Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-12-02 / 48. szám

IV. évfolyam. Keszthely, 1900. dec. 2. 48. szám. Még valami a vasútról. (—) Mikor valami birtok, szálló, kereskedés, vagy ipari vállalat eladásra kerül, a hirdetésben rendeden ott ékeskedik ez a két szó : vasúti állomás. Mivelhogy ez a vasút, az olcsó közlekedésnek és szállitásnak ez a hatalmas eszköze értékesebbé tesz mindent : földet, lakóházat, üzletet, ipari terméket egyaránt. Ám, ha keszthelyi ember akarna valami olyasfélét eladni, mint aminőket fentebb emiitettünk, vájjon a hirdetésbe oda merné-e iratni azt a két szót : »vasúti állomás !« Azaz, hogy bizonyosan oda iratná, de vajon igaz volna-e az az irás ? Hát bizony nem. Mert ha a vasút alatt olcsó közlekedési eszközt értünk, — amint hogy azt kell érteni — akkor nekünk nincs vasutunk. A kilenc kilométer hosszú sinpár még akkor sem igen mondható vasútnak, ha olcsó ; ha meg még drága is, akkor persze, hogy épenséggel nem vasút, hanem patika. Pedig, hogjr ez a mi kis vicinálisunk nagyon is drága, azt mindenki tudja. Valamint, hogy azt is tudja mindenki, hogy a jelen alakjában nem is lehet olcsóbb. Mert hát ez a kis miniatűr vasút a nagyokkal szemben szakasztott olyan helyzetben van, uiint a kisiparos a gyárossal szemben. Amaz szebbet, jobbat és olcsóbban adhat mint ez, mert sok a fogyasztója. Csakhogy ez nekünk keszthelyieknek édes kevés vigasztalás. Sőt épenséggel nem is vigasztalás. A keszthelyi kereskedők már hivatalosan is foglalkoztak ezzel az ügygyei. Kimondották, hogy a keszthely-tapolcai vasút kiépítését szükségesnek tartják. És javaslatot is tettek arra nézve, hogy a város, mint erkölcsi testület legalább 15000 frttal járuljon a vasút költségeihez. Ej ! de hát hiszen kell-e itt arról beszélni, hogy arra a vasútra nekünk szükségünk van ? Mi beszéltünk erről a dologról itt is, ott is, fent is, alant is, hallottunk másokat is beszélni erre is, arra is, de nem akadt elibénk eddig egyetlen egy ember sem, aki idegenkedett volna tőle, Mindenki akarja. A manóba is, hiszen minden ember megérzi, hogy mi válik hasznára, mi kárára, hát mi keszthelyiek ne tudnók, hogy ezt a vasutat nekünk meg kell, meg »muszáj* csinálni ? ! Hát kinek és miért, vagy hogyan lenne abból kára ? ! Az utazás olcsóbb lesz, a teherszállítmányok dija felényire fog leszállni, egy egész nagy vidék lakossága itt fogja szükségleteit beszerezni, a felsőbb megyékből egyenesen és olcsóért jöhetnek ide a fürdővendégek, a balatoni borok szállítása egyszerre könnyűvé válik sat. sat: mind olyan előnyök, melyekből a lakosság minden rétegp kiveheti a maga részét. És ne feledjük el azt sem, mert ez igen-igen fontos dolog, hogy ha Tapolcától BalatonSzt-Györgyig a MÁV. fog rendelkezni, ez a MÁV. a kerteink alatt szaladgáló zalavölgyi vasutat egy szép napon csak ide fogja dirigálni. Hiszen az egész csak annyiból fog állani, hogy 3 kilométer útról felszedeti a sineket s egy kissé A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA, Búcsúzáskor. Emlék szel-e — lányka ! — a bús elválásra ?! Mily szomorú, néma voltál utoljára ! Mint kesergő angyal állottál előttem, A mikor tetőled voltam elmenőben. Bár alig szólottál, mégis megértettem: Miig harc dúlt kebledben, kicsinyke szivedben! Esdeklő szép szemed bánatos sugára Szelíden ragyogott halavány orcámra. Beám, reám néztél galamb szelídséggel; Mondani akartad : maradj I ne menj még el! Maradj itt örökre. Hisz szeretlek téged! Szomorií hervadás nélküled az élet! Jó lelkedbe láttam. Hiába rejtetted Pirulva, remegve kicsorduló könnyed. Tudom ; minden csepje egy-egy vád ellenem ; De, ki tehet róla ? !. . . Ilyen a szerelem ! A rejtett fájdalom harmatos yyöngyében Láttam felragyogni még letűnt reményem ; Már már lángra gyújtott, már megdobbant keblem . . . . . . Szomorií utamat csaknem elfeledtem. ... De én messze mentem. Utaink elváltak. Elváltak örökre; tán sohasem látlak. Mély, szédítő űr van köztem és közötted: Nem szabad szeretni nekem soha többet ! Az iga. Képeddel alszom el.. Yrta : KnpaváriA kis várost egyszerre átszárnyalta e hir, hogy Borbotya bácsi, az öreg ős-segódjegyzö elmegy.Kapott t. i. végtére egycsöpp jegyzőséget valahol a legsötétebb Somogyba. Igy tehát uj segédjegyző fog jönni Szemedibe. A lányos mamák rózsaszínű reményekbe ringatták magukat, a mamás lányok pedig rózsaszínű ruhákba varrták magukat ; — ki tudja' hátha . . ? ! Leginkább megörvendett azonban a reményteljes várakozásnak Béndekyné, a jegyző ur felesége. Ugyanis ő is lányos mama volt ; az Eleonóra kisasszony mamája, aki immár harminckettedik tavaszt látott elvirulni (előbb természeti, aztán művészeti) virulásban Eleonóra fölött. E harminckét tavasznak azonban Borbolya bácsi sem állott kötélnek ; mivelhogy azalatt a tíz esztendő alatt, melyet Béndeky Mátyás jegyző ur mellett elsegédjegyzősködöttt, — tehát ezen tiz esztendő alatt kellett Eleonóra kisasszony virulását művészettel újra ós újra elővarázsolni. Diktum-faktum, Borbolya bácsi elment ; és Bóndeky-mama elővette a rábeszélés sokféle módját az irányban, hogy íBéndekj' Mátyás, gondolj arra, hogy egy harminckét éves, nem szép s nem is gazdag leány apja vagy, tehát jó lesz nem bácsikat szerezni segódjegyzőknek, hanem legalább is pártiképes ifjakat !« Bóndeky-papának főtt a feje. Ajánlkozott két-három Borbolya-bácsi-fóle ur, a kik mind a megtestesült munkásság voltak. De mihaszna, ha pártikópes egyik sem volt. Táska Máté öreg, Andaházy Alfonz korhely, (becsípve jött Zirnándról ajánlkozni), Rangos Jeremiás meg együgyű Lapunk mai száma 13 oldalra terjed.