Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1901

34 Raffaello abban a pillanatban állítja elénk Heliodorust, mikor az égi lovas és két kísérője rátámadnak embereire s a papok térdre hullva könyörögnek az éghez, a nép pedig ott áll körülöttük megrémülve, magánkívüli állapotban. Hogy a vonatkozás annál világosabb legyen, a templom külső oldalánál II. Gyula alakja látható a sedia gestatoriá-n, a hordozható széken. A másik kép szintén egy csodát érzékit meg. Bolsenában egy hitetlen német pap kezében, az úrfelmutatás alkalmával vérzeni kezd a szent ostya. A hitetlenségében ekkép megalázott pap végtelenül lesújtva tartja fel az Úr szent testét az oltárral szemben lévő hívőknek, kik mély áhítattal szemlélik a nagy csodát. Az oltár mellett II. Gyula pápa térdel négy bíboros környezetében. Míg tehát az előbbi freskón hazája iránti szeretetét, ezen a másikon lángoló hitét akarta feltüntetni a nagy pápa. Leírhatatlan öröm fogta el II. Gyulát, mikor ezek a festmények is elkészültek. Öröme azonban nem tartott sokáig, mert a következő (1013.) év február 20-ikán már elköltözött az élők sorából. Nagy terveinek folytatására nem is találhatott volna méltóbb utódot a bíborosok pápaválasztó gyülekezete, a conclave, mint Giovanni de' Medici-t, ki X. Leo nevet vett föl a pápai székben és úgy követte nagy elődjét, mint — az olasz történetírók kedvelt hasonlatával szólva — Romulust Numa Pompilius. Mutatja ezt az a körülmény is, hogy a cinquecento ő alatta emelkedett legmagasabbra. Az 1512. év novemberében egy másik nagy esemény is megdobogtatta Róma szivét. Michelangelo Liuonarotli befejezte a Sixtusi kápolna festését, óriási vihart támasztva a közvéleményben, mely majd Raffaello, majd Michelangelo neve köré font koszorút. Talán nem lesz érdektelen, ha világot vetünk a két lángszellemű művész lelkébe és megfigyeljük, minő érzelmek tölthették el szivüket, mikor páratlan mesterműveik befejezése után letették ecsetjüket. Michelangelo, ez a világtól elforduló, mindenkitől került és mindenkit kerülő magányos töprengő, a lei - Berzeviczy szavai szerint — örökké küzdött valódi vagy képzelt ellenségek ellen, küzdött az anyaggal, küzdött saját lelkével és az őt megszálló eszmékkel, — mindig izgalmak, gyötrelmek között alkotta műveit, mint a beteg kagyló gyöngyeit, beléjök lehelve lelke fájdalmát, világgyülöletét és sötét sejtelmeit. Szinte természetes, ha egy ilyen nagy lélek, saját szellemének óriási terhe alatt, önmagát emészti föl és ha a soha ki nem elégíthető teremtési ösztön örökké izgatja, nyugtalanítja, összeférhetetlenné teszi és lelkületét megmérgezi Egy ilyen nyugtalan lángszellem a Sixtusi kápolna világhírű, mindenkitől csodált festményeinek elkészülte után sem érezhetett mást, mint a