Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1942

- 100 Márton Cikádor-i apát nevét; ugyanő szerepel az ország birtokosaihoz intézett hazafias hangú felhívás aláírói között is. Nem valószínűtlen, hogy a behatóbb történeti kutatás több ilyen adatot is hoz majd felszínre apátságaink múltjából. Az utasok számára mindenkor nyitva állott a monostor vendégfogadója. Nem is utasnak, hanem vendégnek nevezik ó'ket a szabályok és bő részletességgel tárgyalják a velük való bánásmódot. A kapus Deo gratiasszal felel a kopogtatásra, a zsolozsma egyik legszebb énekének kezdőszavával üdvözli az idegent: Benedicite!, szerény alázattal kikérdezi s ha az bebocsátást kér, térdet hajt előtte és úgy engedi be. Ez a vendégfogadók mai szokásától bizony erősen eltérő fogadtatás nem feltűnő, ha tudjuk, hogy a ciszterciek hogyan fogták fel a vendéglátást. „Minden hozzánk érkező és tőlünk távozó vendégben a lehajtott fejű és földreeső Krisztust kell tisztelnünk, akit bennük valóban be is fogadunk !" — mondja a Szokások Könyve. A vendéglátás tehát szent kötelesség, és megillet minden jelentkezőt, „akár gazdag, akár szegény" — mint Szent Alberik írja. Rajnaidus, Cistercium negyedik apátja, a monostor vendégházáról úgy beszél, mint mellőzhetetlen tartozékról. Az 1196-i nagykáptalan utasítja az apátokat, hogy vessenek számot monostoruk teherbíró képességével „szívükön hordva persze, hogy a vendéglátás jótéteményét a hozzájuk érkező vendégekkel szemben, országuk szokása szerint kielégítően gyakorolhassák." Nem számít a monostor vendégénél rang, illetőség, nyelv, csak az, — mint az 1275-i nagykáptalan megjegyzi, hogy „jóravaló ember legyen." Tehát mindenkit be kell fogadni, „de elsősorban a honfitársat, mert elsősorban őrájuk vonatkozik a köteles szolgálat." Ez a nagykáptalan-adta kis előny mai szemmel nézve is egészen természetesnek tűnik fel. Epen így érthető a Rend hozzátartozóinak elsőbbsége is, mert ez sem rövidített meg senkit sem. A ciszterci monostor szeretetszolgálatai közül épen az utasok ellátása az, amit nemcsak maga a monostor gyakorolt, hanem annak minden majorja, telepe, tartozéka is. Az 1282-i nagykáptalan szigorú előírása szerint a Rendnek bármelyik telepe, ahol „rendtagok tartózkodnak, s van hozzá birtok, vagy más jövedelmi forrás, az a ... szegényeket, ha egyszer úgy kerül a sor, hogy be kell térniök, köteles jószívvel befogadni, tisztességgel ellátni s nekik legalább egy napon át a szükséges élelmezést emberbaráti szeretetből megadni." — A bebocsátott vendéget maga az apát, vagy helyettese fogadja ; a templomba imára vezeti, jámbor könyvből felolvas neki s csak azután bízza az erre a szolgálatra szervezett monostori „tisztviselő", a vendéglátómester gondjaira. O gondoskodik a vendégek számára mosdóvízről, élelmezésről, szállásról. Már Szent Benedek elrendeli, hogy az apát a „vendégek ebédlőjében étkezzék." Az utas-vendégeket kell rajta értenünk. Ezeknek az asztala bővebb, mint a szerzeteseké, de három fogásnál több nem lehet. Leginkább növényi étel, főzelék, zöldségféle járta és hal. A vaj és a gyümölcs ráadásnak számít. Tetszésszerint kap mindenki mindenből, elsősorban