Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1897

30 a tanításban, akár a játékban vagy szórakozásban. Különben a legnyomasztóbb érzés vesz rajta erőt, az unalom érzete. De a foglalkozás sokszor még nem is elég, hogy a gyermek rendetlen vágyait elnyomjuk. Minden munka ugyanis erőnk megfeszítésével jár. Szükséges tehát a nevelő helyes akarata, mely nyomást gyakorol a növendék tevékenységére az által, hogy parancsol. Nyilvánítsa a nevelő akaratát világosan, határozottan, ne mondjon a nevelő önmagának ellen és lássa a növendék, hogy nevelője akaratának teljesítése lehetséges, kivihető. És ezt még az a kimért hang, a »fegyelem nyomatéka« is fejezze ki, melynél az élőszót pótolhatja egy-egy intésünk, egy-egy erősebb tekintetünk. Rendeletünket nem szabad a gyermek előtt megokolnunk; de a serdűlő növendéknek megmagyarázhatjuk szükségességét és czélszerűségét. Ha látjuk, hogy a növendék engedelmessége lassú, tökéletlen, ismételjük meg adott utasításunkat, hogy a gyermek lelkébe vésődjék. Azonban a legkomolyabb vagy legszigorúbb nyilatkozatunk után is tegyünk úgy, mintha mindent elfelejtettünk volna. Ha utasításunk megismétlése sem elégséges, kövesse a büntetéssel való fenyegetés; de mindig csak általánosságban. A bekövetkezhető rosszat határozottan megjelölnünk azért nem tanácsos, mert a fenyegetésben való bizonytalanságnak visszariasztó hatása nagyobb. Fenyegetésünk mindig az egyesnek szóljon. Ha ezzel sem érünk czélt, következik a büntetés, mely mindig úgy tűnjék föl a növendék előtt, mint a nevelő akaratán kivűl álló szükségszerűség. A fegyelmezés eszközei a jutalmazás és büntetés. A jutalmazás leginkább kitüntetésben, megdicsérésben, jutalomban áll. A dicsvágyat ugyan föl kell ébresztenünk, de nem szabad túlságosan fölkorbácsolnunk. A jutalmazásnak inkább a kisebb növendéknél van helye, a kinél még sokat határoz a külsőség. Minden gyermek ugyanis születésétől kezdve önző. Ha a nevelő a dicsvágyat az erények forrásává teheti, tegye; mert a dicsvágy bár magában véve hiba, gyakran mégis az erény forrása, mondja Quintilianus. Azonban a serdűlő korban inkább meggyőződésből teljesítse a növendék kötelességét, mint sem a jutalomra való reményből vagy vágyból. A növendék megdicsérése társai előtt majdnem nélkülözhetetlen módja az elismerésnek. Csak találjuk meg rá a helyes kifejezést és bánjunk vele takarékosan. Legyen a dicséret mindig az igazságosság ténye s ne a hódolásé, mert különben képzelődővé teszszük a gyermeket. Legyen igaz, legyen kifejezésében mindig szabatos. Ne pazaroljuk, ne legyünk bőkezűek osztogatásában. A büntetésnek a népek közmegegyezése szerint mindig kettős jelentése volt. Az első a viszonzásé s ebben nyilvánúl az embernek, mint szabad akaratú lénynek elismerése; a bűnös tehát azért bűnhődik, mert megérdemelte büntetését. Másik jelentése a rossztól való elíjesztés »másoknak