Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1901-06-09 / 23. szám

V. A<-)ívam. Keszthely, 1901. junius 9. 23. szám. Lóczy Lajos Mikor Petőfi Sándor néhány költeményének fordítása megjelent a külföldi könyvpiacokon, a hetvenes évek egyik vezérpolitikusa igy szólt : »Ha egy magyar név dicsősége kiragyog idegen országokba, az a hely, a hol ezt a nevet emiitik. magyar föld; azok az emberek, kik e név előtt meghajolnak, honfitársaink. A hóditásnak ez a módja fenséges és nekünk magyaroknak csak ez az egy áll rendelkezésünkre.« Valóban szebb képben alig lehetne feltüntetni a szellem, a tudás erejét ós értékét, nemzeti becsét. Mennél távolabbi és minél több helyen emlegetik a magyar nevet, úgyszólván annál nagyobb maga az ország, a haza földje. És ebből a magas de helyes szempontból tekintve tudósaink, művészeink s egyéb jeleseink külföldi sikereit, bátran ós joggal tekinthetjük a nemzeti becsület egyegy diadalmas hadjáratának. A tudós vagy művész ; szónok vagy feltaláló a hadvezér ; a toll, ecset, az apró műszerek és menydörgés-utánzó gépek, a katonák, szuronyok, fegyverek és ágyuk. És ime. mint a Lócz}' Lajos esete mutatja, i]}'en fegyverek gyanánt használhatók a turbelláriák. brvozoák, coelenteraták, hydrachu-lák a eoy.éb látható és láthatatlan csuszó-mászók, hüllők, bogarak s más állatok, még megkövült állapotban is. Bizonyos, hogy ezekkel az apró fegyverekkel nehéz küzdeni és nagy érdem csatát nyerni. Főként olyan helyen, mint a minő a párizsi halhatatlanok csarnoka. Tanú a sok titkos drámairó és egyéb babérszomjas halandó, hogy a budapesti tudós' Akadémia se osztogatja valami könnyen az aranyakat. S nem is tudunk rá esetet, hogy külföldi ember pályamunkáját koszorúzta volna meg. Élképzelni is bajos dolog volna azt a feltűnést, melyet az okozna, ha pl. a Marcibányi, Telelj vagy akármelyik akadémiai dijat külföldi ember vinné el. Valami szerb, oláh vagy bulgár. Lóczy Lajost pedig a párizsi tudós Akadémia tüntette ki a Cshihatcsev dij ja, geologiai és geográfiái kutatásaiért, melyeket ő Kelet Ázsiában végzett. Emberi természetünkben van, hogy másnak a dicsőségében szeretünk részt venni. Bámulatos leleményességgel találjuk ki a jogcimeket. melyeknek alapI ján ugy szerepelhetünk, mint akik a i kitüntetett férfiúhoz közelebb állanak. Firduzzinak másfél millió >unokatestvére< volt, Napoleonnak megszámlálha: tatlan > gyermek kori játszótársa*, MacKinleynek, mióta elnök lett, vagy egy millió »iskolatársa< jelentkezett. Nos, ! hát Loczv Lajoshoz meg mi állunk igen közel. Nemcsak azért, mivel mi is mai gyarok vagyunk, hanem mivel szeretetünknek, ragaszkodásunknak közös tárgya van ... a Balaton. Azt hisszük, nemsokára megjeleni az a hatalmas, nagy könyv, mely a A BALATON VIDÉK TÁRCÁJA, A lengyel fogoly. Embert ölni szörnyű vétek, Ki ártatlan, mit se vétett. Barbár idők rémes kép", Belevész a mult ködébe. De egy népet gyilkoltatni, Mert nem akar még meghalni ; Csonkítani egy-egy tagját, Izről-izre testdarabját Marcangolni fenevadként, Mint vesz9tt eb, marni akként : Nyelvét tépni, ölni lelkét, Hogy hazáját szerteszel!,ék : Az ész megáll elrémülve. Irtózatos, ilyen bürre Nincs mértékünk, uincs fogalmunk, Az átoktól remeg ajkunk. Hóviharos éjszakákon Ázsiai pusztaságon Ebes farkas ordítása Szól bele a szél sírásba. Nyomorult földpincéjében Lengyel honfi fetreng ébren. Ólombányák sápadtsága Ráfestödik bús ^arcára. Szél süvöltés, vad ordítás Nyugton hagyja, ébreszti más Honfi gondok vergődése, Bilincsének zörrenése. Ifjú, szép nőt hagyott otthon. Ki tiltja el, hogy dobogjon Szerelmében érte szive ? S az emlékkel ne érje be. Rettenetes cár,, hatalmad A s/ívek be néni hatolhat. Korbács tépte dacos te*tét, Kauc nkával l ékre festék, Dé a szive épen maradit Vércafatos teste nlatt. Három szentsén' -"jlik benne: Isten, haza. é< szerelme. Oh elveszett drága haza Yad pribék hogy' szidalmazza. Zsarnok önkény szíjra fűzte. Biine : lengyel anya szülte. Vétke : szerette hazáját, S nem felejté el imáját. Lengyelül azt merte szólni : „Kosciuskét kell gyászolni." Büntetése : ólom bányák. — Tárnáiba veszni hányják. — Lelkét a bú elrongyolá, De nem gyűrte maga alá, Tipró önkény szörnyetege. A haláltól nem rettege. Mint kis csillag felhős égen, Küzd, bukdácsol a lelkében A reménység gyönge lángja : Óh lehull még az ö lánca . . . Ezer verstnyi távolságra Vad poroszló szúrta, vágta. A seb nem fájt, lelke vérzett, Mit hazája vesztén érzett. Gondolatja el — visszaszáll, Ringó bölcső felett megáll. Édes álmát el-elnézi . . . A mult kópét felidézi.