ! Vénleány oknak mondja ez a mi szókimondó, sokszor a kíméletlenségig igazszavu magyar nyel­vünk a lányok azon osztályát, kik a szokásos eljegyzési és férjhezineuési kort meghaladva, to­vább is páratlanul ós pártában élik le életüket. Rendesen epés kedélyüeknek, fanyaroknak raj­zolják őket, kik a szépség, kellem ós báj helyén ijesztöleg hordják magukon a reménytelenség, elkeseredés és szégyen Káin-bélyegéi. ; kenyerük a bánat, napi eledelük a megszólas és irigy ra­galom. Tani.alusz-Kínjaikat nap-nap utáu sokszo­rozzu egy-egy felcsillámló uj remény, mely csakhamar egy uj kudarcnak ád helyer. Ki ne ismerné a világirodalomból egj-egy Dorottyá­nak, Ludmilláuak torzított vonásait ? Pedig lássák, kérem, ni. t.. h. ós uraim, a dolog korántsem igy áll ! A lélekbúvárnak, a tárgyilagosan Ítélkezőnek kötelessége — ügyes búvárként — alámerülnie a nöi lélek rejtelmeibe s csak azután mondani tapintatos és móltányos ítéletet. Hiszen a legtöbb női kedély oly mély, oly érzelmes, oly változatos és különösen oly sajátos, hogy korántsem illő dolog egy két, fe­lületes tekintet után bíráskodni valamennyiük felett. Mindenesetre az volna az első kérdés : hány éves korában lesz vénleány a lány*? Erre bizony lágyon bajos a felelet. Ismerhettünk, tudhatunk 18 ós 40 éves vénleányokról egyaránt ; rász, tervezet, kedélyállapot .'. . mind . . . mind sok­ban hozzájárul ahhoz, hogy mikor lesz azzá, Azután azt sem szabad hinnünk, hogy különb­ség nélkül minden pártában maradt leány egy­úttal vénleány is. Korántsem ! A női lélek fiuo­noabb árnyalatainak élesebb szemű figyelői ós ismerői sok lányban nem vónleányt, hanem öz­vegyet látnak, lelki özvegyet, ki nem férjért sir, hanem vőlegényt sirat. Ezek azok a mély érzésű, könnyen csalódó hölgyek, kiknek pártája tulajdonképen az első szerelem özvegyi fátyola ; kik nem a 30-ik óv, hanem az első csalódás utáu már örökre bezárták szivüket s elejétől végig hiven kitartanak elvük mellett : »Sohasem me­g3'ek férjhez !« A rendes vónleáuysági kor a szervezet s a lányos szépség teljes érettségével veszi kezdetét. Kudélye még friss, eleven, mozdulatai bátrabbak, fellépése biztos ; ámde arca mintha kevósbbó volna himporos, a szeme mosolygós, egyszóval mintha oszlóban volna a varázs, mely öt még csak kevéssel előbb is olyan bájossá t.avé. Atu uz idö sietve tovaszáll. Nemsokára bizoioj'os fájó melankólia, egy hervatag vonás teszi lemoudóvá arckifejezését ; szemében ugyan még ki-kigyúl a remenység muló sugara, hanem a vőlegény­jelölttel együtt meg újra kihamvad. Már nem az a kórdóa : szőke ? vagy barna ? Azs«m, hogy hány éves ? vagy mi az állása ? hanem hogy hol vau ? Egyre mélyebb a lemondás érzése, °Ey r e jobban elborul kedélye ; magára hagyják illúziói, ábrándjai s a lelkéu rágódó keserűség hervatag arcán egyre észrevehetőbb nyomokat, hágy. Végre már csak a tantok, mamák és nagy­mamák kávézsurjaira jár, haragszik- az egész vi­lágra, fök ep a vidám, fiatal és szerelmes embe­rekre. Ki nem elégített szivének teljes érzésével, összes szeretni,ével HZ állatvilág felé fordul s csak a jó Isten, meg az a sok keudermagos cir­mos, fütty ös kanári, cukros mopszli a megmond­hatója, meuuyi keserűséget takar el a szeretet, melylyel őket becézgeti. íme, m. t. h. ós uraim, ama lelki tünetek­melyeket, egy vénleány kedélye időről-időre mu­tat ! Igaztalanok volnánk azoubau és nagyon is szükkeblüek, ha viszont ki nem emelnők a vén, leányok egy egész osztályát, mely nemét meg­haladó bátorsággal, erólylyel ós szívóssággal te­meti el bánatát, cólhijjas életének összes keserű­ségét valamely nemes foglalkozásba, mint a ta­nítónők, betegápolók s még sokan. S valóban, elmondhatjuk, hogy bár női hivatásukat mind­ezzel korántsem töltik be, mégis világosan felis­merhető a gondviselés bölcs munkája, melylyel őket itjy is haszuosakká teszi az emberiségre nézve. Épen ezért gondolom méltán) osuak, hogy sokkal hozzánk illőbb bead a jövőben, iia sze­retettel és részvéttel, nem egy esetben hálával is gondolunk reájuk, mintsem kárörvendő, csú­folkodó szóval igyekezünk egyesek hibáiból, gyengéiből »z egész osztály ellen élces fegyvert kovácsolni. Csak egy esetben okadatolt e hival­kodás, t. i. a kacérak ellenóbeu, kik sziveket. tHposva jutottak a vénleányi címhez. Egyébként, jussoD eszünkke mindig, hogy a vénleány az Isten befejezetlen költeménye ; már pedig egy befejezetlen csonka műről ki merne hozni Íté­letet ? Egészen másképen vagyunk azonban m. t. h. és uraim, az özvegyekkel. Oh ! egószeu más­képen Önkénytelenül is eszembe jut a magyar paraszt eszejárása, a ki szerint a lány csak lány. a legény csak legény-, hanem az özvegység . . . az már állapot. Állapot ; még pedig a régi jám­bor ősök és Írások, nemkülönben ma is a nép szerint — szomorú, gyászos, keserves állapot, ámde a mi ultra-modern raf'fi.iált műveltségűnk

Next

/
Oldalképek
Tartalom