Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1901

19 közelében foglal helyet a négy nagy latin egyháztanító, kik életszentségökkel, tanításukkal és ihletett irataikkal oly sok fényt árasztottak az egyházra. Jobbról mindjárt sz. Ágoston áll, a lángelméjű hippói püspök, íródeákja felé hajolva. Mozdulata, melylyel gondolatait tollba mondja, mindennél beszédesebben tolmácsolja a Vallomások következő helyeit: „Igen, itt van a zavartalan nyugalom helye, hol a szeretet nem marad magára, míg meg nem szűnik (ubi non deseritur amor, si ipse non deserat.) Téged csak az veszít el, ki magától eltávolít. És a ki eltávolít, ugyan hova fut, hova menekülhet ? . . Irgalmas szivedtől haragodhoz (quo fugit, nisi a te placido ad te iratum!) Ó mondd, Uram, hogy te vagy az én üdvösségem! De mondd úgy, hogy meghallhassam!" És szólott az Úr. Elküldötte hozzá a mestert, ki Raffaello képén is mellette ül, sz. Ambrust, Milánó hatalmas főpásztorát, ki gyújtó ékesszólásával lángra lobbantotta az isteni szikrát sz. Ágoston lelkében, megtérítette és a „gondolatainak ravatalán (feretro cogitationis) fekvő, lelkileg holt ifjúnak" ugyanazt mondotta, a mit egykoron az Üdvözítő a szegény naimi özvegy fiának: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!" Az oltár másik oldalán, lábainál az erős hitet és rettenthetetlen bátorságot jelképező oroszlánnal, sz. Jeromos keresgél valamit egy térdére fektetett könyvből. Bizonyosan a szentírás, melynek latin fordításával, az u. n. Vulgátával oly nagy szolgálatot tett egyházának. Jobbján Nagy szent Gergely, az egyházi zene és énekköltészet (Gregorianum) alapvető munkása, emeli leírhatatlan boldogságtól sugárzó szemeit az Isten báránya felé, kinek feláldozásánál, miként (diai. IV. 58.) mondja, „a pap szavára megnyílnak az egek, megjelennek az angyalok karai és az ég összeölelkezik a földdel," és kivel szemben csak „servus servorum Dei"-nek merte magát nevezgetni eme nagy egyházfejedelem. Nem messze tőle egy hosszú szakállas férfiú emeli jobbját az ég felé: I'rtrus Lombardus, Páris hires püspöke, a tizenkettedik század legnagyobb hittudósa, ki először írt az oltári szentségről. Mögötte Duns Scotus áll, az éleselműsége miatt „Doctorsubtilis"-nek nevezett jeles skolasztikus bölcselő. Az oltár másik felén, P. Lombarduséhoz hasonló helyzetben, a görög egyházatyák egyik legkiválóbbját, a ragyogó ékesszólásáért Aranyszájunak (Krysostomos) nevezett konstantinápolyi pátriárkát, Eudoxia császárnő rettenthetetlen ostorozóját, sz. Jánost látjuk. (Egyesek szent Bernátnak, a „mézajkú" cziszterczi apátnak nézik.) Egész lénye, minden mozdulata elárulja, minő áhítat tölti el a szentséggel, az üdv és világosság örök forrásával szemben, „melynek láttára, mint (hom. 81. in Matth. n. 5.) írja, borzalommal telnek el az ég angyalai és melyre még rátekinteni sem merészelnek a belőle kiáradó vakító fény miatt." Sz. Ambrus mögött az a dominikánus szerzetes, Aquinói sz. Tamás, 2*