Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-12-02 / 48. szám

6 BALATON V1D

EK 1900. december 23. idább fordítja. A MAV. ezt meg fogja tenni a saját érdekében is, mert semmi sem áll ntjában. Azt ugyanis már nagyon jól tudjuk, hogyha közérdekről van szó, akkor Festetics gróf birtoka nem akadály. A nagylelkű főúrtól Keszthely még sohasem kért olyant, amit meg ne kapott volna. És ha Tapolcán-Sümegen át összeköttetésbe jövünk a világgal, akkor Keszthely igazán az lesz, aminek most még csak szeretjük mondani : a Balaton metropolisa. Igy állván a dolog, bátran merjük azt mondani, hogy az egész városban nem akad egyetlen olyan ember, aki azt mondaná, hogy adóját nem fogja megtoldani pár fillérrel azért, hogy a tervezett vasút meglegyen. Én Istenem, hiszen ami kis adóval többet fog fizetni, azt megnyeri már akkor is, ha egyszer utazik Szt.-G-yörgyig és onnét vissza. Valóban ugy áll a dolog, hogy az adószaporodás tulajdonképen nyereség volna, amely — minden egyéb haszontól eltekintve — csupán az utazások és a teherszállítások révén is duplán megtérülne. Mert ha évenkint valaki csak kétszer utazik is el Keszthelyről s 4 korona helyett fizet talán nem egészen 2 koronát, legkevesebb 2 korona nyeresége már van. S ezt szívesen oda adhatja az adóba. De hátahelyi vasutigazgatósága másként gondolkodik. Az csak azt tudja, hogy a részvényeseknek nagy veszteséggel kellene átadniok részvényeiket a MÁV.-nak. Hát az igaz, hogy akik igy gondolkodnak, azokat két-három sor Írással aligha lehet más véleményre birni, de azért nem tudjuk megállni, hogy ide ne ígtassuk az 1825. országgyűlés egyik vezéremberének mondását: > Aki önös hasznát antepónálja a köz hasznának, az nem hazafi, nem is ember, hanem az éhes farkashoz hasonlatos, mely felfalja tulajdon testvéreit. Ebhez nem kell magyarázat. És sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem kell semmit. Mert az kétségtelen, hogy a részvényesek között egyetlen egy olyan ember sincs, aki egy kis áldozatot ne hozhatna a közérdeknek. Az olyan ember, akinek az a részvény-devalvació érzékeny, súlyos veszteség volna, az nem is vett egyet sem. A kiknek legtöbb részvényük van, akik tehát legtöbbet is fognak veszíteni, épen azok fognak emiatt legkevésbbé busulni. Biztos tudomásunk van arról, hogy ami nemes grófunk egy szóval sem fog ellentmondani a MÁV. feltételeinek. Pedig neki ugyancsak mindegy volna, lesz-e vasutunk vagy sem. Csakhogy ő nem olyan, mint akikre az a parlamenti férfin célozott, hanem olyan, mint az a férfiú maga. Lám, a buzdító példáért nem is kell visszamenni Széchenyi Istvánig. De hagyján — mint a Névtelen mondaná — beszéljünk inkább a Részvény-Társaság igazgatósága nyelvén. Vajon a mi miniatűr vasutunk fog-e még sokáig annyi osztalékot adni, mint az idén ? Vájjon az utazó közönség meg fog-e mindig elégedni azokkal a tyúk ketrecekkel, amelyek most döcögnek itt a Balaton partján ? Nem fogja-e valamelyik ideges, véletlenül erre utazó képviselő, vagy más potentát azt követelni a minisztertől, liog)- a Társaságot szorítsa uj, becsületes, modern vasúti kocsik beszerzéséce ? S akkor hová lesz az osztalék ? / Ne adja Isten, hog}' megtörténjék, de hiszen nincs kizárva, hogy mégis megessék valami vasúti szerencsétlenség. Valami utas, vagy alkalmazott megsérül, esetleg meg is hal s a bíróság ezerek megfizetésére kötelezi a Társaságot, mi lesz akkor a dividenda ? Jöhetnek óriási havazások, melyek miatt napokig be kell szüntetni a közlekedést, vagy százakat fizetni a hókaparóknak s ez már csökkenti ám a ->tisztá<-1. A pöfékelő kávédarálók sem tartanak örökké, főképen, ha a dividenda növesztése céljából ugy kihasználtatnak, mint most, hogy sokszor 30—40 tonnával is többet utánna kötnek, mint a mennyi a törvény szerint szabad volna. A Zala folyó se Lethe vize s a habjaiban fürdő liid nem halhatatlan. Mikor majd ezeket mind javítani, vagy pláne kicserélni kell, akkor az osztalék, ó az osztalék nagyon leszáll a zérus alá. És a részvénykinálgató uraknak félvá! Írói fogják mondani: »No Isteu neki, 60 koronát adok érte.< Ez mesebeszéd, rémlátomány ? ! Ó nem. Sőt még lehetne hozzá tenni sok mindent. Például azt, hogy a balatoni hajózás fejlődni fog (a megye csak nem rég tett erre nézve igen bölcs intézkedést) s akkor a mi felette drága és módfelett kényelmetlen kis vicinálisunkon csak azok fognak utazni, akiic szeretik a . . . . juxot. Egyébként ugy halljuk, hog}'a részvényesek között is igen sokan vannak, akik nem farkas étvágyuak s akik jól tudják, hog)' amit a részvényekkel veszítenek a réven, azt a tapolcai vasúttal megnyerik a vámon a város fellendülésében. És szeretjük remélni, hogy mire döntésre kerül a dolog, ezek lesznek többségben a Társaságban is. Azt azonban addig is méltán elvárjuk, hogy a község háza ne legyen a részvényesek háza s a subvenció dolgában a részvényesek ne mint ilyenek, hanem mint polgárok gondolkozzanak, beszéljenek és szavazzanak. A polgárság pedig egyértelmüleg akarja, követeli a tapolcai vasutat s kész érte áldozni a legszegényebb is. Most oz egyszer kínáljuk az adót, meglátjuk, elfogadják-e ? Törvény a nép egészségéről. Nincsen sem kolera, sem tifusz, sem egyéb gonosz járvány — s csodálatos ! — egyszerre liire kelt, hogy uj törvény készül a közegészvala (ez uaeg Eleonóra kisasszonynyal találkozván, szakácsnénak nézte öt.) Baj van szóval. Béndeky-papa kezd kétségbeesni ; a mama detto ; Eleonóra pedig büszkén ós titkos keserűséggel nézte e lázas segedvadászatot. A tizenkettedik órában végre Béndekypapa kapott Mármarosból egy illatos levelet, melyben csótenyi Csótenyi Gaszton ajánlkozik a segédjegyzői állásra, melynek hirdetését a Budapesti Hírlapban olvasta. Elmondta a levélben, hogy 29 éves és hogy magasrai'gu család sarja, mely család mesés örökség várományosa. Béndeky-papa a plafonig ugrott volna, ha egyáltalán testi előrehaladottsága ezt megbirta volna. Igy azonban csak kirúgta maga alól a széket s átrohant feleségéhez. — Asszon)' ! — kiáltott jelentőségteljesen diadalmas tónusban s oda tartá az orra alá a levelet, hogy mindenekelőtt szagolja meg. Az asszony elpirult örömében és a levél elolvasása után férje nyakába borult s csaknem könyezni kezdett a rémes örvendezóstől. — Mátyás ! — zokogott — Mátyás 1 — még — re — ! A >végre« következtében csétenyi Csótenyi Gaszton harmadnap megérkezett Szemedibe. * Béndeky befogatott csézájába és sajátkezüleg fogadta Csótenyi urat a vicinális békés állomásán. Csétenyi ur a második osztáb ból ugrott le aristokratikus eleganciával. Bóncuky Mátyás nem vette észre, hogy a nagyreményű ur IH. osztályú jegyet adott a jegyszedö váltóőrnek. Ugyanis Csótenyi ur igen ügyesen átsurrant a vonat megállásakor a III. osztályos kocsiról a szomszédos II. osztályra. Denique Csétenyi ur elegáns udvariassággal mutatkozott be Béndeky-papának s kijelentette) hogy végtelenül örvend, hogy ily derék úriember segédje lehet a jegyzöségj nemes feladatának lelkiismeretes teljesítésében. — Viszont Béndeky bácsi a legnagyobb örveudezésót fejezte ki afelett, hogy ily nemes ifjút láthat segédjéül, ki szakítva a magasabb körök kasztreudszerü gőgjével, a munkában látja egy — bár örökségváró ifjú legszebb hivatását. Hazamenet a döcögős »bárkám Csétenyi Gaszton ur ismételten sok idegen szó belekeverésével azt, a mit levelben megirt. Csak annyit tett hozzá, bogy ö már az operaház csillaga volna, ha még »kardallos«-korában tudomására nem jutott volna az örökségnek ós a benne i (Csétenyiben) rejlő munkaszeretetnek : — azért ! otthagyta az operát s becsületes munkában várja immár fólesztendeje a nagybácsinak közel jövőben beálló halálát. Csétenyi ur itt könyekre fakadt s azokat szecessziós-diszitósü selyemkendőbe inorzsolá. Megérkeztek. Egy óra múlva Béndekyék tönkre voltak téve a nagy bámulattól s tisztelettől; — Csótenyi ur pedig egy hót alatt a kis város csodája lön. * Csótenyi Gaszton csapta a szelet minden szebb és szép leánynak ; de még Eleonórának is. Kitűnő »udvarnok« volt, meg kell adni ; tödb bakfis belé is habarodott hamar, de még Eleonóra is. — (Persze azt osak Eleonóra tudja, hogy igazán-e ?) A Szemedi-i jeunesse d'oró természetesen nem a legnagyobb gyönyörűséggel nézte az >iparlovag« hódító szereplését. Éppen együtt voltak egyszer nélküle. — Ah, az a betyár már meg a Mitter Mariskának csavarta el a fejét ! — újságolta az egyik. — No ! Hallatlan ! — Hogyan tudod ? — Tegnap Béndekyóknél voltam vacsorán. Vacsora után megjöttek Mitterék is. Miodjárt »estély «-t rögtönöztek. Eleonóra zongorázott. Azt akarták, hogy énekeljen is valaki. Béndekypapa a homlokára csapott ós azt mondá: »En szamár ! Most jut eszembe ! Hóhopp ! Csótenyi ur ! Segéd ur ! Hi-zeu maga operaházi tag volt! Énekeljen, — könyörgöm ! — Az a fickó még szabadkozott s kérette magát. Utóbb a lányok is rátámadtak s akkor rászánta magát nagy kegyesen. Mariskára kacsintott s azt kérdezte tőle, hogy mi a nótája. Mariska azt felelte, hogy a »Gyöngyvirágos selyemkendőtne Arra az ifjur megkérte Eleonórát, hogy kisórje zongorán. S elénekelte a betyár. Meg kell adni, hogy gyönyörű haugja vau. S mig énekelt, mindig rajta tartotta a szemét Mariskán. A leány elsirta magát. Annyira meg volt hatva, hogy még megköszönni is elfelejtette a nótát. Aztán az liparlovagc egész este Mariskának csapta a szelet. Mondhatom, elforgatta a fejét. No hát nem disznóság ez ? — Szemtelenség ! A betyár! Az iparlovag ! S szórták Csótenyi fejére a sok diszjelzőt. — Pedig egyebe sincs, mint a hangja. — A múltkor tőlem kunyorált ki öt forintot. — Tőlem meg tegnap estefelé kót pengőt. Igy hozták fel egymásután a stikliket s