Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1901-04-07 / 14. szám

2 BALATON VIDÉK 1901. á

prilis 7. Én még ilyet soha sem láttam ; pedig sok bűnös büntetésénél jelen valék. Mintha egy Isten szállt volna le az Olympusról, a ki isteni hatalmának tudatában s a kiállott, bár nem érzett szenvedés és kinzatás által külsőleg meggyötörve : tiszta homlokkal áll hamis és részeg birói előtt — — Valami irtózatosan fönséges látvány volt ez a férfi ottan, összekötözött kezében egy jogarul szereplő nádbottal, fején sebző töviskoszorúval vagy inkább jobban mondva : töviskoronával, — minden csöpp helyen sebekkel boritott véres testével, tépett szakállával s hajával s biborszinü gunyruhájával, beköpdösött arcával: — és — azzal az arckifejezéssel, a mit képtelen vagyok leirni. . . . Lándsámba kapaszkodtam, hogy öszsze ne essem ; véresre haraptam ajkamat, hogy fel ne kiáltsak : »ez az ember ártatlan !« Jó csillagom őrzött, hogy oda ne ugorjam a fenevad csőcselék közé s ordítva tátogó torkukba ne verjem lándsámat. Ah, fölséges nép ! Utállak. Előbb gyönyörködtem benned ; megvetettelek ; most gyűlöllek ! * Egész Jeruzsálem ezzel a Jézussal van tele. Ma fogják kivégezni. A nép őrjöng örömében. Pedig Pilátus szerette volra, ha ez az örömujongás nem az ő rendeletéből folyt volna. De ő gyáva. Az elitélt embernek azonban oly isteni nyugalom honol arcán, hogy én a legkomolyabban tartok attól, hogy magam is hivévé szegődöm. No hiszen, az nagyszerű volna. Alighanem engem is melléje feszitanének. Sajnálnám a tizenhetedik tavaszomon ily halállal kimúlni. . . . És — mégsem . . . ezzel az emberrel mintha, mintha nem félnék, nem sajnálnék együtt halni. . . . De hát mi ez az ember ? ? ? . . \ . A zsidók üvöltenek. Pilátus remeg. Jézus hallgat. En .... ón meg ingadozom .... * Ma épültem föl nehéz betegségemből, melybe azon a napon estem, mikor azt a sokat emlegetett Jézust keresztre feszitették s annak már egy hónapja. Csodálatos egy történet az én történetem. Mint az állandó őrség tagja, melyet Jézus mellé rendeltek, nekem is el kellett kisérnem a halálra Ítéltet utólsó útjára. Nem irom le az,t az utat ; azt hiszem, lesznek hivatottabb irók, kik azt az utókor számára megörökítik. Csak annyit jegyzek meg, hogy én Jézust már akkor teljesen ártatlannak tartottam s sorsában teljesen hasonlóval Sokrateshez, a kinek szintén tanítása, elvei miatt kellett meghalnia. Tehát az igazságtalan ítélet, a rettentő durva bánásmód, melyben még ezen a keserves végső uton is részesítették a szegény embert — s mindezzel ellentétben az ő isteni türelme és hidegvére : teljesen megrendítették katonailag edzett szivemet. Kezdtem a sajnálatból a tiszteletbe hajolni át. Hanem .... Mikor az elitéltet a földön fekvő keresztfára szegezték, én ott áltam közvetlen közelében. Nem segítettem volna az ítélet végrehajtásában egy jotát sem ; szerencsére nem is voltam erre kényszei'itve. A mint az áldozat (már ennek nevezem) jobb kezét leszögezték, egy csepp a fölfrecscsenő vérből arcomra esett, a bal szemem alá. Hihetetlen, de Jupiterre mondom, igy történt : abban a pillanatban én oly iszonyú ütést éreztem arcomon, mintha egy jó markos katona pofonvágott volna. S ez az ütés fájdalma nem hogy megszűnt volna, hanem folytonosan sajgott, állandó maradt . . . Valami tompa észvesztő bizsergő fájás voll az. Nem soká bírtam ki ; midőn a ke resztet a rajta függő emberrel fölállították, még hallottam a megkínzott test izmainak recscsenését, midőn a test lecsúszott függő helyzetbe : s aztán elveszítettem eszméletemet. Hazavittek. Azt mondták, gyönge szervezetemnek megártott a kegyetlen kivégzés szemlélése. Hát csak higyjék ; én mást tudok. A mint beszélik, sok mindenféle különös csodás jelenség történt, midőn az a csodálatos ember meghalt a gyalázatfán. Nem tudom, igaz-e mind, a mit mondanak ; de ennél az embernél éppen nem tartom lehetetlennek. En tudok már valamit. Nem tudom, honnan tudom ; de tudom. Talán ez a meg most is égő pont itt az arcomon, annak a bizonyos vércseppnek a hel}'e, talán ez tanit rá . . . Talán az az >akkor> elhomályosodott napvilág gyujtá ezt a világosságot elmémben. . . . Talán az az izomrecscsenés, melyet >akkor« hallottam a keresztfáról, — az súgta szivembe. . . . Mit ? Félek még a papírnak is bevallani most. . . Én ezt az embert nem tartom földi lénynek — — — Eg) előre csak ennyit vallok meg. Az eszmék forronganak bennem ; nem tudok megszabadulni annak a pontnak fájdalmától arcomon s annak az embernek (?) képétől. Valami különös fog velem történni. Annyi bizonyos, hogy itt nem maradok. Apám kieszközölte pénzével, hogy Rómába vigyenek, az első légiók valamelyikébe. Vale, Hierosolyma ! (Isten veled Jeruzsálem !) Vale, Jesu ! . . (Isten veled Jézus !) * * Ma, Nero Augustus testőrségébe vételem harmincadik évfordulóján, életem ötvenedik esztendejében valami különös dolog történt velem. Arcomon egy pont, balszemem alatt iszonyúan kezdett fájni. Éppen a tricliniumon fektemben kezdődőit, de oly irtózatosan. hogy leányom alig tudott föntartani s valahogy besegíteni szobámba. És ... . I ... és akkor eszembe jutott: Jézus. ' O Roma, 0 Roma ! I Te képes voltál elfeledtetni velem ezt a férfiút ? ; Harminckét esztendeig: ? ! Milyen hitvány ember voltam én ! * Csapás csapás után ér. Szép leányom, Quintilla keresztény. Nero megtudta ! ! Egek, mi lesz velünk ? ? ! ! * Végünk van. Nero megőrült. Keresztényeket gyilkoltat rakásra, halomra, ezrekszámra ! Qumtillám ! Édes leányom ! Imádkozzál Jézusodhoz, hogy mentsen meg. S Quintilla csak mosolyog, midőn szörnyű halálról beszélek neki, melyet nem kerülhet ki. Te Jézus ! Ember, vagy isten, vagy micsoda ! Te akarod elvenni lányomat ?! Ki vagy te ? Mi vagy te ? Honnan van ez a rettenetes hatalmad ? ? Te láthatatl an Erő, könyörülj rajtunk ! * Egy rettegés egész házam. Nerot már napok óta nem láttam, Beteget jelentettem. 0 ott járkál Róma ósdi romjai között s fogdossa, halászsza a keresztényeket. Irgalmas Egek ! Nero kéme van itt. az ő hangját hallom. Vége! Vége! Jézus — te kegyetlen — én gyűlöl * * * Üdv az olvasónak ! .Atj'ám Krisztusban dicsőségesen kiszenvedett Marcus Albinius Asoma, a fenti naplót befejezetlenül hagyván, én, az ő fia, Cajus Albinius, egy pár szóval befejezem azt, Igen. Nero vészkéme volt cl Z, db kit drága szent emlékű atyám naplója végén említ. Quintilláért jött, az én szent szűz nővéremért. Előbb rá akarta beszélni, hogy tagadja meg Krisztust ; de Quintilla olyan módon beszélt a vészkemnek, hogy (miként utóbb kiderült), ez a vészkém maga is megtért. De Quintillánk már veszve volt. Nero maga mondta ki rája a máglyahalált. Atyámnak pedig halálbüntetés alatt megparancsolta, hogy legyen jelen a kivégzésen. Mint nyolc esztendős fiút, vezetett engem apám a vesztőnelyre. Quintillánk már ott volt több társnőjével. Elsőnek az ő megégetése volt elrendelve. Jól emlékszem most is minden csekély mozzanatra. A téren kevés nép lézengett még eleinte, de mire Quintilla a máglyára lépett, már óriási tömeg állta körül a vesztő helyet. Sergilius Pulcher aedilis volt megrr bizva az elnökléssel. 0 előbb megkísérté a leányokat szép szóval Krisztus megtagadására birni ; de azok bizony csak folyton azt hajtották ; »keresztény vagyok. c