Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1901-04-07 / 14. szám

HUSYÉTI MELLÉKLET A BALATONVIDEK 14. SZÁMÁHOZ, m & m 19Q1-IK EV ÁPRILIS 7. %MjW r^T* T « Telídmadunk. | Jk ' Tenragyog a kérészi Sión magas ormán. Győzött a, halálon. 3m ! fennen hirdeti : a halál nem örök- . • Tova--tünő álom. Qíz egész világnak éke, dicsősége Jfircleí győzödelmet ! ]\Iézd ! falandó ember fittel e keresztet, Helyed reményt nyerget ! Tekintsd s az ébredő termeszei oltárán fakadó virágot, & dalos pacsirtat, csattogó fülmiiét, virágos ágot : feltámadást hirdet ! & paláiból minden életre támad : Kereszt diadalma, üdvhozó áldása Mtindenre kiárad. íltillíól* ajkáról szálljon hálaének ! Törjön fel az égbe : Alleluja ! Néked lelkünk Mtegváltója, Sdes reménysége ! Hála legven érte a nagy istenségnek ! Alle--alleluja ! üzenne birjuk drága zálogát h^ünknek : Cétre felünk újra! Diadalmi zászló lobog Sión ormán ; Cángoló betűjel Van felirva rája : feltámadunk egykor ! mi sem enyészünk el 1 Te vagy a reményünk, drága szent tüuknek Sk^s lobogója ! fllattad harcolunk ! A veled küzdőket isten keze óvja I "©eled küzdjük által földi életünket ! Harcolunk paláiig ! A paláit nem féltjük, mert itt a halál is Győzelemmé válik ! Ha vége szakad a szenvedéstől bosszú, Rövid földi létnek: Nem mulunk el végkép! isten trónja körül "®ár az örökélet ! Aziga. TP* ^ ^ 30* JW 3f5 79í to St m SK JH 39t SJÍ Márkus Albinius „Diai

1ium"-ából. | A napló előscdra. Ne vem Marcus Albinius A somi (e nevet szótlan természetem miatt kaptam, á-szóma szájatlan.) Apámnak egy római rhétor azt mondta rólam, hogy jeles iróvá leszek, ha katonáskodásban töltöm életemet. Ezt a furcsa okadatolást nem igen 'értjük ma sem ; de azért elhisszük a derék bölcsnek. Igy esik meg az, hogy egy római közkatona, még pedig Judaeában, írásmesterséggel üsse agyon szabad idejét. Apáin ugyanis rám parancsolt, hogy vezessek naplót életemről. Hát vezetek ; legyen e »diarinm< jósolt jelességern iskolája. Résztelek a na <plóból. Ma egy különös ember mellé rendeltek ki az őrségbe. Társaim csendes őrültnek tartják ; de vannak többen, akik valami nagyon más lénynek vélik. Pontius Pilátus, a helytartó, aki igen nagy ur itten, roppant kellemetlen helyzetben érzi magát, a .mennyiben ártatlannak is véli ezt az embert a ráfogott vádaktól, de meg a farizeusok hatalmas gyűlölete is szoritja a másik oldalról. (Jézusnak hivják a vádlottat, — hog}' el ne felejtsem.) Pilátus lelesége meg éppen tisztelettel vegyes félelemmel van eltelve iránta. A zsidók mind gj'űlölikőt és vérére szomjaznak ; csupán egy-két ismeretlen szegény ember vallja magát hivének. Igaz ugyan, hogy a mult éjjel is az egyik nagyon szabadkozott az ismeretség ráolvasásakor, de a mint gondolom, mégis csak nagyon megbánhatta ezt a liitszegést. mert hajnalban ott láttam egy zugban sirni. No én rám valami külön'js benyomást nem tesz. Igaz, hogy nem látszik egyáltalán otyan rémes gonosztevőnek, mint vádlói mondják • de hát manapság nem lehet hinni a külsőnek \ Csak a szemei tűntek föl nekem. Én ih'en szemeket soha sem láttam. Ha ugy ránéz valamelyikünkre, mikor szokás szerint bolondozunk vele és egyik-másik igen keményet talál ráütni : akkor az ő egy mélységes pillantása alatt összeborzong, ugy összehúzódik a goromba fickó, hogy elmegy minden kedve a további brutalistától. Én nem nyúltam hozzá. Tudja a jó Jupiter, sohasem szerettem a gyöngéb— — bekkel szemben testi erőm fölényét kizsákmányolni. * Ritka érdekes jelenetnek voltam tanuja. Pilátus, hogy a maga és kivált a felesége skrupulusait valahogy csillapitsa, iszonyúan megkorbácsoltatta ezt a Jézust. Ott voltam én is e kegyetlen kínzásnál. Nekem parancsolta meg a decurio, hogy szakítsam le Jézus hátáról a ruhát. Természetesen engedelmeskedtem. Leszakítottam a ruháját felső testéről, hanem a mint a teste kifehérlett a piros gunyruha alól, nekem ugy elvakult egy pillanatra a két szemem, hogy alig tudtam egy-két percig használni őket. A dolog szörnyen meglepett ; de később eszembe jutott, hogy Jézus sok mindenféle bűvészmutatványokat produkált; tehát ezt az elvakulást is ilyen bűvészfogásnak tulajdonítom. Persze ő azt hitte, hogy ezzel engem is hivévé csábit, mint egykét ember igy melléje állt egy intésére. Ab, de az én katonás-kérges szivem az efféle fogásokra nem nyilik és hajlik meg. Hanem a nagyszerű jelenetet még nem mondtam el. Pilátus a megkínzott embert, a ki valóban agyongyötrött volt, kivezette a palota ridvarára gyűlt orditozó nép elé. Azt hitte a jámbor helytartó, hogy a vérszomjas csőcselék dühtől ittas szivét megindítja ilyen érzelgős látványnyal. Oda állította Jézust eléjük és rámutatva igy szólt ; »Ecce homo !« (»Ime, az ember !«) No, a mily ordítás, üvöltés, hadonázás, grimaszozás, köpködés, gesztikulálás következett erre, az leírhatatlan. Pilátus alapojan csalódott. — Igazán mondom, gyönyörködtem ebben az őrjöngő csŐcselékben. Több farizeus ép zsidópap ott bujkált a tömegben s pénzzel, szóval izgatta, lovalta a bolond szemét-népet. Láttam, a mint egy hosszúorrú zsidópap szép szóval biztatgatott egy embert, a ki hallgatag nézte az egész komédiát, — hogy kiáltsa ő is : »feszitsd meg !« Az ember nem igen hallgatott oda. Erre a zsidópap egy pár ezüstpénzt tolt annak a markába, de az fejét rázva viszszaadta a pénzt. Akkor a tajtékzó zsidópap jól képen ütötte és szembeköpte az embert; az meg szépen letörülte a chlamysa csücskével a mocskot arcáról és némán nézte tovább a bűnbakot. Egy asszony állt e derék ember mellett, a ki utóbb odaájult a férfi karjaiba. Akkor aztán, midőn jól kiélveztem a nyomorult ^fölséges nép« őrjöngő dühét : kíváncsi voltam a keresztre kívánt áldozatra is. Rápillantottam. Reszketés fogott el.